HIRDETÉS
Mezőségi látogatásunkat a Kemény-udvarház romos épületénél kezdjük Pusztakamaráson. A 18. században épült kúria az 1989-es rendszerváltás óta eltelt 35 esztendőben vált romhalmazzá. Az enyészet már korábban, a kommunista uralom megerősödésével elkezdődött, amikor 1949. március 3-án a Kemény család tagjait kitelepítették. Onnantól fogva az új hatalom új gazdákat és új hasznosítást keresett a faluhoz korábban ezer szállal kötődő arisztokrata család épített örökségének.
A szomorú látvány összefügg a pusztakamarási magyar közösség számbeli megfogyatkozásával, amely bő száz év alatt harmadára zsugorodott.
Ma mintegy kilencven, helyben élő tagja van a református egyházközségnek, a többi 15 személy a környékbeli városokból tér időnként haza az egyházi ünnepekre.
A nézelődést a Magyar utcában folytatjuk, ott, ahol a református templom, a papi lak és Sütő András szülőháza áll. Utunkon elkísér Oroszhegyi Attila Zsolt, a Pusztakamarási Református Missziói Egyházközség lelkipásztora, aki a helyi gyülekezet mellett a botházai, mezőszombattelki, tótházi, magyarlégeni és novalyi szórványgyülekezeteket is pásztorolja. Parányi egyházközségek ezek, ahol a magyarság már korábban lemorzsolódott, csupán a pusztakamarási maradt meg száz fős lélekszámúnak. A közel 1600 fős település többségi román és cigány lakossága mellett a magyarság arányát nehéz számolni, magyarázza vendéglátónk, aki a háromféle nemzetiség közötti együttélést normálisnak tartja, ,,mindenki tudja a maga helyét”.
A templomkertben megtekintjük a Kemény család ide menekített síremlékeit a kúriához közeli temetőrészből, ahol a kommunista érában több sírkövet összetörtek. ,,A Kemény-birtokosok közül ketten éltek itt – Béla és Géza báró –, közöttük volt felosztva a pusztakamarási birtok. Béla bárónak nem voltak leszármazottai, így az az ág kihalt. Géza bárónak három gyermeke született, egyikük ma is él” – foglalja össze tömören a Kemények Pusztakamaráshoz fűződő családi kötődését a lelkipásztor.
A kétezres évek elején egyeztettek a leszármazottakkal, hogy a meglévő síremlékeket hozzák a templomkertbe, mert a főúri család temetkezési helyét a negyvenes években feldúlták. Igaz, ma már senki nem bántja őket, de itt, a templom mellett nagyobb figyelmet kapnak, mint a nehezen megközelíthető bozóttengerben. Később
a családtagok elkészíttették Kemény Zsigmond mellszobrát, ami kiegészítette a sírkövekből álló Kemény-emlékhelyet.
A régi Pusztakamarás a tatárjárás áldozata lett: a XVIII. századi betelepítés az erdélyi Kemény-birtokokról történt, román és magyar földműveseket hoztak a mezőségi falu elpusztított lakosságát pótolni. Ez a hullám is része volt a mezőségi lakosságcserének, amikor több településen többségbe került a román lakosság. A trend Trianon óta erősödött fel. A korábban görög-katolikus román közösség – a kommunista érában betiltott egyházukat követően – görögkeleti, azaz ortodox vallású lett.
Pusztakamarás magyar közösségét keményen megviselte a 20. század történelme. A Trianon előtti években, csúcskorában, a helyi református gyülekezet mintegy háromszáz lelket számlált, létszámában azonban már akkor is kisebb volt, mint a román gyülekezet. A második érvágás Észak-Erdélynek Magyarországhoz történő visszacsatolásakor, 1940-ben következett be, amikor az új román–magyar határ a falu fölötti domboldalon húzódott: Pusztakamarás Dél-Erdélyben, azaz Romániában maradt. Vendéglátónk megmutatja a tőlünk ,,ugrásnyira” lévő egykori országhatárt, ami mély nyomot hagyott a helyi magyarság életében. Míg a határ túloldalán – ha csupán négy esztendőre is –, a magyar ember emelt fővel élhette életét, a pusztakamarási magyar közösség megmaradt megalázott helyzetében.
ami a házon, vagy a templom falain belül maradt, ahova a többségi román hatalom igyekezett Trianon után száműzni” – magyarázza a lelkipásztor.
Pusztakamarás neves szülöttje, Sütő András híres könyvében, az Anyám könnyű álmot ígér című kötetében szociográfiai látleletet készít az 1960-as évek mezőségi falujáról. Az 1927. június 17-én, Pusztakamaráson született és 2006. szeptember 30-án, Budapesten meghalt író emlékházát egy szomszédban lakó asszony nyitja ki számunkra.
A Ceaușescu-rendszerben egy darabig itt szolgáló Ferenczy Miklós lelkipásztor mesélte egyik találkozásunk alkalmából, hogy
Sütő András szülei hívő református emberek voltak, az író azonban ritkán vett részt istentiszteleten, ha éppen hazatért szüleit meglátogatni.
A Sütő-emlékházat nyáridőben sok turista felkeresi, aki a Mezőségen átutazik.
Oroszhegyi Attila Zsolt szerint Sütő András könyve tűpontosan mutatja be azt a szórványosodási folyamatot, ami a kommunizmus évtizedeiben teljesedett ki. Ennek egyik vetülete a vegyes házasságok megszaporodása, illetve a falu elnéptelenedése.
,,Munkahelyek nem voltak: a két állami gazdaságban lehetett ugyan dolgozni, de aki mesterséget tanult, az elköltözött Kolozsvárra, Szamosújvárra, vagy Marosvásárhelyre.
Mi öt település metszéshatárán élünk:
Ezek a városok elszívták a fiatalokat – románokat és magyarokat egyaránt” – mutatja a helyi közösség sorvadásának okait a lelkész.
Visszakanyarodunk a Kemény családhoz, amely évszázadokon át meghatározó volt a falu és a református gyülekezet életében. Elsősorban egyházi kötődésük maradt fenn, hiszen ők építették a templomot, és hathatós segítségükkel újították fel azt többször is.
,,1907-ben – amikor a templom régi zsindelyfedelét lecserélték azbeszt palára –,
Miután kitelepítették őket, a kommunizmusban nem jöhettek haza, később pedig már nem kívánkoztak annyira” – magyarázza vendéglátónk.
Húsz éve a pusztakamarási gyülekezetben szolgáló református lelkipásztor két évtizeddel ezelőtt 150 lélekkel vette át az egyházközséget, de mint fogalmaz, akkor sem lakott itt mindenki. A rendszerváltás után felgyorsult fogyási trendet jól mutatja, hogy keresztelő nincs, csak temetés. A kilencvenes években szűnt meg a magyar oktatás, azóta a fiatalok nem maradnak a faluban.
Az elszármazottak általában az egyházi ünnepekre – főleg húsvétra – jönnek haza. Ünnepeken a vegyes házasságok román családtagjai egészítik ki a gyülekezet templomi részvételét. A faluba történő hazatérés, látogatás egyre gyérebb, és egyre kevesebb embert érint, magyarázza a lelkész, akivel a református temetőbe is kilátogatunk. A gondozott sírkertben az 1905-ben épült emlékmű a tatárjáráskor elpusztult egykori templomnak és annak lakóinak állít emléket. A korabeli templomkövekből épített kegyhely körül tömegsírban nyugszanak a tatárok által lekaszabolt őslakó magyarok.
Megbecsülni is nehéz, hányan estek áldozatul a keletről beözönlő barbár seregeknek.
Oroszhegyi Attila Zsolt régi terve, hogy ásatások keretében gyűjtsék össze a megmaradt csontokat, hogy méltóképpen adózzanak az ősök emlékének.
Egyszer talán erre is sor kerül, mint más tervekre, amelyek a fogyatkozó magyar gyülekezet életében jelenthetnének fordulópontot.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
