A Role zenekar számára a zene iránti alázat és az emberek szeretete az elsődleges

– A Role 1987-es megalakulásától napjainkig körülbelül 70 zenész fordult meg az együttesben. Ezek a változások, tagcserék hogyan alakították az együttest?
– A zenekar idén 33 éves. Sajnos a volt tagok létszáma is nő az évek számával, ami egyben pozitív, ugyanakkor negatív fejlődést is jelent. A hangsúly a fejlődésen van, hiszen zenekari tagnak lenni egy kreatív csapatban rengeteg munkával, tanulással, koncerttel, turnéval, hányódással, sokszor dicsőséggel, ajnározással, mindig kellő szakmai alázattal, nélkülözéssel, sokoldalúsággal, mindig megújulni képes tudással jár. És mindenek mellett arányaiban hihetetlenül kis anyagi jövedelemmel. Mindez nem könnyű feladat. 1987-ben teljesen mások voltak a prioritások és az okok, amiért a zenekar tagjai cserélődtek. Egy ok azonban ugyanaz maradt: a továbbtanulás, az egyetem, mert rendszerint frissen gondolkodó diákokból került az utánpótlás.

– Mennyiben más a mai együttes arculata?
– A kérdés kapcsán merült fel bennem, mekkorát változott a világ, a világ értékrendje a Role megalakulásától, és mi valójában ugyanazokkal a gondolatokkal és mentalitással maradtunk, persze sokkal érettebben.

Itt valójában hitvallásról, áldozatkészségről, végtelen zeneszeretetről és valamilyen szintű önfeladásról van szó, amely mindenkiben benne rejlik lehetőségként, de nem mindenki él vele, mert egy anyagias világban ez nem elsődleges. Tény, hogy roppant nehéz egyben tartani egy folyamatosan működő csapatot, nem is beszélve a „rajongótáborról”.

– A zenekar a kezdetektől a magyar irodalom, valamint a székely és csángó népköltészet remekeire építkezik. Miért tartották fontosnak ezek őrzését, továbbadását?
– A rockzenekaroknál az 1980-as években Nyugaton nagy divat volt a korlátlan liberalizmus, az alapok rombolása, mindenek tagadása, a lázadás. Nálunk megtette ezt a kommunizmus helyettünk, így ráébredtünk, hogy sokkal fontosabb feladat számunkra a hagyományápolás, a még megmaradt emberi, szellemi és kulturális értékeink megőrzése. Ez nem volt nehéz, hiszen már az alapító csapatban majdnem mindenkinek klasszikus zenei, népzenei múltja volt, kedveltük a magyar irodalmat, amely állandóan foglalkoztatott, és csíkiak lévén beleszerettünk a Kájoni János-féle jellegzetesen székely reneszánsz világba is. Szóval adott volt a népzene, s mindezt „beoltottuk” egy teljesen újszerű progresszív rockzenei világba, amellyel követtük korábbi zenekaraim stílusvonalát. Már akkor játszottunk Csíkban világzenét, etnorockot és etnodzsesszt, amikor még ezeknek nevük sem volt talán, de lehet, hogy csak mi nem hallottunk róla. Szóval a hagyományokra építkeztünk, de teljesen sajátos módon. Persze

lázadtunk mi is szövegekben, zenében, de nem a hagyományok, hanem a rendszer ellen. Ezért sem szólt rólunk a korabeli sajtó, rádió, televízió, noha rengeteg fesztivált és díjat nyertünk.

– Az évek során készített számos produkció közül melyik igényelte a legtöbb munkát, illetve melyiknek volt a legnagyobb sikere?
– Erre a kérdésre képtelenség válaszolni, mert mindegyikhez különböző élmények fűződnek. Persze mindig a legfrissebb tűnik a legmunkásabbnak, és gyakran a legsikeresebbnek is, de ez viszonylagos, hiszen mindig függ az adott műtől és az arra kíváncsi közösségtől. Mindezek mellett az alkotóműhelyünk egyik legfontosabb hajtóereje a közösségi élményszerzés, a népnevelés mellett a szakmai elégtétel is. Máig kellemesen megborzongat, ha a Szent László, légy velünk! című rockoratórium három évvel ezelőtti bemutatójának a próbáira, a munka folyamatára és végül a bemutatóra gondolok, mert olyan nagyszerű, emberfeletti összművészeti összefogásra, pozitív kreatív energiák együttes felszabadulására ritkán van példa. Olyan emberekkel dolgozhattunk együtt, akiknek hozzánk hasonlóan a legfontosabb nem az volt, hogy „ezért mennyit, vagy mit kapok?”, hanem az, hogy önmagukból, művészi és szellemi erejükből, tudásukból minél többet adhassanak a közösségnek.
Csodaszámba mentek a kemény próbák, ahol mindenki segítette a másik munkáját, nem volt kiabálás, szakmai vita, a koreográfusok és a rendező, a zenészek és a technika együtt lélegzett. Mindezt nyáron, amíg összeért az egész, miközben a kovácsok a bábosokkal versenyezve készítették a kellékeket, amelyekkel sikerült a mű mondanivalóját hatásosabbá tenni a bemutatón összegyűlt mintegy 15 ezres tömeg előtt. Az emberekkel végül együtt énekelhettük az estét lezáró magyar és székely himnuszt. Döbbenetes élmény volt. De döbbenetes élmény az is, amikor Budapesten néhány „vájtfülűnek” vagy akár vidéken néhány idős falusi nénikének eljátszhatjuk valamelyik Ady- vagy József Attila-műsorunkat, és látjuk azt, hogy sikerült a lelkük mélyéig hatolni, feltölteni őket...

– Mi a titka az együttes több mint három évtizedes töretlen népszerűségének?
– Egyrészt a sokszínűség, a sokoldalúság, másrészt a manapság oly divatos „sikerorientáltság” majdnem teljes hiánya, valamint a kitartás. Én mindenkinek ezt tudom javasolni, aki nem csak a mának él és hisz a jövőben.

Még ha adott esetben szembe is megy az eladhatósággal, értékeket kell tartalmaznia, nevelnie kell, mert az emberek nem igénytelenek. Még akkor sem, ha manapság a média és a zeneipar annak kezeli őket. Mi bízunk az alapvető emberi értékrendben, az emberek helyes zenei ösztöneiben, és ez eddig mindig bejött.

– Több alkalommal működtek együtt Böjte Csaba szerzetessel közös turnék keretében, ahol olyan impozáns templomokban is játszhattak, mint a szegedi dóm vagy a Szent István-bazilika.

Néhány éve meghaladtuk a háromszázat, aztán tovább nem számoltuk. Egyik példaképünk a három és fél évszázaddal ezelőtt Csíkban is élő, alkotó Kájoni János ferences szerzetes. Dalait, szövegeit, munkáit mindig csodálattal ízlelgetjük. Dallamai talán a leginkább a templomokban kelnek életre, és templomban játszani mindig hatalmas élmény. Valahogy más, mint bárhol máshol. Sokkal felemelőbb, letisztultabb, mégis elmélyültebb. Csaba testvért hallgatni, vele együttműködni pedig oly hihetetlen élmény, amely leírhatatlan. Valaki egyszer azt mondta rólunk, hogy „túl sokak” vagyunk, túl sok mindennel foglalkozunk. Ehhez képest Csaba testvér maga a végtelen. Inspiráló, sokkoló, mindig meglepően friss, és káprázatosan önfeláldozó, még egy ferences szerzeteshez képest is! Igazi példakép. Azt hiszem, a Role zenekar születése óta a legtöbbet tőle tanultunk emberként, alkotóként, testvérként.

– A pünkösdi jótékonysági koncertek is az együttes védjegyévé váltak. Mennyire voltak eredményesek, kiknek sikerült így segítséget nyújtani?
– Emberi mivoltunk egyik alapköve az empátia, a „segíteni másokon” jellegű gondolkodásmód, érzelemvilág, lelki gazdagság. Másfél évtizede jótékonykodunk pünkösdkor is, ami sok pozitív élményt hozott a zenekar életébe. Reméljük, tudunk segíteni azokon, akikben van erő felvenni a harcot az életért, a jövőért. A cél majdnem mindig gyerekek megsegítése volt közvetve vagy közvetlenül. A pünkösdi jótékonysági koncert csapatmunka eredménye. Olyan jeles meghívottaink voltak, mint a Gyimesvölgye Férfikórus, Berecz András, Antal Tibor vagy a Zurgó együttes, és számos zenész barátunk, táncosok, művészek, akik mind ingyen segítettek, léptek fel. Nem beszélve a helyi technikusokról vagy a helyszínt biztosító Szakszervezetek Művelődési Házának vezetőjéről, személyzetéről, akiknek köszönhetően minden befolyt összeg teljes mértékben a célszemélyekhez jutott (például a Szent Kereszt Plébánia és a Csíki Anyák Egyesületének köszönhetően). A sors fintora, hogy egyik legnagyobb sikerélményünk egy hallássérült kisfiúhoz fűződik, aki a koncertet követő sikeres műtétnek köszönhetően azután nem járt a koncertjeinkre, mert zavarta a hangerő.

– A kulturális, zenei élet lassú visszaszerveződése után hogyan tekintenek a jövőbe, milyen terveket szövögetnek?
– Félelmetes, ami történik a világban. Veszélyben van az a kevés igaz érték, ami még megmaradt: a hit, a tudás, a hagyományok, a kultúra. Intő példaként állhatna előttünk, hogy néhány évtizede mindössze annak, hogy a Ditró melletti Cengellér lakóközösségét úgy rombolták szét, hogy ledózerolták a templomot és az iskolát. Ennek következtében a falu népe lassan elköltözött, pedig sok ideig ellen tudtak állni az erőszakos kiköltöztetésnek. A mostani helyzet kísértetiesen emlékeztet e szomorú eseményekre: már jó ideje sok oldalról hiteltelenítik különböző módszerekkel a hitet, vallást, nemzeti értékeket. És most romba dőlni látszik az is, ami még megmaradt a tanügyből, tanításból, kultúrából, gyökereinkből, családokból, közösségekből.

– Mennyire nehéz manapság zenéből megélni?
– Sokan kérdezik tőlünk, miért nem megyünk el valami „tisztességes szakmát” művelni, hiszen könnyebb lenne a mindennapokban megélni belőle. Viszont azt érezzük, hogy a mi feladatunk, hivatásunk az emberekben megtartani a lelkesedést, lelkükben a dalt, elméjükben a verset, szívükben a lángot. Igazából sohase volt még az emberiségnek nagyobb szüksége olyan valós alapokra, amelyekben bízhat, amelyek értékmegtartó ereje örök, és a művészekre, amelyek megmutatják a legnehezebb időkben is az élet szépségét.

Szükségünk van a hitre, zenére, közösségre, tanulásra, alkotásra. A Role zenekar szűkebb és tágabb közössége nem adja fel. Készül az újabb József Attila-műsorunk, mindig lesznek új dalaink, mindig lesz, amit adjunk a szépre, jóra vágyóknak. Ebben bízunk, és abban is, hogy láthatjuk még koncertjeinken az emberek szemében azt a csillogást, ami éltet, ösztönöz bennünket.

Bede Laura