Pozsonyi szélmalomharc a magyar kárpótlásért

Hetvenkét éve, 1946. november 19-én kezdődött el a felvidéki magyarok csehországi deportálása. Az 1946-1947 telén kényszermunkára kötelezett mintegy 43 ezer személlyel a korabeli csehszlovák kormány egyrészt a szudéta németek elüldözése miatt keletkezett súlyos munkaerőhiányt akarta enyhíteni a cseh–morva területeken, másrészt nyomásgyakorlásra használta fel a lakosságcserét elutasító magyar kormánnyal szemben.

Az általános munkakötelezettségről szóló törvény örve alatt – amely a csehszlovák állampolgárok közmunkára való behívásáról rendelkezett – ártatlan magyarok tízezreit hurcolták el. A pozsonyi hatalom többrendbeli módon sértette meg a törvényt azzal, hogy várandós asszonyokat, csecsemőket, aggastyánokat és munkaképtelen beteg embereket tuszkolt erőszakkal és kíméletlenül marhavagonokba.

A téli hónapokban történt elhurcolások idején – a fűthetetlen vagonokban egy hétnél is hosszabban tartó kényszerutazás során – a túlélők életre szóló testi és lelki sérüléseket szenvedtek.

Ezekért a súlyos sérelmekért a mai napig nem kaptak semmiféle kárpótlást, de még a deportálás elismerésének a puszta tényével is adós a Cseh és a Szlovák Köztársaság.

A rendszerváltás után a szlovák parlament két ízben követett meg múltbeli sérelmekért nemzeti közösségeket: 1990-ben a zsidóságot, 1991-ben pedig a kárpáti németeket. Az erkölcsi elégtétel lehetőségéből a magyarokat azonban mindkét esetben kihagyták, ellenük továbbra is maradt a diszkrimináció. Ez a fajta szlovák álláspont azért is megdöbbentő és elkeserítő, mert az elmúlt években több olyan jogi szabályozás született, amely a múltban elszenvedett sérelmekért az állampolgárok más csoportjait is kárpótolta – legutóbb a partizánok árváinak ítélt meg a pozsonyi parlament egyszeri pénzbeli juttatást.

A kényszermunkára elhurcoltak kárpótlása ügyében a Deportálás Áldozatainak és Leszármazottainak Szervezete (DÁLESZ) 2002-ben Mikuláš Dzurinda kormányfőhöz fordult, hogy vesse latba minden erejét az áldatlan helyzet rendezéséért. A miniszterelnöki hivatal válaszlevelében azt írta, a kárpótlási folyamat meggyorsítása érdekében a szervezet forduljon a törvényhozás tagjaihoz. A deportáltak szervezete ennek értelmében a Magyar Közösség Pártjának színeiben tevékenykedő akkori húsz magyar parlamenti képviselőhöz fordult – elsősorban a magyar érdekvédelmet ellátó felvidéki magyar párt akkori elnökéhez, Bugár Bélához és Csáky Pál miniszterelnök-helyetteshez.

A pozsonyi kormányban helyet foglaló magyar képviselet azonban nem tett semmit az ügyben,

pedig Bugár Béla pártelnök 2004. szeptember 24-i Komáromban elhangzott beszédében úgy fogalmazott, „amíg a politikai akarat nem érik be, a társadalmi szervezetek feladata történelmi lelkiismeretként számon tartani a témát, és a politika feladata a kormány és a parlament asztalán tartani a Beneš-dekrétumok ügyét”.

A DÁLESZ megkereste beadványaival az összes egymást követő szlovák kormányt, sőt nemzetközi támogatást is sikerült szereznie a jogos kérelemnek: számos európai parlamenti képviselő kérte számon a kárpótlás elmaradását a szlovák és cseh kormányokon. Szlovákia csatlakozási folyamatának során a deportáltak ügyében sem az Európai Unió döntéshozói, sem a szlovák kormány, sem a felvidéki magyar politikai képviselet nem teljesítette az áldozatok azon kérését, hogy – más szlovák állampolgári csoportokhoz hasonlóan – ők is törvényes kárpótlásban részesüljenek.

Miután az EU-s csatlakozási folyamat kényszerítő ereje megszűnt, egyértelművé vált, hogy nehezebb lesz ezt a követelést kiharcolni.

Az egymást követő Fico-kormányok nem utasították ugyan el a miniszterelnökhöz beadott kárpótlási kérelmeket, de érdemben nem tettek lépéséket egy jogi norma kidolgozására, amely megnyugtatóan rendezte volna a hét évtizedes igazságtalanságokat. A Miniszterelnöki Hivatal a kérést végül az Igazságügyi Minisztériumhoz továbbította. És itt a kör újra bezárult, mert Lucia Žitňanská miniszter asszony 2017 elején keltezett levelében azt írta a szövetségnek, hogy törvény hiányában a minisztériumának nem áll módjában kárpótlást fizetnie.

A DÁLESZ ismét időszerűnek tartja a kárpótlási ügy napirendre tűzését. A több évtizede folyó próbálkozás újabb állomásaként a szervezet megkereste a Szlovák Nemzeti Tanács (a pozsonyi parlament) minden tagját, a parlamenti pártok elnökeit és Peter Pellegrini miniszterelnököt, hogy a törvényhozás eddigi gyakorlatai szerint orvosolja a felvidéki magyarság múltbeli sérelmeit. A deportáltak érdekeit védő szervezet külön megkereste a Most–Híd vegyespárt magyar tagjait, illetve a független képviselőként tevékenykedő Simon Zsoltot is, hogy végre szülessen megoldás a túlélők, illetve a munkatáborokban elhunyt leszármazottak ügyében.

A felvidéki magyarság kérése elméletileg ma kedvezőbb elbírálásban részesülhetne, hiszen a Most–Híd színeiben – Gál Gábor személyében – magyar igazságügy-minisztere van az országnak,

másrészt ellenzéki térfélen Igor Matovič és Richard Sulík pártelnökök az utóbbi időben tapasztalt nyitása a magyarok felé most kerülhetne ítélőszék elé: eldől, mennyire valós és őszinte szándék vezérli az eddig nem éppen magyarbarát politikusokat. Ugyanakkor a Robert Fico vezette Smer kormánypárt is megtalálhatja számítását egy közös fellépés keretében a kárpótlási törvény megszavazásához, hiszen erősödhetne a magyar kormány szlovákbarát politikája. Jól látható, hogy egy idő óta az ellenzéki pártok is több gesztust tettek a felvidéki magyarság rokonszenvének elnyeréséért. Tény, hogy a szlovák hatalmi elitben található Most–Híd részéről megbocsáthatatlan bűn lenne, ha a rendszerváltás óta húzódó magyar kárpótlás ügye ismét elhalna.

Krivánszky Miklós