A nagymama kötényétől a katedráig: egy lelkipásztor útja az elhívásban

– Van-e olyan élménye gyerekkorából, amely meghatározó a hitében vagy lelkipásztori szolgálatában?

– Több ilyen is van. Amit most kiemelnék az nagymamámhoz fűződik. 10-12 éves kor között erősödött fel bennem az a kegyelmi hívás, ami a lelkipásztori pálya felé terelt. Nemcsak gondolat, érzés volt ez, hanem tudatosan készültem, hangolódtam Isten igéjének hirdetésére. Többek között úgy, hogy nagymamám gyászos viseletét öltöttem magamra, kötényét palást gyanánt viseltem és a nagy családi Bibliát magam elé emelve prédikáltam egy magaslatról. A kántor is én voltam. Ének, ige és imádság mind jelen voltak egy-egy ilyen „eseményen”.

A szombat estéknek is megvolt a maguk liturgiája. Volt olyan időszak, hogy egyetlen szombat sem telhetett el anélkül, hogy ne tekintenénk vissza az elmúlt hét eseményeire a régi 1923-as kiadású énekeskönyv 76. énekével:

„Hálát adunk Istenünk, hogy egy héten áthoztál/Ha örömet éreztünk, te intézted életünk/Ha bánat környékezett/Tőled balzsam érkezett/Uram ezért áldott légy, tőlünk dicséretet végy”. Így tanultam meg egészen korán, az ifjú éveim előszobájában a hit szemüvegén keresztül fogadni az örömöket és próbákat, valamint a növekedéssel járó testi-lelki változásokat.

– Hogyan kezdődött a lelkipásztori szolgálata? Milyen gyülekezetekben szolgált?

– Röviden szólva: pocakoson kezdődött, hiszen éppen 8 hónapos várandós voltam Ábel fiúnkkal, amikor 2013 augusztusában elkezdtem szolgálatomat a Katonai Református Gyülekezetben. Férjem Melegföldváron szolgált, ezért ennek a településnek a holdudvarában helyezett el a püspök úr. Ajándékul kaptam Katonát, akkor még 50 lelkes mezőségi szórványgyülekezetet. Jelenlétemmel igyekeztem megerősíteni őket abban, hogy Isten a kicsinyeket számon tartja, különös gondja van azokra, akik keresik őt. Még a szétszórattatásban és az apadás-asszimilációban is lehet találni reménymagvakat, amelyek Isten munkálkodásának hírnökei.

Szoktam mondani: igen, itt nincs élő kultúra, de vannak élő kapcsolatok, emberek, akik éhezik és szomjazzák Isten vezetését és vigasztalását. Azóta igazi gyülekezeti családdá formálódtunk.

Tizenkét év távlatából visszatekintve arra döbbentünk rá a férjemmel, hogy milyen mélyen meggyökereztünk a gyülekezetekben. Az évek óta közöttük folyó igehirdetés és igehallgatás hatására pedig kölcsönösen egymás szívébe oltattunk.

– Hollandiában is megfordult. Mennyi ideig és mit tanulmányozott?

– 2017-2018 között utaztunk ki két gyerekünkkel Kampenbe tanulmányútra. Nagy örömömre lehetőségem nyílt részt venni egy újszövetségi posztgraduális mesterképzésén, amelynek köszönhetően alapos és elmélyült ismereteket szerezhettem e területen. Témavezetőm, Rob van Houwelingen professzor jelentős szerepet játszott a kutatói szellem formálásában, az apró kockákból épülő tudásban. Az ő ösztönzésére kezdtem el az Újszövetségnek egyik teológiai szempontból legátfogóbb iratával, Péter első levelével foglalkozni.

– Mi ösztönözte arra, hogy a kolozsvári teológiára tanárként visszatérjen? Mit tanít?

– Alapvetően külső megbízásból indultam el ezen a pályán. A kampeni teológián fogalmazódott meg először az a kérdés a világ más kontinenseiről érkező diáktársak részéről, hogy nem szeretnék-e újszövetséget oktatni. Szűkebb körökben nepáli, koreai, brazil és argentin szolgatársaknak szívesen magyaráztam bevezetéstanokkal, kortörténettel és hermeneutikával kapcsolatos kérdésfelvetéseket. Akkor még távol állt tőlem ez a gondolat, hiszen nagyon szerettem a gyülekezeti szolgálatot. Később volt tanáraim is megkerestek, hogy segítsek az oktatásban. Természetesen hatalmas megtiszteltetésnek vettem ezt az érdeklődést.

Éles Éva lelkipásztor mezőségi szórványgyülekezetben szolgál és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben oktat • Fotó: Facebook/Éles Éva

A visszatérés tehát ehhez a magvetéshez kapcsolódik. Lényegi változás viszont nem történt, hiszen továbbra is diáknak, tanítványnak tekintem magam, aki várja, hogy Mestere oktassa és formálja.

• Újszövetségi exegézist, intertestamentális kortörténetet és homiletikai gyakorlatot oktatok.
• Mindegyik tárgyat nagyon szeretem, és megtisztelő közelebbről kísérni azt, ahogyan a hallgatók találkoznak például azzal az ókori világgal, amely tele volt várakozással és reménységgel, és amely a jelek ellenére mégis vonakodott felismerni Isten ajándékaként Jézust; ajándék az a pillanat is, amikor a hallgatók ráéreznek a görög szövegek különleges fűszerezésére és felismerjük órán együtt, tanár és diák, hogy milyen nagy igényességet munkál ki az evangélium egykori és mai tolmácsolása.
• Nem lehet észrevétlenül elmenni a Lélek munkája mellett. Külön szakmai odafigyelést igényel, amikor a végzős, gyakornok hallgatók megtapasztalják Krisztus testének és az igehirdetésnek mai valóságát.
• Csak pár év tapasztalata áll mögöttem, ezért is hangsúlyos az, hogy minden óra új szakmai és lelki felismerést hoz.
• Sokszor csak azon múlik, mennyire vagyok nyitott ezek meglátására, saját tapogatózó habitusom revíziójára.

– Mi a legfontosabb üzenet, amit a gyülekezetének vagy a hallgatóknak szeretne átadni?

– Az, ami az úrvacsoravétel utáni intelem szíve-lelke: bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Krisztus is megbocsátott nektek. A hordozott sérelmek, rendezetlen, romboló kapcsolataink miatt kevésbé leszünk fogékonyak a szellemi és lelki növekedésre. Nemcsak az újjászületésre vagyunk kiválasztva, hanem az üdvösségre való növekedésre is, a tanítványságban való kitartásra. Megízleltük, hogy jóságos az Úr; milyen jó volna másokkal is megkóstoltatni az elengedett tartozás, a megbocsátás, a nagyvonalú, árasztó szeretet által, hogy jó az Úr.

Férjemmel együtt több megbocsátás-történetnek voltunk szemtanúi a gyülekezetekben, és elmondhatatlan öröm számunkra az, amikor a Krisztusban (is) testvérek kiengesztelődnek és ilyen mód növekedni tudnak a kegyelemben. Széttöredezett világunkat ezek a megbocsátás-történetek gyógyítják. Ugyanakkor mély fájdalommal tölt el az, amikor haragtartással és egymás nyílt vagy rejtett bántásával szembesülünk. Ilyenkor különösképpen is nehéz a tanítás és az igehirdetés.

Nem erővel és hatalommal – Adorjáni László, a kolozsvári Kétágú templom lelkipásztora több évtizedes szolgálatáról

Nyugdíjazása előtt beszélgettünk Adorjáni Lászlóval, a kolozsvári Kétágú templom lelkipásztorával, aki több évtizedes szolgálat után vonul vissza az aktív lelkészi munkából.

– Mi ad erőt a nehéz időszakokban?

– A szeretteim ölelése, a templom csendje, az istentiszteleti közösség.

– Van-e kedvenc bibliaverse vagy imádsága, amit mindig magával hord?

– Hosszú időn át meghatározó volt számomra a konfirmációi igém: „Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.” (Ézs 12,2) Sokféle élethelyzettel, rettegésekkel és félelmekkel együtt növelte az Úr a belé vetett bizalmamat.

Ezzel a bizonyossággal együtt az utóbbi időben lelkileg különösképpen is tápláltak a Szentírás gondviselés- és feloldozásigéi.

– Mivel szeret foglalkozni szabadidejében, ha van rá ideje?

– Mindennel, ami családdal, természettel és állatokkal vagy olvasással kapcsolatos. A tollasozás, korcsolyázás, úszás különösképpen is örömforrás a zsúfoltabb napokon.

A Kemény bárók és Sütő András nyomdokain Pusztakamaráson (VIDEÓ)

Keskeny út címmel az Erdélyi Napló hasábjain induló új videós riportsorozatunkban különböző felekezetű gyülekezetek mindennapjait járjuk körül. Elsőként a Kolozs megyei Pusztakamarásra látogattunk.

Újra benépesedő magyar szórványfalvak a Kolozsvári-dombságon – Magyarfodorházán és Bodonkúton jártunk (VIDEÓ)

A 15. századi, erdélyi parasztfelkelés vezérének, Budai Nagy Antal kisnemesnek a földjén járunk, a Kolozsvári-dombság elszórványosodott falvaiban. Több településen már nincs magyar, ahol viszont megmaradtunk, oda újabb magyar családok is költöznek.