HIRDETÉS
Majd tíz alkalommal jártam már Tunéziában, így úgy hiszem, bizton állíthatom: láttam a legnevezetesebb látnivalókat. Sőt, azt is kijelenthetem, hogy olyan helyekre is eljutottam, ahová igen kevés turista tette be a lábát. Ilyen volt az izraeli Maszadához – mind látványában, mind történetében hasonlító – Jugurtha-asztalának elnevezett hegy, s az egykori történetírók által világtörténet-megfordítóként számon tartott Záma. Utóbbinál magányos bóklászóként férjemmel mélységekbe, régészeti rétegekbe láthattunk bele. Tunézia észak-nyugati része eddig kimaradt utazásainkból, így egy napot szántunk rá, hogy eljussunk az algériai határ közelében fekvő kisvárosba, Tabarkába.
Hosszú út várt ránk, szállodánktól mintegy kétszázötven kilométert kellett megtennünk. Tapasztaltuk, a kialakított luage-rendszer, a kisbuszok hálózata gyors, és jól működik. Amint megtelik egy kilenc személyes jármű, indítják is. A főváros, Tunisz mellett taxinkkal elhaladva oly nagy volt a sivatagi por a levegőben, hogy alig lehetett látni. A nagyvárostól nem messze átkeltünk a Medjerda folyón, az egykori Bagradán, ami a pun háborúk idején történelmet írt.
Az Algériában eredő folyó meghatározó szerepet játszik Tunézia mezőgazdaságában. Több száz kilométeren át biztosít öntöző vizet, mielőtt a Földközi-tengerbe ömlene.
A mérete számunkra csalódást okozott, inkább hasonlított egy szélesebb patakhoz, mint folyóhoz, bár ahol mi láttuk, már sok száz kilométeres „munka” volt mögötte, mivel vizét gátakkal szabályozták. Medjerdának a történelem kezdetétől jelentős szerepe volt a települések kialakulásában.
Utunk során Béja és Ras Rajel közelében rendezett katonai temetőket látogathattunk meg. Az elsőben ll. világháborús angol, kanadai, afrikai katonák nyugszanak, megközelítőleg háromezren, s négy l. világháborús sírt is felfedezhettünk a rendkívül szépen gondozott gyepes, virágos környezetben. Minden halmon pontos, kőbe vésett feliratok azonosították az elhunytakat.
Ahogyan észak felé haladtunk, nagyot változott a táj. Az országnak ez a része teljesen más képet mutat, mint az olajfaligetes keleti, nem is szólva a sivatag rózsáját – a megkövesedett homokot – „termő” déli homoksivatagról.
Kezdetben olajfaligetek, csendesen legelésző birkanyájak mellett vitt utunk, majd egyre több terményt láthattunk a földeken, dinnyét, paradicsomot, szőlőültetvényeket.
Megművelt hegyhátak tűntek fel. Az emelkedő dombokra aranyló búzatáblatarlók futottak fel. Minél több talajt meghagyva a művelésnek, a tanyabokrok a magasabb szintre épültek. Egyre érthetőbbé vált, hogy annak idején Provincia Africa hogyan lehetett a Római Birodalom egyik éléstára. Tabarka közelében már erdőben futott utunk. E tájon jelentős a paratölgy jelenléte. Az, hogy az algériai határ felé közeledünk érzékelhető volt a szaporodó közúti ellenőrzések láttán, s egyre több autónak volt algériai, sárga rendszámtáblája fekete számokkal.
Ezen a területen, lévén erdős fauna, felvirágzott a fafaragás. Tabarkában utca hosszan láthattunk standokat, de árusaik üzleti véna híján voltak, a két szem külföldi láttán sem bújtak elő valahol kényelmesen végzett sziesztájukból. Az alkotók kezéből időnként sajátos műalkotások kerülnek ki, így fényképezhettem például faragott-festett Che Guevara fejet is. Tabarka, egykori nevén Thabraca jelentős föníciai, római kikötőváros volt. Rómába innen szállítottak fát, a cirkuszi játékokhoz vadállatokat, és mezőgazdasági terményeket, olívaolajat, gabonát. A korai kereszténység idején kiemelt püspöki székhely volt a település, az arab hódítók megjelenésével kezdett a város hanyatlani.
A Hotel France a Bourguiba elnökről – a francia uralom alól 1956-ban felszabaduló ország, a Tunéziai Köztársaság harminc éven keresztül regnáló első miniszterelnökéről – elnevezett utcában egykori államfők száműzetési helyeként szolgált. A régebbi bédekerben még az szerepel, hogy a kényszerű tartózkodás napjait emlékszoba őrzi. A jelenlegi recepcióstól érdeklődve kiderült, hogy a hotelt párszor átépítették, megszüntetvén a relikviákat.
Csak a tekintélyes méretű Bourguiba szobor, kedvenc kutyája társaságában tekint alá a nyüzsgő forgalomra a főtéren.
Kerestük a városban megmaradt korai keresztény templomot. Egy nyíl masszív, magas kőkerítés felé mutatott, két kapuján sehol egy felirat. A tunéziaiak kedvesek, segítőkészek, kérdésünkre, hogy lehetne bejutni, egy, az utcán arra haladó fiatalember megszólított egy másikat: tudja-e, hol van az őr? Elég nagyhangú disputa keletkezett, mire jó idő múlva kitárult az egyik ajtó, s megjelent benne az álomittas őr, aki valószínűleg déli sziesztáját töltötte odabenn. A kerített udvart kis előadótérnek rendezték be. Tabarkában minden nyáron dzsesszfesztivált tartanak ezen a helyszínen. A templomba belépve megkapó volt az arányos formák látványa. Egyszerű, letisztult téglafalak, elöl, az oltár helyén néhány római kori sírkő fogta meg a szemet. Itt sem volt semmi felirat, sem prospektus, sem látogató, az őrnek láthatóan nem sok dolga akadt, viszont étkezésének maradványait megszemlélhettük.
A város szélén, a tengerparton egészen meghökkentő formációkat alkotott a természet. A tűhegyeknek hívott sziklaképződmények felé, s tovább is, hosszan vezetett egy kiépített sétány, ahonnan jól lehetett látni az öböl túlsó partján magasodó hegy tetején az úgynevezett Genovai erődöt. A valaha szigetként, a parttól nem messze fekvő földdarabot mára feltöltéssel összekötötték a szárazfölddel. Kanyarulata, homoksávja helyi családok strandolását szolgálja.
De miért Genovai erőd a neve? Tudnivaló, hogy ezen a tájon a tenger kincset rejt: korallokat. A „piros arany” birtoklásáért komoly küzdelem folyt.
A Genovai Köztársaság gyarmatpolitikájával a Tirrén-, Földközi-, Fekete-, Égei-, Azovi-tenger partjain hozott létre telepeket. Ezeket nem katonai hatalommal, hanem egyes helyi kereskedő családokkal, uralkodókkal kötött szerződésekkel szerezték meg. Így a 16. században két genovai család, a Grimaldi és a Lominelli kezébe került Tabarka szigete, akik megerősítették a várost védő várat, s megsokszorozták a korallkitermelést. A Grimaldiak egyik ága a ma is regnáló monacói hercegi család. A Lominelliek is tekintélyesek voltak, van Dyck meg is festette az 1600-as években az akkori kormányzó családját. 1741-ben a tuniszi bej űzi el a genovaiakat, ő nem sokáig élvezheti a korallból származó hasznot, mert a halászati jog negyven év múlva már a franciák kezében van.
Szerettünk volna az erődbe bejutni – láttuk, valakik fentről kitekintenek – ajtaját azonban csak hosszas dörömbölésre nyitották ki. Némi baksis ellenében engedtek be a vastag falak közé, ahonnan a magaslatból jól szemmel lehetett követni a tengeren közeledő hajókat, s a kicsiny öböl védett kikötőjét.
Az erődöt elhagyva a kikötői séta után Sejnane falu felé vettük az irányt, mert hírek szerint ősi technikával működő fazekas műhelyek találhatók ott. Sajnos a településen nem láttuk ennek jelét, így mutogatás alapján pár kilométerrel odébb, az út mellett láthattunk meg fazekas termékeket áruló asszonyokat. Egyiküknél megállva szemügyre vettük az eladásra szánt portékákat. Ő és gyermekei rendkívül intenzíven invitáltak befelé a házukhoz azzal, hogy ott több mindent tudnak mutatni. Az édesanya nem tudott franciául, pedig Tunéziában kötelező ezt a nyelvet tanulni. Tízéves forma kicsi lánya próbált bennünket vásárlásra rábeszélni.
Kérdeztük: hol a műterem? A hölgy a házukhoz eszkábált féltetőre mutatott. Több réteg takarás alól halászott elő egy óriási darab agyagot.
Abból kis darabot letörve, elkezdett beledolgozni egy szemünk láttára porrá őrölt törött cserépedényt. Kis tálkát formált. Hol a kemence? – érdeklődtünk. Erre a ház mellé vezetett, egy rendkívül piszkos, szeméttel borított udvaron keresztül, ahol a földön tűzrakás nyomait láthattuk. Lehelyezett egy tehénlepényt, arra rátette a tálkát, s befedte két másik tehénlepénnyel. Mutatta: így készül a fazekas áru. Bevezetett a házba, ahol egy kis szobában sorakoztak az alkotásaik. Öltözetük is szegénységet sugallt, ezért meglepő volt a ház mérete, s a külső borítás fényes csempéje. Az általuk készített tárgyak azonban rusztikusan szépek, ízlésesen díszítettek voltak, a legtöbb piacon megállták volna helyüket.
A földúton kiballagva persze a többi árus asszony is vásárlásra biztatott, de akkor mi már egy natúr színű, primitív geometriai és halmintákkal díszített tál tulajdonosai voltunk. Szomorú azonban, hogy a hagyományos fazekasság után kutatni kellett, hogy nincs megszervezve a hagyományok megőrzésének módja, terjesztése. Vagy csak mi nem akadtunk rá? Nem hiszem, mert egy kedves arab ismerős, aki Tabarka felkeresését ajánlotta nekünk, beszélgetésünk során a hagyományok eltűnésén, a rájuk való oda nem figyelésen borongott. Hosszú idő óta járva az országot magunk is megtapasztaltuk, hogy például az általunk kedvelt kosarakból is egyre nehezebb műanyag „alkatrész” nélkül valót, csak természetes anyagból készültet találni.
Sejnanéból egy kanyargós, erdőn keresztül vezető úton, ahol egy lélek sem járt, lejutottunk Sidi Mechrigbe, a tengerpartra. E tájon családi kis öblök sorát, az elvonulás lehetőségét hirdetik. A szerpentinről letekintve idillinek tűnt a táj. A mélyben meghúzódó homokos partszakasz hívogató képet mutatott, s a lenyugvó nap fényében kirajzolódó római kori rom is vonzónak tűnt.
A lenyugvó nap fényénél hagytuk el a tájat. Visszafelé utunk nagyon hosszúra sikeredett, mivel sofőrünk nem találta az autópályára vezető utat. Késő este hajthattuk álomra fejünket, azzal a gondolattal, hogy mennyivel tarkább, sokszínűbb, tisztább, s ezáltal vonzóbb lehetne Tabarka és környéke.
A diaszpórában élő magyar közösségek kitartása mindig lenyűgöző, különösen akkor, ha évszázados múlttal rendelkező gyülekezetekről van szó. Idén nyáron alkalmam nyílt ellátogatni az Egyesült Államokban található New Brunswick városába.
Egyes emberek genetikailag hajlamosak lehetnek arra, hogy csak egyféle nemű gyermeket hozzanak világra – erre utalnak az Egyesült Államokban elvégzett új kutatási eredmények, amelyekről a Science News című tudományos portál számol be.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
