HIRDETÉS
Jaj a legyőzötteknek! – merenghetünk el, hiszen amikor számba vesszük Tunézia ókori emlékeit, a római és a bizánci világból maradt relikviák tűnnek ki. Megcsodálhatjuk a páratlan mozaikokat a Bardo múzeumban, Sousse-ban és Mahdiában. Elmerenghetünk a Római Birodalom nagyságán és gazdagságán, Dougga ciszternáin és fürdőin, Bulla Regia föld alá rejtett villacsodáin, Thignica kicsi városának megmaradt, átlátható romjain s El Dzsem amfiteátrumának grandiózus méretein. Pun emlékek már korlátozott számban maradtak meg. A kor iránt érdeklődők Karthágóban leginkább a pun kikötőt, a Tophet áldozati kertet tekintik meg, a douggai mauzóleumot fényképezik, vagy Monastir pun romjait nézik közepes érdeklődéssel.
Többször jártam Tunéziában, általában a római, iszlám és zsidó emlékeknek szenteltem időt. A Karthágónak vesznie kell című – Cato szavait idéző – dokumentumfilmem írásakor számtalan alkalommal találkoztam a zámai csata történetével. A vágóképek előkészítése közben leltem rá a 16. századi németalföldi mesternek, Cornelius Cortnak metszetére a híres ütközetről. Megragadott a művész fantáziagazdagsága, a méretes, dübörgő elefántok, a közelharcot vívók elszántsága, s a kép alján szenvedő harcos ábrázolása, aki számára már befejeződött a véres színjáték. A Louvre híres gobelinjén is az elefántok játsszák a főszerepet.
A motiváció tehát megvolt, így legutóbbi utamon
elhatároztuk feleségemmel, hogy elmegyünk Zámába, s megismerjük azt a vidéket, ahol az antik világ sorsa eldőlt.
Igen, Hannibál, az ókor egyik legzseniálisabb hadvezére itt szenvedett döntő vereséget a második pun háborúban, jóllehet korábbi csatáiból győztesen került ki. Dél-Itáliában, Cannae-nál ötvenezer harcosával megsemmisítette a fölényben lévő római sereget, de Rómát így sem tudta térdre kényszeríteni. Ezt követően 13 évig folytatta csatározásait a csizma déli részén, s serege lassan felmorzsolódott.
Idővel a rómaiak is magukhoz tértek a megpróbáltatásokból, s olyan kiváló politikusra bízták az észak-afrikaiak legyőzését, mint Publius Cornelius Scipio Africanus. A köztársaságkori Róma egyik legtehetségesebb patríciusa Hispániában támadta meg a punokat eredményesen úgy, hogy maga mellé állította a helyi törzseket. Utána Karthágó felé vette útját, s a Bagrades folyónál (mai neve Mejerda) legyőzte az eléje küldött hadakat.
Szorult a hurok Karthágó körül, így hazarendelték Hannibált, aki seregének megmaradt részét magára hagyva érkezett szülőföldjére. Az újonnan felállított, szedett-vedett had Kr. e. 202. október 29-én Karthágótól dél-nyugatra, Zámánál ütközött meg a rómaiak fegyelmezett csapataival, amelyeket a Karthágóban nevelkedett, de kétkulacsos Massinissa numídiai király is támogatott. Hannibál döntő szerepet szánt nyolcvan harci elefántjának, az ellenség viszont zajkeltéssel zavarta meg az állatokat, így a rend felbomlott.
A csatát a római lovasság nyerte meg, s miután eldőlni látszott az ütközet, Hannibál zsoldosai is átálltak a győztes oldalára. Az ezt követő mészárlásban a pun sereg javarésze elvérzett.
A római diadalt a karthágóiak számára megalázó békekötés követte, így a rómaiak teljes mértékben ellenőrzésük alá vonták a Földközi-tenger nyugati medencéjét.
A tengerparti városból, Sousse-ból szerveztem zámai utunkat. Kocsit béreltünk, sofőrünk pedig bizonytalanul nézett ránk az úti cél hallatán: fogalma sem volt, hová is kívánunk menni. Hiába ecseteltem neki az emlékhely fontosságát, üveges tekintetével találkoztam. Nagy nehezen a térképen egyeztettük az irányt, s menet közben megálltunk Maktárban, az egykori Mactarisban.
A várost még a numídiai uralkodók alapították a Kr. e. a harmadik században, s nagy gondot fordítottak megerősítésére a nomádok, no meg a karthágóiak ellen.
Története nem tér el a többi Africa provinciai városétól, a pun időket egy áldozati hely idézi, hasonló, mint amilyet Karthágóban láthatunk. A település a római időszakban élte virágkorát, a bizánci regnálás alatt püspöki székhellyé lépett elő. Teljes pusztulása és a lakosság elmenekülése az arab támadás számlájára írható. A nyolcvan hektáron fekvő feltáráson gondosan kiépített utak, ösvények vezetnek a bőséges látnivalókhoz. Ezek közül számomra a legérdekesebb a diadalív és a juvenesek iskolája volt, ahol a fiatalság katonai kiképzést kapott, s felkészülhetett későbbi harci feladataira. A jelentősebb leleteknek egy kis múzeum ad otthont.
Ezután északnak kanyarodtunk, és harminc kilométert haladtunk, majd Siliana járási székhelyen keresztül érkeztünk Zama Minorba, a csata feltételezett helyszínére. Úgy tűnik a külső szemlélőnek, hogy az 1996-ban elkezdett feltárás még évtizedekig eltarthat. Turisták alig látogatják, ottlétünk is újdonságnak számított. Ugyan bekerítették a feltárás területét, de az alacsony drótakadályt átlépve nyugodtan bóklászhattunk a romok között. Közben előkerült egy rendőrautó, s a kiszálló hatósági emberek udvariasan érdeklődtek kilétünkről. Útlevelünk és újságíró-igazolványunk megtekintése után jó munkát kívántak, s mentek a dolgukra. Ezután érkezett egy kedves régész hölgy is, aki záporozó kérdéseink nyomán feletteséhez irányított. Együtt hívtuk fel Chokri Touihri urat, a Tunéziai Nemzeti Örökség Intézet munkatársát, aki készséggel csillapította tudásvágyunkat, s később ellátott bőséges szakirodalommal is.
Az antik Zama Regia, a jelenlegi Jama mintegy 60 hektáron fekszik, hegyek övezik, amelyek egykor védelmet nyújtottak a betolakodók ellen. Számos forrás fakad a környéken, ami a napi megélhetést könnyítette meg. Így
az itt letelepedők számára a termékeny föld, a víz és az építéshez szükséges kő is adott volt. Ez magyarázatul is szolgál arra, miért akarták annyian birtokolni a vidéket. Tény, hogy történelme igen gazdag, az egész ókort és középkort átszövi.
A csata pontos helyszíne a 19. századtól kezdve máig vita tárgya, pedig a helyszínhez számos történelmi esemény kapcsolódik: a híres ütközet, Jugurtha háborúja, a numídiai királyság bukása. A szakemberek bizonytalanságát az okozza, hogy Gaius Sallustius – a Jugurtha ellen viselt háború krónikása – mint nagyvárost említi fellegvárával, erődrendszerével, viszont hozzáteszi, „ez a síkságon fekvő város nem természetes, hanem mesterséges erősség volt, semmilyen fontos felszerelésben nem szenvedett hiányt, zsúfolva fegyverrel, katonával.” Nos, a vidék elég dombos, síkságnak semmiképpen sem mondható. A rejtély talán egy 1996-ban megtalált felirattal oldódott meg, amit egy római villa feltárása során találtak, s szerepel benne a város neve.
Kicsit ugorjunk a történelemben, a Kr. e. első században a város I. Juba numídiai király székhelyeként szolgált. Az uralkodó, a Julius Caesar és Pompeius között zajló polgárháborúban a vesztes oldalára állt, s Kr. e. 46-ban, a thapsusi csatából megfutamodva Zámában keresett menedéket. Miután hívei is magára hagyták, minden bizonnyal öngyilkos lett. A véres harcok elcsitulásával a győztes Caesar Zámát szabad város rangjára emelte, ami a meghódított városoknak önrendelkezést jelentett. Hadrianus a „tiszteletbeli kolónia” rangot adományozta a településnek.
Kr. u. a 4. században a kereszténység tanításai is gyökeret vertek a vidéken. Félix, Aptunga püspöke, aki a donatisták észak-afrikai keresztény mozgalmának ellenfele volt, Bizonyítási okiratok című művében Zámát is említi.
A bizánci időszak Zámára utaló dokumentumai vallási jellegűek: a zámai püspökség is szerepel abban a felsorolásban, amely a 646. évi karthágói zsinat résztvevőit számba veszi. A település bizánci kori fejlődéséről nem maradtak fenn adatok, de minden bizonnyal a környék gazdasági és kulturális központja lehetett. A metropolis a középkorban is megtartotta jelentőségét, s ezt a régészeti kutatások is alátámasztják. A településen nagy mennyiségű mázas kerámiadarabot találtak, ami a helyi fazekasműhelyek fejlettségére utal.
Arab forrás Jamát a Hafsid korszakban (1229–1574) említi, amikor az akkori – mai Tunéziát, Líbia nyugati és Algéria keleti részét felölelő – Ifríkija városait sorolja fel, s dél-nyugatra helyezi Jamát.
Az 1996-ban megkezdett ásatások feltárták a középkori Jama két szektorát: a falon kívüli területet és lakónegyedet. Az előbbi jellegzetessége az a kis központi területi egység, amelyre három ház települt: előcsarnokkal, kőkockákkal kirakott központi udvarral. Az esővizet és a szennyvizet csatornarendszerbe gyűjtötték, s vezették a településen kívülre. A lakónegyedi épületek széles időintervallumban, a 9–15. században épültek. Némi rendezettség fedezhető fel elhelyezkedésükben, de bizonyos, hogy szegényebb néprétegeknek adhattak otthont.
A jelenlegi feltárások számbavételénél meg kell említeni a kézműves negyedet. A fazekasság a városban jelentős hagyományokra tekint vissza, viszont az egykori kemencék maradványait igen rossz állapotban találták meg a falakon belüli ásatások során.
Ezeket terméskővel kirakott derítőmedencék vették körül, amelyek szigetelését agyagréteggel biztosították. A leletek alapján az edények egykori formáját is rekonstruálni lehet: a fazekakat fogóval, egyenletes peremmel készítették, közepén kidomborodtak, a talpazatuk pedig gyűrűs kiképzésű volt. E forma egyezett a más ásatásokon, például Douggában talált leletek alakjával.
Mivel munkaterületen jártam, a legtöbb részletes információt utólag kaptam az említett szakembertől, viszont ottlétem ennek ellenére is igazi élményt jelentett. Lassan, de biztosan kerülnek a helyükre a kövek. Az egykori templom is felismerhető már, néhány mozaik is hirdeti a település egykori nagyságát, egy nagyobb mozaikra, amit utazók említettek az interneten, nem sikerült rábukkanni, minden bizonnyal elhelyezték. A mélybe hatolva a ciszternák, lakóépületek alapjaiba botlunk, a víztározók szigetelése mind a mai napig megmaradt. A kövek színe egyedi, sárgás, a város ragyoghatott fénykorában. Mostanra csend honol mindenfelé, nem szóltak ránk, amikor a köveken egyensúlyoztunk, legfeljebb segítőkészen figyelmeztettek a veszélyekre. Amikor felmentünk az ásatás melletti domb tetejére, elénk tárult az a vidék, ahol egykor katonák feszültek egymásnak, s ahol az ókori világ sorsa eldőlt.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
