Élete legnagyszerűbb utazása volt a spanyolországi El Camino zarándokút

– Hogyan jut eszébe egy református tiszteletes asszonynak a Szent Jakab-zarándokútra elmenni? Mikor, minek a hatására fogant meg benned az ötlet?

– Régóta foglalkoztatott az El Camino teljesítésének gondolata. Évekre, sőt azt mondhatom, évtizedekre nyúlik vissza a történet. Időnként vissza-visszatérő, de lehetetlen álomként lebegett előttem, amit próbáltam kizárni a tudatomból, mert úgy gondoltam, nincsenek meg a feltételeim hozzá: megfelelő fizikai erőnlét, szabadidő, anyagiak stb. Ezért akkoriban nem is néztem utána, pontosan mit jelent a Szent Jakab-út a gyakorlatban. Egyetemi oktatói munkám során a diákokkal sokféle témát dolgozunk fel, így néhány évvel ezelőtt egy utazással kapcsolatos anyagban találkoztam újra a spanyolországi zarándoklattal.

Ettől kezdve nem volt megállás, egyre jobban beleástam magam, egyre többet gondoltam az útra. Miután találkoztam néhány olyan ismerőssel, akik már végigjárták, feltettem magamnak a kérdést: számomra miért volna lehetetlen? Körülbelül két évvel ezelőtt kezdtem el szervezni az utamat. Akkor már azt is tudtam, hogy idén nyáron szeretnék elindulni, és igyekeztem megteremteni az ehhez szükséges feltételeket. Sokak szerint a zarándoklat nem akkor kezdődik el, amikor rálépünk az útra, hanem akkor, amikor foglalkozni kezdünk a gondolatával. Ettől kezdve folyamatosan jeleket kapsz: olyan események történnek veled, olyan emberekkel találkozol, akik mind az utat juttatják eszedbe. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy hív az Út.

De hogy a kérdésre is válaszoljak: soha nem fordult meg a fejemben az, hogy reformátusként vagy lelkészfeleségként ne mehetnék el egy hagyományosan katolikus zarándoklatra. Korábban is tudtam, de az utam során is megtapasztaltam: az El Camino nyitott mindenki számára felekezeti és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, és én is csak ajánlani tudom mindenkinek.

– Hogyan fogadta családod az elhatározásodat? Nem akartak csatlakozni?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert a családom kezdettől fogva támogatott, miután felismerték, mennyire fontos nekem, hogy elmehessek. Az indulásom előtti másfél évben szinte naponta beszéltünk erről a családban, próbáltuk tudatosan megtervezni számukra is azt az időszakot, amikor nem leszek itthon. Lelkesedésem idővel rájuk is átragadt, így nem csak támogattak, hanem velem együtt izgultak, és az El Camino az életünk része lett már jóval azelőtt, hogy elindultam volna. Ők nem szerettek volna a 800 km-es gyaloglásra vállalkozni, és azt is tudtuk, hogy az útra a legjobb egyedül indulni, s Istenre bízni magunkat.

– Mit kell tudni az El Camino útról? Minek a hatására jött létre?

– A zarándokútról ma már rengeteget lehet hallani, olvasni. Egyre többen vágnak neki a sok száz km-es gyalogútnak, hogy a végén eljussanak Santiago de Compostela városába, az építészetileg és művészettörténetileg is monumentális katedrálishoz, amelyben idősebb Szent Jakab apostol hamvai nyugszanak.

II. Alfonz asztúriai király volt az első, aki a 9. században elment meggyőződni arról, hogy tényleg ott vannak-e Szent Jakab hamvai. Ezt az első, „eredeti” útvonalat, amely Asztúria és Galícia területén vezet át, Camino Primitivónak nevezték el, de a 11–12. századra már több útvonalon is kezdtek Santiago de Compostela felé vándorolni. A régi zarándokok Fisterráig gyalogoltak, és az Atlanti-óceán partjáról szedett fésűkagyló felmutatásával bizonyították azt, hogy teljesítették a zarándoklatot. Így vált a fésűkagyló (Szent Jakab-kagyló) az El Camino jelképévé, amely az évszázadok során zarándokok millióit vezette végig az úton. Sokan ma is Fisterráig mennek, ez még további 3–4 napos gyaloglást jelent Compostela után.

– Hogyan kell felkészülni egy ilyen vállalkozásra fizikailag, lelkileg vagy éppen anyagilag?

– A Szent Jakab-útról szóló könyvek és a különféle internetes fórumok segítséget nyújtanak a felkészülésben. Minden kérdésre választ kapunk, még arra is, hogy hogyan csomagoljunk a hátizsákunkba. Mindenhol hangsúlyozzák a fizikai felkészülés, a rendszeres túrázás, edzés fontosságát. Nekem az életem zsúfoltsága miatt nem volt alkalmam sokat edzeni. Ennek ellenére elindultam, mert tudtam, és ezt most, az út után is megerősíthetem: minden elsősorban fejben dől el. Ahány zarándok, annyiféle úttal néz szembe, és mindenkinek a saját útját kell járnia. Van, aki edzetten indul, mégis abbahagyja néhány száz km után, más előzetes felkészülés nélkül is végigmegy. Ezzel semmiképpen nem szeretnék senkit arra biztatni, hogy felkészületlenül vágjon neki, csak azt hangsúlyoznám, hogy teljesen egyéni, kinek mi szükséges ahhoz, hogy teljesíteni tudja a zarándoklatot. A kiváló egészségi állapot és az edzettség nem minden.

A zarándokútlevél felmutatásával 8–15 euró között lehet éjszakánként zarándokszállást találni, és kb. 15 euróért lehet zarándokmenüt vásárolni. Átlagosan napi 30–40 euróval kell számolni, de ennél olcsóbban is ki lehet jönni, ha például főzöl magadnak, mert a szállások többségében van konyha is. Az úton több helyen vannak források, kutak, a szállásokon mindenhol jó az ivóvíz, így reggel indulás előtt meg lehet tölteni a palackokat, nem kell az ivóvizet megvásárolni. De arra is láttam többször példát, hogy az út menti kávézóban szívesen megtöltötték a csapból vízzel a kulacsot. Valójában a szálláson, ennivalón és vízen kívül semmire nem kell költeni, és nem is költesz, mert bármit vásárolsz, cipelned kell majd magaddal. Természetesen bele kell számolni a kiutazáshoz a repülőjegy, vonatjegy költségeit, és biztosítást is érdemes kötni.

– Honnan kell indulni, milyen útvonalat kell követni, és hova érkeztél meg?

– Ma már több útvonalon lehet zarándokolni Spanyolországban, amelyek mind Santiago de Compostelába vezetnek. Sőt, már Budapestről is el lehet jutni az európai Camino-útvonalakat követve. Mivel Spanyolországban több olyan útvonal is van, ahol kevés zarándok jár, az is talál magának utat, aki egyedül szeretne gyalogolni. A legnépszerűbb a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Portból indul, és a Pireneusok egyik legszebb túraútvonalán már első nap átvezet Spanyolországba. Én is ezt választottam, mert ez régi, klasszikus zarándokút, ezen járnak a legtöbben. S itt több is a szálláshely, itt kaphatjuk a legtöbb segítséget az utunkhoz. Kolozsvárról Párizsba repültem, majd onnan vonattal Bayonne-ba, egy másik vonattal pedig

Ez az útvonal többnyire kisebb településeken visz át Spanyolország északi részén, de érinti a nagyobb városokat (Pamplona, Burgos, León, Sahagún, Astorga, Ponferrada) is, gyönyörű templomok, székesegyházak, várak mellett vezet.

– A több hetes gyaloglás közben megfordul-e az ember fejében, hogy feladja? Mi adhat ilyenkor erőt?

– Nem mindenki járja végig ezt az utat. Sokan gyalogolnak rövidebb szakaszokon, hazamennek, majd egy másik időpontban visszatérnek és folytatják. Vagy eleve egy későbbi kiindulóponton kezdenek. Többen azért, mert nincs egyhavi szabadságuk, mások nem bírnak többet fizikailag, ismét mások pedig sérülés, betegség miatt szakítják félbe a zarándoklatot. De az úton soha senkitől nem hallottam azt a szót, hogy „feladni”. Mindig úgy emlegették, hogy „megállok”, „felfüggesztem”. A nyugat-európai és más országbeli emberek számára természetes, hogy esetleg nem egyszerre teszik meg az utat. Ők komolyan veszik a Camino azon alapelvét, hogy a saját utadat járod, és úgy lesz az jó, ahogy neked jó. Akkor is, ha 800 km-t mégy, és akkor is, ha 500-at vagy 100-at. Az lesz a te utad. Nem tapasztaltam másoknál azt a teljesítménykényszert, ami például bennünk, magyarokban van. Én is

Gondoltam, tarthatnék pihenőnapot, de végül egyszer sem tartottam. Egyrészt nem akartam lemaradni az útitársaktól, másrészt pedig néhány órás pihenés után mindig izgatottan vártam a másnap reggelt, hogy mehessek tovább. Isten és jó emberek segítségével a legnehezebb napokon is sikerült tovább jutni. Ilyenkor mindig emlékeztettem magam arra, hogy az előző két év minden napján arról álmodtam, hogy egyszer itt fogok gyalogolni.

– Milyen élményekkel gazdagodtál az úton? Kikkel találkoztál?

– Az El Camino olyan, mint az életünk. Van benne bőven jó is és rossz is, naponta megtapasztalsz magasságokat és mélységeket, és többnyire a te döntésed, hogyan viszonyulsz ezekhez. Leküzdöd-e a nehézségeket, észreveszed-e a csodákat, a jeleket, hogyan fordulsz a többi zarándok felé. A világ minden tájáról érkeznek zarándokok. Velük beszélgetve, ismerkedve az ő kultúrájukból is kapsz egy keveset, általuk ott van körülötted a nagyvilág. De lehet a szállásokon dolgozó önkéntesekről is beszélni, akik mindig beleteszik a zarándokok segítésébe azt a lelki többletet, amitől a megfáradt test és lélek megnyugszik és új erőre kap. Szinte mindenhol lehet magyarokkal találkozni, de van szállás is, ahol magyar önkéntesek dolgoznak, illetve magyar étterem és kávézó is van az úton. Különleges ereje van annak, amikor a miséken minden zarándok a saját nyelvén mondja a Miatyánkot. De gyönyörű a táj is, a hegyek, a mesebeli erdők, a végtelen búza- és pipacsmezők, a várak, a templomok.

Sokat jelentett, hogy mindenhol ott van útjelzőként a Szent Jakab-kagyló és a nyilak kilométerkövekre, házakra, templomokra, kerítésekre, úttestre, járdára festve, kövekből kiépítve. Utam során többször éreztem azt, hogy e jelek nemcsak vezetnek és irányt mutatnak, hanem állandó kapcsolatot biztosítanak köztem és a mindenkori zarándokok és segítőik között, így soha nem vagyok egyedül.

– Egy ilyen hosszú út során mit kell magával vinnie a zarándoknak? Hogyan lehet megoldani a mindennapi szükségleteket?

– A felkészüléshez tartozik a csomag összeállítása is. Ehhez is sok segítséget kapunk a fórumokon, de teljesen egyéni az is, hogy kinek mire lesz szüksége az úton. Én igyekeztem takarékosan csomagolni, de így is túl soknak bizonyult. Végiggyalogoltam a 32 napot egy levehető szárú túranadrággal, egy polár felsővel, egy terepfutócipővel, egy papuccsal, két pólóval, három váltás fehérneművel és egy pizsamával. A zarándokszállásokon mindenhol volt lehetőség mosni, zuhanyozni, főzni. Az út egyik legnagyobb felismerése, hogy nincs gondom semmire, csak egy kis vízre, ennivalóra és egy szállásra, ahol lezuhanyozhatok és megpihenhetek. Az út mindezeket megadja, és többre nincs is szükségem.

– Heteken keresztül napi több tíz kilométert kell gyalogolni többnyire egyedül. Mire gondoltál, mivel foglalkoztál magadban? Nem unalmas?

– Nem tudnám felidézni, mire gondoltam a sok gyaloglás alatt, de azt igen, hogy sosem unatkoztam, mert rengeteg a látnivaló. Időnként voltak útitársaim, és akivel egyszer is váltottam néhány szót, azt napok vagy hetek múlva is felismertem, ha újra találkoztunk. Valójában egy közösség alakul ki azokkal, akikkel egy napon indultál. Lehet, csak a szálláson látsz valakit újra, de mindig örömteliek a találkozások.

Nekem az első két-három hét úgy alakult, hogy szinte mindig volt útitársam. Aztán idővel a közelebbi barátoktól el kellett köszönnöm, mert volt, aki sérülés miatt hagyta abba, másnak időhiány miatt kellett megállnia. De később jöttek új arcok, mert többen kezdenek Leónban, Astorgában. Isten mindig adott mellém társakat, amikor szükséges volt. És amikor el kellett köszönnöm a barátaimtól, addig már megerősödtem annyira, hogy tudtam élvezni egyedül is a gyaloglást. Isten ilyen téren is csodálatosan gondoskodott rólam, valójában ő volt a legjobb útitárs.

– Át tud-e értékelődni a zarándokban ilyenkor az Isten és ember, valamint az ember és ember közti kapcsolat?

– Ahhoz, hogy Istent megtaláljuk, nem szükséges elmenni a világ végére és több száz kilométert gyalogolni, mert ő mindenhol megtalálható. Azt viszont elmondhatom, hogy a zarándoklat egy csodálatos lehetőség egyedül lenni Istennel és önmagaddal. Alkalom az elmélyülésre, imádkozásra, gondolataid és érzéseid kitisztítására. Ami az ember és ember közti kapcsolatot illeti, egyik zarándoktársam úgy fogalmazott, hogy az ilyen úton másképp viselkednek az emberek. Őszintébbek, nyitottabbak, elfogadóbbak, hajlamosak a jóra, a segítségnyújtásra, mert mindenki ugyanabban a cipőben jár. Örök kérdés, hogy eleve csak olyan megy zarándoklatra, aki képes a szeretetre és elfogadásra, vagy az út hozza ki ezt belőle.

– Mit éreztél, amikor végre megérkeztél Compostelába? Várt-e a családod?

– Izgatott és boldog voltam, amikor megláttam a gyönyörű Szent Jakab-katedrálist az Obradoiro téren, ugyanakkor már az első percben megéreztem: nem a célba érés volt a lényeg, hanem maga az út, a helyek, az élmények, a találkozások, a mindennapok csodái.

Ezáltal némiképp ők is átvették az egésznek a hangulatát, részeseivé váltak annak a nagy családnak, amelyben mindenki izgatottan halad Compostela felé, és mosolyogva kíván Buen Caminót (Jó utat!) a többieknek. Azt hiszem, akkor értették meg igazán, miben volt részem egy hónapon át. Utána Fisterrában töltöttünk néhány napot, sok-sok fésűkagylót gyűjtöttünk az óceánból, és kirándultunk a környéken. Megtekinteni a naplementét a világ egyik legszebb helyén, részese lenni a világítótorony és a nullás kilométerkő mellett annak, ahogyan a nap belebukik az óceánba, elmondhatatlan látványt és élményt jelentett.

– Mit vártál előzetesen az úttól és mit kaptál a végén tőle?

– Nagy kérdés, mitől indulnak el az úton több százezren minden évben. Sok elképzelés kapcsolódik hozzá: kilépni a komfortzónánkból, feszegetni a határainkat, megismerni magunkat, elcsendesedni, választ találni életünk kérdéseire. Az ember természetes létmódja nem az, hogy napi sok órában zárt falak között, mesterséges fényben, képernyő mögött ülve vagy autóban száguldozva hajtson a megélhetésért, majd zsúfolt bevásárlóközpontokban álljon sorban a keserves munkával szerzett pénzen megvásárolható javakért. Ezért vágyunk kikerülni, kiszakadni legalább egy kis időre akár a saját életünkből is, és átadni magunkat olyan létformának, amely nagyban különbözik a megszokottól.

Mindez úgy valósult meg, ahogyan korábban elképzelni sem tudtam volna. Gyökeresen meg tud változni az életmódod egy hónap alatt, leegyszerűsödik azáltal, hogy minden napnak ugyanaz a tevékenysége, ritmusa, csak mindig más és más helyszínen. Ma már azt is látom, hogy az út nem ér véget a katedrális előtt, hiszen akkor még annyira frissek és intenzívek az élmények, hogy hónapokba telik feldolgozni. Sok mindenre nem is emlékszel, csak később jutnak eszedbe dolgok, amikor újra átpörgeted a fényképeket. Ma már úgy érzem, nincs jelentősége annak, hogy mire számítottam. Isten és az út azt adta, amit adnia kellett. Az biztos, hogy nehéz volt hazajönni és visszaszokni az itthoni mindennapokba. Hazatérésem után hetekig arra ébredtem minden hajnalban, hogy csomagolni és indulni szeretnék. Hiányzott és ma is hiányzik az a szabadság, amit ott megélhettem.

– Sokan azok közül, akik már megtették az utat és hazajöttek, már tervezik a következőt. Te érzel-e késztetést arra, hogy ismét elindulj egy ilyen megpróbáltatásra?

– Sokak szerint az utad csak akkor kezdődik el igazán, amikor a végére értél. Fisterrában az Atlanti-óceán partján egy magyar kávézó falára spanyolul és magyarul is ki van írva: „Azt hiszed, vége van? A java még csak most jön...” Mindaz, amit a zarándoklaton átéltél, beépül az életedbe, a mindennapjaid részévé válik, és már nem tudsz többé úgy élni, ahogy előtte. Valóban, a zarándokok többsége alig fejezi be az útját, máris tervezi a következőt. Az út után én is azt éreztem, hogy akár már egy hét múlva újrakezdeném. Szóval határozott IGEN a válaszom. Ha Isten megsegít és a körülmények is adottak lesznek, jövő nyáron ismét szeretnék elindulni az El Camino egy másik útvonalán.

Több legyen a „mi”, kevesebb az „én” – beszélgetés Sándor Borókával, az El Camino egyik erdélyi zarándokával

Mit jelent az El Camino? Milyen egy zarándokút, hogyan lehet rá felkészülni? Mi a célja, és mivé alakítja az embert? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ Sándor Borókával, aki a kolozsvári református püspöki hivatal jogtanácsosaként dolgozik.