Öt álló nap az olimpiavárosban

A repülőtérről a gyorsvasút egészen a központig, a Les Halles megállóig visz be. Az egykori vásárcsarnok épületét, amit Emile Zola is megénekelt a Párizs gyomra című regényében, 1971-ben elbontották, s helyén egy elég csúnya bevásárlóközpont és a Pompidou Kulturális Központ épült. A tér mindig tele van fiatalokkal, a világ minden nációja sütkérezik a tavaszi napfényben. Népviseletbe öltözött dél-amerikai indián játszik az ajaksípos siku hangszerén, földre tett széles kalapjába csörgedeznek az aprók. Fekete fiatalember világító Eiffel-tornyokat árul, közben konzervet melegít az aszfalton.

Apropó, Eiffel-torony!

Feljutni az 1889-es világkiállításra épített vascsodába – a hosszú sorállás miatt – egész délelőttöt vesz igénybe.

Eszembe jut a két évtizedes emlék, amikor Ambrus fiammal gyalog másztuk meg a háromszáz méter magas tornyot, mivel a lift előtt kilométeres sor állt. Ma már nem vállalkoznék erre.

Természetesen mindenki fényképezkedik az „Öreg Hölggyel”, nagyon sok köztük az esküvői ruhába öltözött ázsiai pár. Profi fotós stáb készíti a felvételeket, időnként összeborulnak a fiatalokkal, hogy megtekintsék a „termést”.

Elérjük a Szajnát. A folyóparti orosz Szentháromság-székesegyházba szigorú ellenőrzés mellett lehet bejutni. Vasárnap teljesen megtelik, az egykori emigránsok leszármazottjai mellett, a háború (sorozás) elől menekülők biztosítják az utánpótlást. Ukránok is szép számmal laknak a városban, az egyik este a híres Cortot hangversenyteremben az ukrán Tchalik-kvartett koncertjét hallgathatjuk meg. A közönség hangosan fejezi ki szimpátiáját, az ováció nemcsak az előadóművészeknek szól…

A Szent Mihály útjára ezúttal a tavasz „szökött be”. A kávézókban nincs szabad asztal, a pincérek nem győzik tartani a tempót.

Egykor – Ady idejében – a magas alkoholtartalmú abszint volt a rendeléseknél a „menő”, kedvelői és ellenzői is táborokba tömörültek, sok országban a „zöld halált” be is tiltották. Most az Aperol spritz a legdivatosabb, az ára is figyelemreméltó.

A Luxembourg-kert felé vesszük az irányt. A Saint-Sulpice székesegyház előtt elhaladva egy kerekesszékben ülő hölgyre leszek figyelmes: Edith Piaf számait énekli, „Nem bánok semmit”hangzik messze az erősítőből. Egy rendőr lép oda hozzá, kérve, hogy csökkentse a hangerőt, amit meg is tesz, de a közeg távozása után visszaáll a decibel.

A 23 hektáros Luxembourg-kert igazi oázis a kőrengetegben. Élvezi is minden betérő. A reggel a futóké, tíz óra tájban a kismamák tolják a szépen kiépített játszótérre gyermekeiket, ahol már százak ricsajoznak. Különösen tetszik nekik egy zöld papagáj, a jószág egy galamb társaságban totyog az úton, és élvezi a népszerűséget. Idős házaspárok és „kávés nénik” a kis pavilonokban trécselnek naphosszat. Délben jól öltözött menedzserek majszolják a padokon stanicliből ebédjüket, közben a telefonjukon a világ dolgait szemlélik. A legjobban mégis a hat egymás melletti pályán folyó, vérre menő népi játék, a petanque lelkesít fel. Nem babra megy a játék, a dobók hangos megjegyzésekkel hergelik egymást. A felszerelést lehet kölcsönözni, egy kis raktárból adja ki a készleteket egy idős őr.

Elérkezünk a Montparnasse toronyhoz. Az 1973-ra elkészült 210 méter magas irodaház körüli viták ma sem csillapodnak.

„Boldog, aki Párizs déli részén él, mert nem látja e förmedvényt” – emlékszem párizsi ismerősöm kijelentésére. Egy pozitívuma van, gyönyörű kilátás nyílik tetejéről a városra.

Másnap, egy újabb kiadós belvárosi séta után igencsak megszomjazunk. Nem kell pánikba esni, hiszen a környéken minden sarkon éttermek, kávézók, bisztrók várják a betérőt, ahol a kulináris élvezetek mellett a vendégek koccinthatnak is. Mégis egy borkereskedésen akad meg a szemünk. A vörös portál felett a cégéren a „Cave fleurus” azaz a „Virágos pincéhez” felirat áll. Az ablaküvegen külön hangsúlyozzák a kóstolópultot, ez a gyakorlatban benn és kinn néhány asztalt és padot jelentett. A csalafinta tulajdonos ezzel – a konkurenciánál olcsóbban –, kis utcai kocsmát kínál, ahol üres helyet véletlenül találunk.

A sommelier, – ahogy egy pincében illik – az üvegekkel tömött polc előtt méretes kötényben végzi feladatát. Fiam egy bordeaux-i vörösbort választ, míg én egy száraz Loire menti fehérbor mellett döntök. Egy francia kricsmiben természetesen a társalgás is kötelező, s mikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, az otthoni borok kerülnek szóba. Vendéglátónk főleg a tokaji borokat ismeri, ami nem véletlen, hiszen a történelmi borvidék jelentős részét francia vállalkozók vásárolták fel. Kínálónk nagyon tájékozott a „borok királya, a királyok bora” tekintetében, de elmondása szerint a kiváló magyar nedűt Franciaországban csak az ínyencek ismerik.

Nos, a választott borokkal kiülünk a bolt előtti padra beszélgetni, s az embereket figyeljük. Vasárnap dél lévén családok sietnek a Luxembourg-kertbe: bicikliző gyerekek, üvöltő babák egyaránt vannak soraikban. A környék lakásárait a tehetősebb lakosság engedheti meg magának, így színes bőrű lakók ritkák errefelé. Más módon azért akadnak: fekete bébiszitterek gardíroznak fehér kisdedeket, csadoros hölgyek tolnak kerekesszékes gondozottakat, s az utcaseprők sem született franciák.

Nagyon sok a turista, a közeli metróállomástól húzzák rendületlenül bőröndjeiket. Feltűnően sokan vannak az ázsiaiak, akik kezükben telefonnal keresik szállásukat.

Az olaszokat harsány beszédükről, az amerikaiakat pedig méretes pakkjaikról lehet felismerni,

A kerékpárosok vidáman cikáznak az autók között, az aszfalton bőrdzsekis motorosok próbálnak helyet csinálni maguknak. Mint Budapesten az ételkihordók is szép számmal megjelennek, ha nem tudnak haladni, a járdára hajtva kerülik ki a dugót.

Minden jónak vége szakad. A felszolgáló még megmutatja kedvenc tokaji boreszenciáját (csak fotón), majd elhagyjuk a szimpatikus talponállót.

A Liszt Intézet-Magyar Kulturális Központ a Luxembourg-kert közelében, a Bonaparte utcában talált otthonra az 1980-as évek elején. A kapu mellett áll (inkább ül) Lapis András szobra, a Kalapos hölgy. Az alkotás egy kiállítás után ragadt itt, a párizsiak a szívükbe fogadták: a szerelmesek fontos fényképezési háttere. Azért állok meg az épület előtt, mert kedves barátom,

Havasi János két ciklusban dolgozott vezetőként az intézményben. Gondolatait és emlékeit a Ha azt mondom Párizs… című könyvében tette közkinccsé.

Hatszáz oldalon számol be a világvárosban, az európai kultúra egyik központjában végzett missziójáról. Az Intézetben a magyar kulturális és művészeti élet minden jelentősebb képviselője megfordult, e találkozásokról is részletesen olvashatunk a kötetben. Az emigráció jeles képviselőiről is bőven ír János. Olyan, számomra ismeretlen művészeket ismerhetek meg többek között, mint Etienne Hajdu, a fotóművész és Pierre Székely szobrászművész. Számomra különösen az első ciklusának beszámolója, a rendszerváltás utáni időszak az érdekfeszítő. A sikerek mellett a szerző dilemmáit is leírja, mikor a kultúrába a politika is beszivárgott, s a hazánkat ért igaztalan vádak ellen kellett szélmalomharcot vívnia. János ebben is helytállt, köszönhette ezt kiváló nyelvtudásának és kitartásának. A kolónia belső életét is plasztikusan ábrázolja. Az összezártság nem mindig a jót hozza ki az emberekből, a konfliktusok előre programozhatók. Mikor e gondolatokkal fejemben megállok az Intézet előtt, János már élete utolsó nagy csatáját vívja. Május 7-én érkezek haza, akkor értesülök aznapi haláláról.

Magyarország olimpiai lázban ég. Kvalifikációs versenyeken izgulunk, hogy még utolsó pillanatban is újabb versenyzőket tudjunk küldeni a XXXIII. újkori olimpiai játékokra. Ez az izgalom a rendező fővárosban még május elején nem látszik. Pedig sikere a nagy francia „gloire”-t hirdetheti. A gall metropolisz – 1900 és 1924 után – harmadszor nyerte el a rendezés jogát, ezzel beérte a nagy történelmi riválist, Londont.

Azért vannak az olimpiára utaló jelek. A Charles de Gaulle repülőtér felől a központ felé haladva az olimpiai helyszínek a megállók között kiemelten vannak feltüntetve, sok turista keresi az emblematikus helyeket. A Palais de Port Dorée kiállítása az olimpiák történetét dolgozza fel.

A Trocadéro Párizs egyik legfelkapottabb helye, innen nyílik a legszebb kilátás az Eiffel-toronyra. A tér felé metrón igyekezve közöli a hangosbemondó, hogy a megálló műszaki okok miatt le van zárva, így két kilométeres gyaloglás után érjük el úti célunkat. Minden bizonnyal ez a hatalmas építkezéssel is összefüggött, mivel a Trocadéron húzzák fel a nyitó- és záróünnepség tribünjeit. Az általam kiszemelt múzeum csak tizenegy órakor nyit, így egy padról szemlélem a gigászi munkát. Ahogy elnézem, lesz még tennivaló.

Úgy tűnik, a párizsiakat nem izgatja igazán a világverseny. Az egy évvel korábbi, a Figaro újság által közzétett felmérés már baljós előjelekről számolt be.

Felmérése szerint a lakosság 58 %-a szimpatizált a világeseménnyel, másfél évvel korábban ez még 76% volt. Az emberek 64%-a a biztonság, 66%-a közlekedési káosz, 71%-a pedig a negatív környezeti hatása miatt aggódott. Ezek a számok mára még riasztóbbak lehetnek.

Az említett ukrán hangversenyről este taxival igyekszünk haza. Elhaladunk a Nemzetgyűlés épülete előtt, aminek lépcsőjére Laurent Perbos francia képzőművész tervezett – az olimpia eszméjét megjelenítő – szoborcsoportot. A mestert a híres torzó, a Milói Vénusz inspirálta, s a hat gyantából készített szobor különböző sportágat, a kosárlabdát, az ökölvívást, a gerelyhajítást, a parasportokat, a szörföt és a teniszt szimbolizálja. A látvány indítja el a beszélgetést az egyébként hallgatag taxisofőrrel. Felfortyan, elmondása szerint, az ország összes taxisa – a Kánaán reményében – Párizsba csődül, a közlekedési káosz általános lesz, így minden magára valamit adó kollégájával együtt menekül e földi pokolból. Megjegyezi, hogy a vidéki sofőrök nem igazán ismerik a várost, így minden bizonnyal a várható bolyongásuknak a turisták isszák meg a levét.

A jegyárak is szóba kerülnek. Itt már francia húgom, Stella is kifejti véleményét. A hírek szerint nagyon sok olcsó jeggyel is dicsekednek a szervezők, de ezek kézen közön rendre eltűnnek. Egy tisztes polgári család nem engedheti meg magának a sportrendezvényeken való személyes részvételt. Marad a tévé, mint nekünk, s szerencsére nem kell Párizsba se mennünk egy kis közlekedési dugóért.