A házasság nem egy rózsaszín burok, hanem hivatás

– A fiatalok a különleges, emlékezetes, bombasztikus megismerkedésre vágynak, de vannak olyan tartós kapcsolatok, amelyek egyszerűen, hétköznapian indulnak. Milyen volt a ti ismerkedésetek?

– Bombasztikusan indult. Én egy csinos, szép, az ízlésemnek megfelelő lányt kerestem, aki karcsú, menő, ugyanazt a heavy metal zenét hallgatja, amit én, és ugyanazt akarja, mint én. Adél megfelelt az ízléseimnek. Közösen jól néztünk ki, talált a szó, mindent megengedtünk magunknak, mindent kipróbáltunk, mégis nyolc év után szétment a kapcsolatunk. Huszonöt évesen már nem elégedtem meg vele, más lányt is akartam mellette. Ez is jó nagy bomba volt az életemben – magyarázza Szabolcs.

Adél így emlékszik a kezdetekre:

– Miután nyolc évig együtt voltunk Szabival, nekem az volt az elképzelésem, hogy házasság lesz belőle, beszéltünk is erről. Aztán jött a szakítás és én

Vettem egy Bibliát, és elkezdtem olyan közösségbe járni, ahol hasonlóan gondolkodó, Istennel kapcsolatot kereső fiatalok vannak. Tudatos döntés volt, hogy Vele megyek előre. Ebben a folyamatban sikerült megbocsátani Szabinak, már nem kellett átmenjek az utca túloldalára, ha megláttam, hanem szóba tudtam állni vele. Ezt ő is észrevette, és újra beszélgetni kezdtünk. Egyszer megkérdezte, hogy ha megbocsátottam neki, akkor folytathatjuk-e a kapcsolatunkat és én határozott nemmel feleltem. Mert folytatni semmiképp sem akartam, viszont újrakezdeni igen. Istennel együtt. Idén leszünk 24 éves házasok.

– Voltak a házasságban nehéz pillanatok?

Szabolcs: Voltak nehézségek, megpróbáltatások, hiszen Isten nem azt ígéri, hogy ha Vele együtt járunk, akkor elkerülnek a gondok. Az egyik legnagyobb megpróbáltatás a házasságunk elején az volt, hogy nagyon szerettünk volna gyermeket. Az elsőt elvesztettük és bár az orvosok azt mondták, hogy fél év után nyugodtan vállalhatjuk a következőt, hiába vártuk az újabb magzat megfogamzását. Voltunk orvosoknál kivizsgáláson, de semmi gondot nem találtak. Dolgoztunk rajta, de nem jött a következő.

Volt, aki csúfolkodott, hogy ti csak imádkoztok, de nem tudjátok, hogy hogy kell gyermeket nemzeni. Aztán csoda történt: egy lelkigyakorlaton nyitottá váltunk, hogy örökbe fogadjunk egy babát, és el akartuk indítani a folyamatot. Közben elmentünk Szovátára pihenni és ott kiderült, hogy Adél várandós. Megszületett az első gyermekünk és utána még három, amit nagy áldásként, csodaként élünk meg.

Adél: Jézus nem azt mondta nekünk, hogy nem lesz semmi gond a házasságban, hanem azt, hogy velünk lesz. Vannak időszakok a párkapcsolatban, amelyek megpróbálják, bármilyen jól ismerjük egymást. Nem szabad a házasságra rózsaszín burkokként gondolni, így beszélni róla. Ez egy hivatás, ami a többi hivatáshoz hasonlóan azzal jár, hogy odateszem magam. Nem azt kell elvárni, hogy a másik boldoggá tegyen, hanem mindent meg kell tenni, hogy én tudjam boldoggá tenni őt.

Mindenkinek vannak gyengeségei. Fontosnak tartom, hogy Isten legyen a kapcsolat alapja, hogy Vele együtt tudjunk megoldást keresni az elakadásokra, Tőle tanácsot kérni, amikor nem találjuk a kérdésekre a választ.

Szabolcs Maros megye egyik legaktívabb polgármestere, a Marosvásárhely melletti nagyközséget, Marosszentgyörgyöt vezeti. Beszélgetésünk előestéjén Bukarestben volt ügyeket intézni, hajnalban ért haza, hét órától egy osztályfőnöki órán a házasságról beszélt a fiataloknak és nyolckor már feleségével együtt velünk beszélgetett. Közben jegyesoktatást is tart Adéllal közösen, házasságra készülő fiataloknak vagy olyanoknak, akik szeretnék megerősíteni kapcsolatukat egymással és Istennel.

– Mindemellett belefér még a férj, házastárs, az apa szerepe és feladata is az életedbe?

– A polgármesteri feladatot is hivatásként élem meg. Amikor meghoztuk a döntést, és igent mondtuk a közös életre, azért imádkoztunk, hogy megértsük, mire hív el minket Isten, mint Adél és Szabi. Tizennyolc éve tartunk közösen jegyesoktatást, a saját életünkről is beszélünk, megosztjuk a hétköznapjainkat, tanúbizonyság teszünk Isten munkájáról. Ennek látjuk a hatását. Egyénileg is, megtért fiatalként sokat imádkoztam, hogy mire tud még felhasználni az Úr. Amikor megértettem, hogy elhívott a polgármesterségre, az első reakcióm az volt, hogy ez korrupt, bűnös világ, én nem akarok részese lenni. De kihívás is volt, ami elé az Úr állított immár 17 éve. Feladat, hogy az aszfaltozások, az épületjavítások, a pályázatok mellett a közigazgatásnak erre a területeire is vigyek be más lelkületet: itt is Istenről beszélni, bizonyságot tenni, a megvalósításokkor elmondani, hogy ez az Ő dicsősége.

Nagy támaszom és segítségem Adél.

Adél: Korábban bankban dolgoztam és a két gyermek után már nem mentem vissza oda. A harmadik gyermek után a családpasztorációs központba sem mentem vissza, pedig az közel állt a szívemhez és nagy szeretettel vártak. De nem tudtak félállást ajánlani, én meg nem akartam a három gyermeket itthon hagyni, másra bízni. A döntés nehéz volt, főleg azért, mert szembesülnöm kellett a környeztem, az emberek, a társadalom elvárásaival. Végül elfogadtam, hogy mindennél fontosabb, hogy ott legyek a gyermekeim mellett. Hazavárjam, elvigyem, tegyem-vegyem őket. A kicsi most kezdett oviba járni, így jó pár év kihagyás után – amikor csak a gyermekeimre, a családomra figyeltem – visszamentem a családpasztorációs központba részmunkaidővel.

Ez az én döntésem volt, és hálás vagyok, hogy ezt meg is tehettem. Meg tudtunk úgy lenni, hogy nekem nem volt munkahelyem és keresetem.

– Az idei házasság hetének a mottója: Beszélgessetek a házasságotokért. Mennyire fontos ez?

Szabolcs: Hetente megharcolok azért, hogy találkát adjak a feleségemnek. A mindennapi teendők, az élet és a munka menedzselése mellett szükség van minőségi időre. Fontos táplálni a házasságot, a közös imádság mellett fontos a beszélgetés és nem a megbeszélés. Fontos egymással szembe leülni. Elismerem, hogy az elején egy kicsit mesterségesnek tűnik, mert mi férfiak nem szeretünk lelkizni. Pedig mindig van miről beszélgetni, fontos beszélni az érzésekről, a félelmekről.

a ki nem mondott dolgok robbannak, egyszer kifakadnak. Ha mennyiségben nem jut annyi idő egymásra, amennyit szeretnénk, akkor minőségi időt töltsünk a házastárssal és gyermekkel is. Hiszen nem csak olyan házastársat akarunk, aki mindennap ott van – mosogat, főz, akivel ágyba bújhatsz –, hanem igazi társat.

Adél: A beszélgetések a kapcsolat épülésére vannak, ha nem beszélgetünk, akkor nincs kapcsolatunk. Ha nem tudjuk, hogy minek örül, mi fáj neki, akkor párhuzamosan élünk egymás mellett, de nem együtt, nem kapcsolatban. Magától nem megy a házasság, dolgozni kell rajta. Hetente legyen két-három óra, amikor a házastársak csak egymásra figyelnek, amikor kibeszélik az esetleges sérelmeket, megosztják legmélyebb gondolataikat. Hetente legyen legalább egy nap, amit a házasságukra szánnak: sétáljanak, beszélgessenek és évente legyen legalább egy hosszú hétvége, csütörtök-vasárnap, ami csak az övék. Érdemes ezért harcolni, ezt komolyan venni.

Persze, az életben mindig találunk kifogásokat, hogy mindezt miért nem tehetjük meg. Nem szabad elfelejteni, hogy a nagy szétdobáló, a Sátán is ott van mindennapjainkban, a házasságukat is szét akarja szedni és mindenféle akadályt gördíthet az utunkba. Ezeket a harcokat meg kell vívni.

Szabolcs: két szó jut eszembe jó tanácsként: türelem és értékelés. A családos közösségben, de a fiatalok életében is azt látjuk, hogy egyre türelmetlenebbek és kritikusabbak lesznek az emberek. A virtuális világban sok minden gombnyomásra működik, gyorsan elérjük, ami rávetítődik a házastársi kapcsolatunkra, a házasságunkra is. Ez nem jó. Buzdítom a házastársakat, hogy figyeljenek oda és legyenek türelmesek egymáshoz. Válasszák külön a munkahelyüket, a szociális életüket és váltsanak vissza a sebességből a házasságban. Ha a felületes, futó életet bevisszük a kommunikációba, az intimitásba, ez feloldja a házassági kapcsolat erejét.

A hétköznapokban, minden nap ki kell fejezni azt, hogy értékeljük: megköszönni a reggeli kávét, az összeszedett asztalt, a kivitt szemetet.

Döntés kérdése a türelem, és az is, hogy hálás vagyok. Nem érezem azt, hogy ez mindig könnyű, hogy valóban ezt akarom, de eldöntöm, hogy így teszek. Tapasztalatom szerint ezeket a döntéseket nehéz meghozni, de nem lehetetlen, mert Fentről kapunk erőt hozzá. Döntök, hogy türelmes vagyok, hogy értékelem a házastársam, hogy szeretem akkor is, ha néha csalódást okoz. Az otthonról hozott családi kultúránkban ez nincs benne, ezért tanulni kell. Tudatosan oda kell figyelni egymásra, dönteni arról, hogy most türelmes és hálás leszek, időt szánok a házastársamra, odafordulok hozzá, vele beszélgetek. Mindez óriási erőt tud generálni. A sok köszönöm olyan, mint a vitamindózisok, éltetik a házasságot.