Több legyen a „mi”, kevesebb az „én” – beszélgetés Sándor Borókával, az El Camino egyik erdélyi zarándokával

– Az El Camino kifejezést sokan hallották, de kevesen tudják, mit takar. Mit jelent a Szent Jakab-zarándokút?
– A Szent Jakab-út (spanyolul Camino de Santiago, ismertebb nevén El Camino, magyarul Az út) ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt. A mai út Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az ottani székesegyházban vannak id. Szent Jakab apostol földi maradványai.

Időközben az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.

– Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy református lelkészgyerekként ilyen útra vállalkozz? Miként fogadta a környezeted a döntésed?
– Néhány évvel ezelőtt egy cikkben olvastam először az útról. Annyira megfogott, hogy azóta is mindig ott volt tudatalatt, hogy egyszer én is szeretném végigjárni ezt az utat. Tavaly tavasszal, talán a sok bezártság miatt is jött az elhatározás, hogy elindulok. Családom első perctől támogatott, egy pillanatra sem tartottak vissza. Természetesen féltettek, de miután többet meséltem a zarándoklatról, bíztak a döntésemben és abban, hogy tudom, mire vállalkozok. Ami református mivoltomat illeti: egyrészt

Másrészt nemcsak vallásos indíttatásból indulnak el zarándokok, hiszen sok olyan emberrel találkoztam, aki személyes okokból vágott neki a kilométereknek. Vagyis a felekezethez tartozás nem kizáró jellegű.

– Az út kemény fizikai megerőltetést jelent, ezért sokat kell gyakorolni. Mentálisan és lelkileg is fel kell, fel lehet készülni egy ilyen útra?
– Szerintem nem lehet. Talán fizikailag igen, de lelkileg nem hiszem. Edzettem, szaladtam már jóval az út előtt, s ez mindenképpen segített. Ám lelki/mentális szempontból nem hiszem, hogy fel lehet készülni egy 800 kilométeres gyaloglásra. Nekem az volt a taktikám – talán nevezhetem annak –, hogy mindig csak az aznapi távra összpontosítottam, és nem arra, hogy még hány száz kilométer van hátra.

– Honnan indulnak a zarándokok? Többféle út létezik?
– Santiago de Compostelába több úton is el lehet jutni, a régi zarándokok által járt utak ezek. Én a Francia útnak nevezett útvonalat választottam, ez Észak-Spanyolországon vezet keresztül, teljes hossza 800 km, napi 25 km-es átlagteljesítménnyel 32 nap gyaloglást jelentett. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, amelyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Célja: elvezetni a zarándokokat Santiagóba. Létezik különben Angol út, Portugál út is, ezek is mind Spanyorországot szelik át. Főképp azért választottam a franciát, mert ez a legismertebb, a legjobban kiépített. Franciaországból indul, Saint Jean Pied de Portból, s első nap már átvezet a Pireneusokon keresztül Spanyolországba.

– Milyen településeken visz át a fésűkagyló? A jel hogyan irányítja a zarándokot?
– A fésűkagyló jele – ami vezeti a zarándokot – úton-útfélen fellelhető: kilométerköveken, a városokban a járdákon, épületek oldalán, útkereszteződésekben, kőből kirakva az úton, de még virágágyásokban is. Ha valaki kicsit is figyelmes, nem tud eltévedni.

Ugyanakkor itt-ott nagyobb városokat is keresztez, például Leont, Burgost, Beloradót. A zarándoknak így alkalma van megismerni Spanyolországot és a csodálatos spanyol embereket is.

– Hol aludtál? Hogyan lehetett megoldani az étkezést? A helyiek felismerik-e a zarándokokat, támogatják őket?
– Spanyolországnak azon részei, ahol hivatalos zarándokutak vannak, zarándokellátásra vannak berendezkedve. Az út mentén zarándokszállások húzódnak meg, ahol csak zarándokok szállhatnak meg. Ezek többnyire tömegszállások. Szándékunkat zarándokútlevéllel bizonyítottuk, amit az út elején kaptunk 10 euróért, a szállásokon vannak konyhák is, lehet főzni, de zarándokmenüt is lehet vásárolni, átlag 10 euróért. A reggelit legtöbbször útközben egy-egy kávézóban ejtettük meg, amelyek sokkal inkább oázisokként működtek, ahol találkozhattunk, pár szót válthattunk egymással.
A helyiek felismertek nemcsak a kinézetünk miatt, hanem amiatt is, mert minden zarándok a táskáján egy kagylóval gyalogol, ezzel jelezve, mi járatban van az országban. Többször is megtörtént, hogy hajnalban véletlenül rossz irányba indultunk el, és egyszerre több ember kiáltott különböző irányból, hogy figyelmeztessen.

– Útközben találkoztál-e másokkal? Milyen viszony alakult ki a zarándokok között?
– Amíg nem jártam végig ezt az utat, el sem tudtam képzelni, milyen közösség tud kialakulni egy úton, ahol az emberek folyton mozgásban vannak. Attól függően, milyen tempóban haladtunk, összefutottunk zarándokokkal akár szállásokon, akár egy-egy kávézóban. Őket, még ha csak látásból ismertük is, meleg szívvel köszöntöttük.

Ezen kívül egy volt a közös bennünk: mind Santiago de Compostelába gyalogoltunk. Legalábbis azt hittük, hogy csak ez az egy. Aztán beszélgetve egymással rájöttünk, hogy mindenkinek ugyanazokon a helyeken húzza a hátát a táska, ugyanott vannak vízhólyagjaink a lábunkon, és talán a lelki terhek is sokszor hasonlóak.
A zarándokok közössége olyan hely, ahol nem számít, hogyan nézel ki (körülbelül minden második nap ugyanaz volt rajtad), honnan jöttél. Ahol természetes, hogy az utolsó sebtapaszodat is odaadod a másiknak, ha látod, hogy neki nagyobb szüksége van rá, mint neked. Ahol saját gondjaid szempontjából meghallgatásra találsz, és talán egy más megközelítésre is.

– A hosszú út során át lehet értékelni az Istennel való kapcsolatot, megismerni önmagadat. Te tapasztaltál-e hasonlót? Fedeztél-e fel „új Borókát”?
– E zarándoklat nemcsak távban, de időben is hosszú. A több mint egy hónap alatt minden nap jóformán ugyanúgy telt: reggel felkeltem, elindultam, pár kilométer után reggeli és kávé. Aztán megint gyalogoltam. A napi átlagos 25 km után megérkeztem a szállásra, kimostam a ruháimat, fürödtem, beszélgettem a többi zarándokkal, vacsoráztam és lefeküdtem. Ezt ugyanígy harminckétszer. Egy ilyen életforma nagyon ki tudja tisztítani az ember fejét. Azáltal, hogy nem ért olyan sok külső inger, sokkal jobban oda tudtam figyelni a körülöttem levő dolgokra, Isten alkotásaira, környezetre, élőlényekre, emberekre. És talán önmagamra is. És hogy fedeztem-e fel új Borókát? Igen, azóta is minden nap ismerkedek magammal. De azt hiszem, hogy ezzel nem csak én vagyok így, talán soha nem tudjuk befejezettnek tekinteni önmagunk megismerését.

Akkor is ott lépkedett mögöttem, amikor esetleg én nem akartam észrevenni. Ahogy mindig ott lépked előttem, mögöttem, mellettem, és velem itthon is. Soha nem éreztem az úton azt, hogy egyedül lennék, mindig a legmegfelelőbb embereket állította mellém a legmegfelelőbb pillanatban, és vigyázott itthon a családomra is.

– Korábban úgy fogalmaztál, hogy az utat csodavárás öleli körül. Számodra megtörtént-e a csoda? Úgy fogalmaztál nemrég, hogy az El Caminón keresztül Isten nem azt adja, amit elvárunk tőle, hanem azt, amire szükségünk van. Ez a te esetedben mit jelentett?
– Nehezen tudnám megfogalmazni, mit jelentett számomra az út. Sokszor nekifutottam, hogy leírjam, de azt vettem észre, hogy amit elmondok, az csak árnyéka annak, amit érzek. Ám azt hiszem, az sokat elárul, hogy amint hazajöttem, már azon gondolkoztam, melyik zarándokútra menjek a lehető legrövidebb időn belül. Különleges helyet foglal el szívemben az a néhány hét, és számolom a napokat-hónapokat, amikor ismét útra kelhetek.
Azt, hogy Isten nem azt adja, amit kérünk, hanem amire szükségünk van, az én utam is teljességgel alá tudja támasztani.

És ez így van a mindennapokban is: ragaszkodunk a saját kérdéseinkhez, elképzeléseinkhez, pedig Isten jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi. És a legmegfelelőbb pillanatban nyújtja ki hozzánk a kezét, és segít változni.

– Mit éreztél, amikor megérkeztél a célállomásra?
– A 32. nap értünk be Santiago de Compostelaba. Érdekes, hogy ez volt a cél, naplómban erről a napról mégsincs egy szó sem írva. Ugyanis újra megbizonyosodtam: nem a célba érkezés a lényeg, hanem az út. És valóban. Ahogy beértünk néhány zarándoktársammal a városba, úgy tettünk mintha nagyon örülnénk, hogy meg tudtuk csinálni. A nap végén aztán bevallottuk egymásnak: valójában nem éreztünk különösebb örömet, nem ez volt a cél, nem az utolsó kilométerek, hanem az összes azokat megelőző.

– Egy év telt el utad óta. Érzel változást, amióta hazajöttél?
– Érdekes, mert attól függően, hogy mennyi idő elteltével kérdezik meg tőlem ezt, majdnem mindig mást emelek ki. Nem jelenthetem ki határozottan, hogy az azóta bennem, körülöttem lévő változások mind a Caminónak köszönhetőek. Viszont biztosan segített abban, hogy jobban jelen tudjak lenni, hogy kicsit több legyen a „mi”, „ti”, „ők”, kevesebb az „én”.

– Milyen típusú embereknek javasolnád a zarándokút megtételét?
– Bárkinek és mindenkinek. Kortól, nemtől, felekezettől függetlenül. De legfőképp annak, aki tudja vállalni azt is, hogy hazaérkezve nem lesz olyan napja, amikor ne hiányozna számára ez a világ.