HIRDETÉS
– A 80-as években elviselhetetlenné vált a diktatúra, sokan szerették volna nyakukba venni a világot és elmenni. Ti már a 60-as évek végén elmentetek. Miért?
– Fiatalként befejeztem a technikumot, átestem a kötelező katonaságon, s a kolozsvári Carbochim gyárban helyezkedtem el, az az időszak már a diktatúra kezdete volt. Akkor az üzletekben még tűrhetően lehetett vásárolni. Ám 1964-ben olvastam az újságban, hogy nem kell többé vízum Magyarországra. Erről elbeszélgettem egy-két sráccal, de hamarosan behívtak a pártirodába, s irredentizmussal vádoltak meg. Hiába mondtam, hogy én csak egy újságcikket olvastam a vízummentességről. Komoly probléma lett belőle, kirúgtak az akkori kommunista ifjúsági szervezetből, az UTC-ből.
tegyenek börtönbe, mert felforgató tevékenységet végzek. Nehézzé tették az életünket, a gyár aligazgatója elmondta: 1972-ben fogunk azok listájára kerülni, akik lakásért adtak be kérvényt. Ekkor azonban 1964-et írtunk.
– Hogyan sikerült megszökni?
–1968-ban feliratkoztunk egy csehszlovákiai kirándulásra. Elmentünk Pozsonyba, épp akkor, amikor a prágai tavasz volt. A helikopterek keringtek, jöttek a tankok, a busszal így sikerült elmenni Bécsbe, 4 órát álltunk, ám nekünk 10 perc elég volt ahhoz, hogy többet ne menjünk vissza az autóbuszhoz.
a sofőr, a vezető, aki feltételezem, szekus tiszt lehetett, valamint a fényképész, aki később szökött meg.
– Mi történt Bécsben?
– Amikor leszálltunk, féltünk: azt hittük, letartóztatnak, és átadnak a hatóságoknak. Fáztunk, sétáltunk egy kicsit, elmentünk a rendőrségre, politikai menedékjogot kértünk. Senkinél nem volt papír, mert amikor leszálltunk az autóbuszból, mindenünket elvették: csomagokat, papírokat, útlevelünket. Egy üres táskát vihettünk magunkkal, ha esetleg vásárolunk valamit, amit nem is tudom, hogyan képzeltek, mert pénzünk is alig volt.
– Te azonban előre készültél…
– Még otthon eldugtam a házassági papírokat, keresztlevelünket, az iskolai diplomákat: mindent betettem egy dupla falú kis táskába. Nem mondtam meg Zsuzsának, mert tudtam, a határon mindent megnéznek, és ő pánikba esne.
– A rendőrségről hova kerültetek?
– Elvittek a börtönbe. Újabb pánik lett úrrá rajtunk, mert azt hittük, visszaadnak Romániának, és ott is börtönbe kerülünk. Másnap reggel azonban menekülttáborba szállítottak át. Házasokként kaptunk egy kicsi szobát, különben a férfiakat és a nőket külön választották. Két hét után jöttek az osztrákok, és kerestek munkásokat. Jóisten áldja meg édesapámat, kisiparos volt, s a műhelyében megtanultam az esztergát, meg hogyan kell marni-hegeszteni, így jelentkeztem munkára.
– Hogyan kerültetek Amerikába?
– Kanadába terveztünk menni, de a várakozási idő állítólag két év lett volna. A többi lehetőség Németország, Svédország, az Egyesült Államok, Dél-Afrika és Brazília volt. A zsidókat egy zsidó szervezet, a katolikusokat a Caritas, minket pedig egy protestáns szervezet segített, mert reformátusok vagyunk. Segítettek kitölteni a papírokat, közben meg angol nyelvleckére is jártunk.
– Ki segített az új világban?
– Egyik régi osztálytársam akkor már Amerikában élt. Gyereküket keresztelték New Brunswickben, ahol Bertalan Imre lelkipásztornál voltak a listák, amelyeken a letelepedni vágyó magyarok nevei, adatai szerepeltek. A lelkész megkérdezte az osztálytársamat, ismeri-e Kovács Mózest, mert tudta, hogy ő is kolozsvári. Lajos azonnal vállalkozott, hogy segít, felvett a repülőtéren. Az első napokat nála töltöttük. Már volt műhelye, hónapokig dolgoztam nála. Ők segítettek, ők adták az első tányér levest.
– Hogyan alakult az életetek?
– Később egy olasz műhelybe mentem át, majd onnan a Johnson§Johnson nagyvállalathoz, amelynek több részlegén is dolgoztam, majd bekerültem a menedzsmentbe. Huszonöt évet húztam le, utána alapítottam saját vállalatot, ahol gépeket terveztünk és gyártottunk a megrendelőknek.
– Közben születtek a gyerekek…
– Először Robi, aztán Erika, megvolt az öröm, megvettük a házunkat. 1972-ben írtam egy levelet a Carbochimnak, hogy levehetnek a listáról, nem igénylek lakást. Utána izgultam is kissé a rendőrség miatt, amikor hazajöttünk, de hát addigra már állampolgárok voltunk.
– A saját vállalat vezetése és a család mellett jutott idő a magyar közösségben való szerepvállaláshoz is.
– Első napoktól kezdve rendszeresen mentünk a templomba, Bertalan Imre lelkipásztor idején bekerültünk a presbitériumba is. Sokat segítettünk az egyházban, jártunk kirándulni, például Philadelphiában kiállításra, húsvétkor kiállították a Munkácsi-trilógiát. Fesztiválokat rendeztünk, Zsuzsa vitte a kisgyerekeket magyar ruhában, énekeltek, szavaltak a kicsik. Zsuzsa a vasárnapi iskolában tanított. Aztán
Közben a helyi magyar atlétaklub (Hungarian American Athletic Club) tagjai lettünk, amely ma már több mint 110 éves múltra tekint vissza, az egyik legrégebbi az Egyesült Államok területén, talán a New York-i korábban alakult. Nyilván akkor már nem fociztak, kugliztak vagy vadásztak, hanem kulturális programokkal foglalkoztak.
– Milyen élet volt a magyar klubban?
– New Brunswickban egy időben majdnem fele a lakosságnak magyar volt. Pezsgő élet volt, az atlétaklub sporttal foglalkozott. Idővel kezdett átalakulni, kulturális jelleget öltött. Szerencsések voltunk, mert érkezésünkkor jó magyar közösséget találtunk, bálokat rendeztünk, összejöveteleket szerveztünk, volt énekkar, néptáncot indítottunk.
– Van külön épülete is a magyar klubnak?
– A magyarság felépített egy ingatlant a magyar klubnak. Később a mellettünk levő kórház bővült, igényt tartott a mi épületünkre, de telekcserével megoldottuk, hogy az általunk átadott épület fejében a kórház felépített egy modern épületet nekünk.
– Egy ideig elnöke is voltál a klubnak. Mivel kellett foglalkozni?
– Az évek során különböző tisztségeket vállaltam az elnökségben, a régi tisztikar távozása után pedig engem választottak meg elnöknek 2012-ben. Négy évig töltöttem be a tisztséget, majd két év kihagyás után újabb két évig. Szerveztük a fesztiválokat, különböző szórakozási lehetőségeket, gyönyörű színpadunk volt, beindultak a néptánccsoportok. Közben pedig fent kellett tartanunk az épületet.
– Ezt miből lehet előteremteni?
– Magyar fesztiválokat, péntek esti vacsorákat szerveztünk, évente öt bált tartottunk, volt egy bárunk is az épületben, amelyet épp a százéves évfordulóra sikerült felújítanom.
– Mekkora a magyarság a környéken?
– A klubnak több mint 370 tagja volt az elnökségem alatt, ezen kívül vannak, akik a templomba járnak (katolikus és református), de nem tagok, illetve hozzák a gyerekeiket cserkészetre, de ők sem tagok. New Yorkból is hozzák a gyerekeket táncolni, meg Philadelphiából is. Sok magyar él a környéken, de nem mindegyik aktív.
– Hogyan zajlik a fesztivál?
– Immár ötven éve tartjuk a Magyar Fesztivált. Minden évben június első szombatján rendezzük, ilyenkor 10–12 ezer ember jön el. Az egyik támogató a magyar klub, a másik a református egyház. A rendőrség lezárja az utcát, az ott felállított asztaloknál sok mindent lehet vásárolni.
Ezt hosszú-hosszú éveken keresztül Zsuzsa szervezte meg az asszonyok segítségével. Népi táncokat adunk elő, a gyerekek táncolnak. A gyerekcsoport neve Mákvirág, részben tőlünk független a felnőttcsoport, amelynek a neve Csűrdöngölő. Volt, amikor elmentek Debrecenbe, táncoltak és nyertek. Hála az Istennek, az anyukák elhozzák a gyerekeiket messziről, minden szombaton ott vannak.
– És kik tanítják a néptáncot, kik tanítanak az iskolában?
– Ez kicsit gond, de hál' Istennek azért mindig tudunk szerezni tanítókat. Szerencsénk, hogy a magyar kormány a Körösi Csoma Sándor Programon keresztül (erre szoktunk pályázni) biztosít tánctanárokat. Az egyezség úgy van, hogy ők besegítenek a cserkészetbe és az iskolai tanításba is.
– Az amerikai magyaroknál a második és harmadik generáció már alig ismeri az anyanyelvét. Nálatok még az unokák is szépen beszélnek magyarul. Ezt hogyan lehetett elérni?
– Ez sem volt könnyű. Az anya szerepe a családban a legfontosabb. Ha Robi valamit angolul próbált velem beszélni, Zsuzsa mindig magyarul szólt hozzá. Amikor összegyűltek a gyerekek, jeleztük: ez magyar ház, beszéljetek magyarul! Beszéltek is két percet, utána csacsogtak angolul egymás között. De a cserkészet nagy hatással volt rájuk, a gyerekek jó barátok lettek egymás között. És azok szülei is magyarul beszéltek velük.
Mondok egy érdekes történetet: egy kolozsvári félig magyar asszonynak mindkét lánya románhoz ment feleségül. A gyerekei tehát egynegyed részben magyarok. Járnak a magyar klubba, mindegyik úgy fújja a Himnuszt, a székely himnuszt, hogy gyönyörűség hallgatni. Mindegyik táncol az anyukával kezdve. A román apuka pedig hozza őket minden héten.
– Milyen állami kitüntetésben részesültél?
– Az utóbbi évtizedekben nagyon erős lett a magyar kormány támogatása a Körösi Csoma Sándor, valamint a Rákóczi Programon keresztül. Az itteni magyar konzul is sokat segített. Amikor meghívtuk, mindig közöttünk volt. Látta, mennyit dolgozunk a feleségemmel a magyar közösség érdekében, Zsuzsa volt ugyanis a kulturális felelőse a magyar klubnak. Sok volt az erdélyi, néha kaptunk is kritikát egyes magyarországiaktól, akik szerint én az „oláhokat vettem magam köré”, de elengedtem a fülem mellett. Nos,
Egy októberi ünnepség alkalmával adták át. Különleges és nagyon értékes számomra, megtiszteltetésnek érzem.
– Budapesten diaszpóragyűlésen is részt vettél. Mi történik egy ilyen beszélgetés alkalmával?
– Nagyra becsülöm a magyar kormányt, mert a világ minden tájáról összeszedi a magyar intézmények vezetőit, és egy kétnapos találkozó alkalmával beszámol a magyar nemzetpolitikai törekvésekről. Beszél a miniszterelnök, a miniszterelnök-helyettes, illetve több más politikus. Ülünk egy nagy asztalnál, sorra mindenki bemutatkozik. Amikor mondtam, hogy a New Brunswick-i klub elnöke vagyok, és talán Amerika egyik legszebb klubháza a miénk, ugyanakkor a tagságunk meghaladja a 370-et, akkor mindenki felkapta a fejét.
– Vannak utódok, akik vállalják az önkéntességet?
– Minden az önkéntességen alapul, hiszen az embernek van családja, munkahelye, viszont a magyar klubot, a cserkészséget, néptánccsoportot csak önkéntesen lehet vállalni. Nem azt mondom, hogy nincsenek utódok. Bár egyre kevesebben vagyunk.
Amely valahol a szívben van, az ember belsőjében rejtőzik. Egy piknik megszervezése és levezetése után este hullafáradtan hazamész, de jól érzed magad, hogy valami jót tettél, mert tudod, hogy sikeres volt, eljött sok ember, és a rendezvény összetartja a magyarságot – ez az önkéntesség. Ezért fontos, hogy minél több rendezvényt szervezzünk. Ellenben, ha a vezetőnek nincsen az a meggyőződése, hogy mindezt a magyarságért vállalja, akkor számára már nem fontos a bál vagy a karácsonyi parti megrendezése. Sajnos ezt találom az egyik legnagyobb ellenségünknek: a közömbösséget. Ezért azt mondom az utódoknak: ne hagyjátok, hogy a közömbösség eluralkodjon, mert akkor elveszítjük a magyarságot.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
