Pszichológusszemmel: hétköznapok rejtőzködő álmai

Az emberek előszeretettel osztják meg ezeket az ábrákat. Valamiért azt akarják, hogy mások is lássák. Talán azért, hogy másokban is tudatosodjék: a nagy siker még nagyobb munkát és kitartást feltételez.

Gyermekekkel foglalkozva so­kat beszélgetek szülőkkel és tanárokkal. Gyakori téma a mai generáció érdektelensége az ehhez kapcsolatos elméletekkel. A maiak elkényeztetettek, mindenük megvan, semmiért nem kell megdolgozniuk, és általában semmit nem akarnak elérni az életben. Sokkal ritkább az olyan, aki megpróbál kitartóan és felkészülten segíteni valakin, aki nagyot álmodik.

A mai ember a sajtó segítségével az extrém módon kiemelkedő teljesítményt nézve szórakozik.

A legjobb focisták, a nagyszerű divattervezők mindenben a leg-leg az, ami megtalál minket. Ez azonban távol állhat a mi világunktól. A helyi focicsapat teljesítménye, a helyi szabó ügyessége szürkének tűnik. Hogy miként lehet eljutni azokra a csúcsokra, az természetesen rejtély számunkra. Persze mindig tudunk okoskodva ötletelni, mit is hibázott a világbajnokság második helyezettje, esetleg az edzője, de valljuk be: könnyebb a focit kommentálni, mint a csapatot edzeni. A fiatalnak pedig könnyebb számítógépen lejátszani a második világháborút, mint elmenni focizni a srácokkal. Mert a teljesítmény és a szükséges kitartás nemcsak az embertől függ, hanem a környezetének támogató vagy kritikus hozzáállásától is.

Egyrészt a sajtó csak a kiemelkedő teljesítményekben érdekelt. Ott pedig már olyan színtű teljesítményt láthatunk, amiről azt gondoljuk: ez egyedülálló a világon. Ha valaki eldönti, hogy ő is olyan akar lenni, akkor már az elején magas színvonalhoz méri magát. Óriásit álmodik. Másrészt olyan valakihez, aki rengeteg energiát fektetett be a teljesítmény elérésére, és aki valószínűleg komoly támogatást is kapott ehhez. Ekkorát ugrani pedig nem lehet. Másrészt viszont

a siker mögötti munka elég unalmasnak tűnik annak, aki nem kötelezte el magát a cél érdekében.

A felkészülésről emiatt keveset beszélnek. A legkiválóbbak felkészülése pedig egyenesen titkos. Az ilyen összehasonlítás oda vezet, hogy a cél nem megléphető. Mert nem tudjuk, mit jelent a világbajnokságon rúgott gól, csak hisszük, hogy tudjuk. Ez csak akkor derül ki, ha elindulunk a cél felé és szembesülünk a sok ismeretlennel, a szükséges energiával.

Érthető tehát, miért van nagyobb esélye a brazil nyomortelepről induló gyermeknek sportcsillaggá válnia. Számára a sport szórakozást és játékot jelent. A mi gyermekeinknek, ha a gyakorlásba, tanulásba beleunnak, akkor a játékkonzolon újrajátsszák a második világháborút, tankot vezetnek, vagy éppen a marslakók támadásától mentik meg a világot – virtuálisan, de nagyon szórakoztató formában. A gyermekek hatalmasakat álmodnak, de ritkán van olyan felnőtt mellettük, aki képes elindítani és végigvezetni őket az úton az álmukig. Gyakran marad az álom, majd jön egy másik, aztán újra egy másik. Sok múlik a felnőtteken, hogy segítenek-e az álmot megvalósítani, vagy ragaszkodnak véleményükhöz, miszerint a mai gyermekekben, emberekben nincsen kitartás.

A nagy teljesítmény mögött rejlő született tehetség azért olyan népszerű, mert nem tudjuk, mihez kellene kezdenünk magunkkal, amikor lépni kellene egy nagy cél irányába.

Ha elhisszük, hogy a génekben rejlik a siker kulcsa, ez nemcsak azt a feszültséget oldja meg, hogy miként kell nekem fejlesztenem a gyermeket és magamat, de azt a kényelmes gondolatot is megteremti, hogy nem baj, ha nem tettem semmi különöset, attól még ott van bennem a tehetség, a család, a nemzet által. Ez látszik is, ha éppen a hazai focicsapat győz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a rendkívüli teljesítmények számítanak, hiszen a kevésbé látható és nem rendkívüli teljesítmény lehet ugyanolyan fontos. Negyven éven keresztül becsülettel elvégezni a mindennapi rutinmunkát, lehet, több értéket hordoz, mintsem bekerülni a rekordok könyvébe. Arról van szó, hogy a teljesítmény mindig erőforrások használatát és befektetett munkát feltételez. Nem mindegy tehát, van-e külső segítség, vagy csak passzív szemlélődők vesznek körül.

Amikor kimagasló teljesítményt várunk el valakitől, gyakran ott rontjuk el a dolgot, hogy nem figyelünk eléggé a sikerélményekre és az ebből származó felemelő érzésre.

Nem lehet évekig megalázni egy diákot matekórán, folyamatosan jelezve neki, mennyire el van maradva az anyaggal, és közben elvárjuk tőle, hogy ettől majd összekapja magát.

Majd érettségi után megköszöni, gondolják sokszor az ilyen tanárok. Valójában egy életre megutáltatjuk a gyermekkel a területet, és marad a végső kudarc újabb megalázó élményével. Ha azt akarom, hogy az ember fejlődjön, akkor gondoskodnom kell a számára megléphető lépcsők biztosításáról. Ha nincsenek folyamatos és igazi sikerek, akkor a kitartás kioltódik.

Ahhoz, hogy valaki nagyot alkosson, vagy nagy versenyt nyerjen, meg kell tudnia küzdeni az ünnepnapok és a szürke munkás hétköznapok folyamatos váltakozásaival. A hétköznapokban senki nem bajnok, készülni kell, és megkeresni mindazokat a pontokat, amelyben fejlődni kell. Ha a tegnap bajnoka edzéseken vagy munka közben a győztest játssza, nem fog optimálisan fejlődni. A nagy megmérettetéseken pedig nem viselkedhet szürke kisegérként, mert akkor azért fog veszíteni. A nagy siker feltétele e váltakozásban rejlik: a munka és a nagy versenyek helyes megélésében. Aki nem bírja a rivaldafényt, vagy nem tudja kihasználni a hétköznapok csendjét, az elmarad a többiek mögött.

Azt mondják, a jó bokszedző dolga az, hogy megnyerhető meccseket szervezzen az ökölvívónak, miközben a többi sportoló menedzserének a dolga ugyanez.

Akinek jobban sikerül, annak a sportolója lesz a bajnok. Persze csak ha közben képes fejlődni.

John Maxwell önismeret-fejlesztő guru szlogenjét Hosszú Katinka is mottójának választotta: „van, aki győz, és van, aki tanul". De szerintem az igazán sikeres emberek esetében annak úgy kell alakulnia, hogy „van, aki győz és tanulhat, és van, aki csak tanulhat".

Függetlenül tehát a teljesítmény mibenlététől, annak lesz a legjobb esélye a kitartásra és a végső sikerre, aki a saját motivációja és erőforrásai mellett a legjobb támogatást is kapja. Ez ugye magától értetődőnek tűnik? Az viszont, hogy a mások teljesítménye kötelezettségekkel is jár, az már nem mindig olyan nyilvánvaló számunkra. Amikor az olimpiai bajnokokat elfelejti pénzzel jutalmazni a kormány, lehet, hogy azzal a teljesítmény folytatásától vágja el a bajnokot. Ha a vizsgára készülő diák félelmei mellé megalázást kap környezetétől, akkor tudhatjuk, hogy a siker jéghegyét mi magunk nyomtuk víz alá. Nem mindegy tehát, hogy az olimpián résztvevőket pénzzel jutalmazza-e az állam, vagy éppen megfeledkezik róluk. Nem mindegy, hogy a nagyot álmodó mellett van-e valaki, aki segít megléphető cselekvéstervvé alakítani azt, és

nem mindegy, hogy a vizsgára készülőnek századszor is elmondjuk, most már tanulni kellene, vagy leülünk és elkezdünk vele együtt tanulni úgy, ahogy arra neki van szüksége.

Mert akkor gyorsan megértjük mindazt, amire szüksége van a másiknak ahhoz, hogy kitartson abban, ami szerintünk az ő kötelessége. És akkor nemcsak kitartó emberek lesznek körülöttünk, hanem érezni fogjuk saját tényleges kapcsolatunkat az ő teljesítményével.

A szerző pszichológus, pszichoterapeuta