Kolozsvári emlékektől a mesék világába – beszélgetés e-könyvének tapasztalatairól a Muskóczi történeteit megíró Muzsi Attilával

– Visszaemlékezéseidet, gyerekkori emlékeidet veted papírra. Honan jött az ötlet, hogy a főszereplő Muskóczi révén add tovább történeteidet?

– Gyerekként ott futkároztunk a kolozsvári Főtéren Mátyás király lovasszobra körül. Akkor a tér még tele volt padokkal, zöldövezettel, nem volt ennyi autó és ritkább volt a román szó. Ma is magam előtt látom a várost, és azt szeretném, hogy ezt mások is lássák, hallják, érezzék. Ha másképp nem, hát Muskóczi által. Az írás mindig kikérezkedett belőlem. Képekben gondolkodom, és Muskócziként látom magam. A kíváncsi, őszinte, nem épp tehetséges, de alkotni vágyó kisfiút, akinek ha nincs megfelelő eszköze, kitalál valamit, de sosem a tökéletességre törekszik.

Miközben írogattam, megfordult a fejemben, miért ne tárnám ezeket a nagyközönség elé? A blogszférában már többnyire véleményeztek és azt is többen említették, hogy a magyar irodalom nem kér belőlem. De emlékszem, ugyanígy nevettek rajtam, amikor ezelőtt harminc évvel azt mondtam, asztalos műhelyem lesz. Elkezdtem tudatosabban írni a Muskóczi történeteket. Muskóczi valóságos kisgyereket alakít, igazi gyermek, aki nem repül, nem varázsol, nem zseni, nincsenek traumái, hacsak az iskola nem számít annak, és szándékai nem világmegváltóak. Muskóczi gondolatai a felnőtteket is gondolkodásra késztetik.

– Szavaid szerint Muskóczi történetei „egy gyermek felnőttes tapasztalatairól” szólnak. Miért volt szükség erre az együgyű, de mégis szeretnivaló, tüneményes karakterre?

Egy nap volt egy megvilágosodásom: a gyermekek angyalok, a Paradicsom gyeremekei, akiken még ott a mennyei köldökzsinór, és mi ezt erőszakkal elvágjuk, rákényszerítjük őket a mi rendünkre, hogy minél hamarább elfelejtsék, honnan jöttek és kik ők. Muskóczit is együgyűnek érzékeljük, mert őszinte. De vajon miért nem sikerül mindannyiunknak kicsit „Muskóczinak”, gyermeki énünknek maradni? Persze, nehéz az élet, de nem keseredhetünk bele. A blogolásom a keseredés útja volt, mert aggasztott mindenféle társadalmi probléma, végül Muskócziban találtam meg a vigaszt és a kiutat.

– Asztalosként a legtöbb időd a műhelyben töltöd. Muskóczi ott is jelen van, vagy ő csak egy átszellemült világban/állapotban lép színre?

– Muskóczi karaktere folyamatosan jelen van az életemben, nem akkor jön elő, amikor elvonulok. Mint egy kis kobold, ott van a műhelyben és figyel. Egyre azt hajtogatja: „pihenj, írj, rajzolj, írj hozzám zenéket.” A napokban megláttam egy pillangót, és eszembe jutott, gyerekként hányszor akartam pillangót fogni, ami Muskóczinak is jó móka lenne. Felírtam a listára: Muskóczi és a pillangó. Bármit csinálok, eszembe jut, hogy Muskóczi ezt hogyan élte, vagy élné meg, hogyan reagálna bizonyos helyzetekre? Hatalmas Muskóczis lista vár rám, amiket valamikor meg kell írnom. Van egy külön Muskóczis füzettervem. Egyszer Mákóban vakációztam, és ma is tisztán élnek bennem az akkori élmények.

Lesz egy külön rész a következő Muskóczis történetekben, ami csak a falun eltöltött időről fog szólni. Olyan történeteket szeretnék megírni, amit gyerekként már megéltem.

– Történeteidben gyakran megjelenik a szegénység, amelyet a humor, a túlélés, a pozitív életfelfogás igyekszik tompítani. Szerzőként miért tartod fontosnak a nehéz sorsról írni?

– Érdekes módon Muskóczi gyerekként a szegénységet nem fogyatékosságként éli meg, hanem inkább korlátozott eszköz-hozzáférésként. Nekünk, olvasóknak feltűnik, hogy Muskóczi szegény gyermek, de én abban az időben nem ezt éreztem. Muskóczi kiszedi bugyijából a gumit, és parittyát csinál belőle. De miután megöl vele egy madarat, megbánja. Ez neki sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy nem egy pisztollyal lőtte le.

– Történeteidben megragad a régvolt Kolozsvár arca, amelyben az elit világot kikerülve a hétköznapi kincses várost mutatod be. Kiknek szólnak történeteid?

– Sosem gondolkodtam azon, hogy melyik korosztálynak írom a történeteket. Tévedés, hogy a gyermekvilág felfedezése fejezetekre osztható. A gyerek hamar megérti a természetes folyamatokat. Ami számára érthetetlen, azt hiszem, később a felnőtt ember számára is az marad. Bármit megtapasztaltam gyermekként, utána felnőttként sem értelmeztem másképp. Nem volt, amire azt mondjam, hogy oktalan gyermeteg voltam. Mindig mindenből annyit fogtam fel, amennyire szükségem volt. Ahogy teltek az évek, egyre többet láttam meg a dolgokból, de az első benyomásom nem változott. Azt mondták, hogy öntörvényű gyermek voltam. Ha számba sem vettek, elcsendesedtem, visszahúzódtam és úgyis azt csináltam, amit akartam. Ez van ma is, ugyanilyen a történetekben szereplő Muskóczi is. Hiszem, hogy lesznek gyermekek, akik nyolcévesen megértik Muskóczit, és lesznek felnőttek, akik hatvanévesen sem fogják megérteni. Muskóczi a Paradicsom gyermekeihez szól, mindegy milyen korúak.

– Nemcsak saját rajzaiddal, karikatúráiddal illusztrálod írásaid, hanem a színes kivitelezés mellett egyedi színező is boldogítja a gyermekeket. Hogyan születnek ezek az alkotások?

– Mindig szerettem rajzolni. Ha van mágikus eszköz, amit imádok, az a faceruza. A tehetségem nem volt kiemelkedőbb, mint bármely gyereké. Ha azt mondták, rajzolj egy bácsit, rajzoltam egy karikát és bele pár krix-kraxot, az volt a bácsi. Az iskolában unalmamban úgynevezett „pofákat” rajzolgattam padtársaim szórakoztatására, később ezekből születtek a karikatúrák.

Direkt úgy, mint egy gyerek, úgy ahogy Muskóczi festené. És akkor jött a gondolat, hogy hátha más is élvezné? A színező egy bónusza lett a füzetnek.

– Az idén megjelent Muskóczi történetei az „első füzet”. Hány füzetet tervezel és milyen formában? Tudtommal a jelenlegi kötet egyelőre csak e-könyvként olvasható ...

– A blogomon megjelenő első Muskóczis történetekre a reakció mondhatni nulla volt. A Facebookon hiába készítettem külön oldalt, akkori többszáz ismerősömet valahogy nem hozta lázba. Ez elbátortalanított, de azért mégis elkészítettem egy 15 történetből álló anyagot és két kiadónak is elküldtem a kéziratot. Válasz híján egy évre újra fiókba kerültek a történetek. Végül találkoztam ezzel az automatizált kiadási koncepcióval, amely elektronikus terméket készít kevés beavatkozással, és több virtuális üzletbe is el lehet juttatni.

De aki rámkeres a világhálón, annak szívesen elküldöm olvasásra.

– Mik a terveid?

– Amikor elkezdtem az erdély. ma oldalán a blogjaimat írni, rám írt Fábián Kornélia, a Székelyföldi Stúdió szerkesztő-riportere, hogy az egyik írásom tetszik neki. Ahányszor fel akartam adni, támogatott, bíztatott a további munkámba. Kornélián keresztül ismertem meg Erdély egyik legnagyobb élő íróját, Elekes Ferencet. Írtam neki pár levelet, és ő válaszolt, sőt küldött dedikált könyvet. Nagyon boldoggá tett! Elekes Ferenc írásaiban ismertem meg Bohumil Hrabal könyveit, ami végre hazahozott. Olyan ez, mint Kós Károly kóricálása a világban, hogy addig-addig vándorolt, amíg meg nem értette, miért kell hazatérni. A Muskóczihoz való hazatérést Hrabal indította el bennem: ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy nekem Muskóczi a jövőm. Honlapot tervezek, nyomtatott papírkönyvet és hangoskönyvet szeretnék kiadni, de mindent rendre. Egyelőre be kell fejezzek négy faházat külföldre, és utána egy évre leállok, hogy úgymond talpra állítsam Muskóczit.

Jakab Mónika