HIRDETÉS
– Erdély-szerte híres a székelykocsárdi őrölt fűszerpaprika. Mikor honosították meg a termesztését Aranyosszéken?
– Kissé vissza kell kanyarodnom az időben, ugyanis őseim – a két Kónya testvér és egy unokatestvér –, az 1600-as években telepedtek át Háromszékről Székelykocsárdra. Akik ma a környékünkön a Kónya nevet viselik, mind ebből a családból származnak. Dédnagyapám az első világháború idején bíró volt a faluban, de a román világ beköszöntével nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román államra. Nemcsak az állását veszítette el, hanem negyvenhektárnyi mezőgazdasági területét is. Földjeit kiosztották házhelynek a Kárpátokon túlról betelepített román háborús veteránok számára. Trianonig a falu magyar őslakossága mellett mintegy tíz százalék román élt, a húszas évek eleji betelepítésekkel azonban elkezdődött Székelykocsárd gyors elrománosítása. Sok küszködés árán megszerzett birtokai kisajátítását dédnagyapám nem tudta feldolgozni, ezért öngyilkos lett. Váratlan halála nagyon megviselte a családot, nagyapám a falu református lelkipásztora volt… A harmincas évek gazdasági válsága még nehezebb helyzetbe hozta a helyi magyarságot.
– Elsőként a két család kezdte el az új kertészeti irányt?
– Nagyapám olcsón megvásárolt több hektár déli fekvésű, akácos oldalt, ahova rengeteg kézi munkával szőlőt telepített. A Basa család szintén olcsón olyan nádas, ingoványos területeket szerzett, amelyeket lecsapolás után befogtak zöldségtermesztésre. A gazdasági elképzelésük bejött, és pár éven belül módos emberekké váltak. Zöldségre, szőlőre és borra egyaránt volt piac. Már induláskor felvették a kapcsolatot a szegedi paprikásokkal, és hozzáláttak Székelykocsárdon is a fűszerpaprika termesztéséhez.
Pár év múlva a fűszerpaprika-őrlemény lett a falu fő bevételi forrása, a falu családjainak többsége hozzáfogott a termesztéséhez. A többi aranyosszéki faluba is tőlünk terjedt át a termesztése.
– A kommunizmus mennyire törte derékba a falu megélhetési forrását?
– Ami megtörtént dédnagyapám földbirtokaival, az megismétlődött nagyapámmal is: a két világháború között összegürcölt földjeiket ismét elvették. Előbb akkora adót szabtak ki a családra, amit képtelenség volt kifizetni. Lelkipásztor nagyapám arra kényszerült, hogy termőföldjeit átadja az újonnan alakuló állami mezőgazdasági vállalatnak, így megúszta, hogy kulákként elhurcolják. Megőrizhették a régi kúriánk melletti 70 áras telket kerthelyiségként.
Apám mezőgazdasági almérnöki szakot végzett, és 1989-es nyugdíjazásáig a marosludasi cukorgyárban dolgozott. Munka után a faluban tanárként dolgozó édesanyámmal együtt gazdálkodtak a kertben. A kommunizmusban jövedelemkiegészítő foglalkozásként megugrott a paprikatermesztés: a háztájiban aki tehette, ezzel foglalkozott. Arra emlékszem, hogy az 1970-es évek elején kisgyerekként néztem, ahogy a konyha mennyezetébe felfogott horgokra felerősítik egymás alá a nagy paprikaszárító rámákat. Ott fonnyadt a paprika a fejünk fölött, és időnként forgatni kellett. Ez a paprikaérlelési szokás fennmaradt a kilencvenes évek elejéig. A családnak a leggyengébb hozamú évben is volt legalább 50 kg őrölt paprikája, de jó években megtermett a 300 kg is.
– Hogyan lehetett értékesíteni az őrleményt? Hol piacoltak a székelykocsárdiak?
– A legtöbb családnak kialakult a saját értékesítési hálózata. Édesapám például a curkorgyárban adta el a megtermelt mennyiséget. A munkatársai feliratkoztak a telefonközpontban, és onnan rendre elvitték a paprikás zacskókat. Szerte Erdélyben kialakultak a hasonló „elosztó központok” Székelyföldtől a Partiumig, de elsősorban a környékbeli városok vállalataiban.
Ez jó a vásárlónak, mert éveken át megbízható forrásból kiváló minőségű paprikához jut, és jó az eladónak, mert biztos piaca van. Aki már használt főzéshez, sütéshez székelykocsárdi paprikát, az biztosan ezt választja, és nem az olcsóbb nagyáruházi port, amelynek a minősége messze elmarad a mi őrleményünktől.
– Napjainkra mennyire maradt fenn a maholnap százéves székelykocsárdi kertészkedés?
– Aki zöldségtermesztéssel foglalkozik, az kisebb-nagyobb területen fűszerpaprikát is termeszt. Még azok is, akik újonnan beköltöznek a faluba. Az első egy-két évben nem, de amikor látják, hogy a szomszéd boldogul a paprikával, ők is hozzáfognak. A faluban több paprikamalom működik, én pedig létrehoztam egy nagyobb szárítót ipari méretű légbefúvóval és páraelszívó berendezéssel.
Mi közben felhagytunk a paprikatermesztéssel, mert lelkészi teendőim nem tették lehetővé, hogy mindennap itthon legyünk a növények között. Paprikát távolról nem lehet termeszteni: ha két-három napig nem vagy itthon, egy gombás betegség vagy kártevő tönkreteszi a teljes állományt. A gazda szeme mindig ott kell, hogy legyen a kertben. De továbbra is részesei vagyunk a hagyománynak, mert mi szárítjuk nagy tételben a falubeliek termését.
– Lát-e továbblépési lehetőséget a termesztés és az értékesítés terén?
– A magyar polgármester asszony közgazdász férjével sokat beszélgettünk arról, hogy egy uniós pályázattal építeni kellene egy profi szárítót, paprikafeldolgozót és csomagolót. Ami azt jelentené, hogy székelykocsárdi márkanév alatt közösen forgalmazhatnánk a faluban megtermelt paprikaőrleményt. A helyi gazdák részéről biztosan belevágna négy-öt ember a közös vállalkozásba, utána pedig jönne a többi is, amikor látják, hogy az ilyen típusú gazdasági összefogásnak milyen előnyei vannak.
– Mi a jó fűszerpaprika titka?
– Az asztalra kerülő őrölt paprika egy hosszú folyamat eredménye, amit a termesztés és feldolgozás minden fázisában el lehet rontani. Emlékszem, amikor gyerekként körülülték rokonok, barátok a nagy ebédlőasztalunkat, és mindenki hozta a frissen őrölt paprikáját, hogy megvitassák, melyik milyen minőségű. Előbb megnézték a színét: ha élénk, erős színe volt, az „átment” a vizsgán, utána pedig jött a kóstolás. Jó fűszerpaprika-őrlemény egészséges termésből nyerhető, amit a szárítás során még egyszer át kell válogatni, hogy a hibás, beteg egyedeket eltávolítsák.
Ennek a minőségnek szeretnénk biztos piacot kiépíteni a közös feldolgozással és értékesítéssel.
– Mennyire bevett szokás, hogy a református lelkész gazdálkodik, mezőgazdasági termeléssel foglalkozik?
– Az én ismeretségi körömben a lelkipásztorok kilencven százaléka valamilyen szinten földműveléssel foglalkozik. Nem is lehetne másként, hiszen az egyházmegyében legfennebb két-három gyülekezetben tudják havi rendszerességgel felvenni a fizetésüket a kollégák, a szükséges pénz rendszerint év végére gyűl össze a hívektől. A lelkipásztoroknak jellemzően több gyerekük van – nekünk például négy – ekkora népes családnak pedig valamivel pótolni kell az év közben kiesett fizetést. Legkisebb gyerekünk most megy kilencedikbe, a legnagyobb már elvégezte az egyetemet. Megtermeljük a család számára szükséges zöldséget, gyümölcsöt, és disznókat tartunk. Ez komoly segítség számunkra.
Ebből a fajta gazdasági képzésből vissza kellene hozni valamit a mai teológiára is. Amikor a kilencvenes években kezdő lelkészként a mezőségi Palatkára kerültem, ott tanultam meg, hogy egészen másként áll a gyülekezet gondjaihoz az a lelkipásztor, aki a híveihez hasonlóan él, mint az, aki valamiféle burokból szemléli a körülötte levő világot. Jobban megérti az emberek gondolatvilágát, és azonosulni tud velük.
– Milyen jövőt lát az erdélyi falvak mezőgazdaságában?
– Ez elsősorban rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e őrizni földjeinket. Erdély-szerte hatalmas pénzek jelentek meg földvásárlásra. Már nemcsak tehetős külföldi befektetők járják a falvakat, hanem román vállalkozók is egyre több földet vásárolnak fel.
Lehet, hogy a gyerekek máshol sokkal többet keresnek, de egész falvak néptelenednek el. Ezzel szemben látni kell, hogy aki komolyan gazdálkodik, az megél belőle. Sok olyan zöldségtermesztőt ismerek, akik Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen drága tömbházlakásokat vásároltak jövedelmükből, és kiadták bérbe. Egy hektár intenzív kertészetből egy család jól megél. A lelkipásztor feladata az, hogy tudatosítsa az emberekben: a termőföld minden család és a közösség vagyona.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
