Jegykendőtől a szövőszékig: a népi emlékezés szentélyeit újítják fel a Partium több településén

Az utóbbi tíz évben Partium-szerte, illetve az Érmelléken nem egy faluban alapítottak tájházat, falumúzeumot, emlékházakat. Így jött létre dr. Kéri Gáspár gálospetri tájháza, az érsemjéni, az étmihályfalvi emlékházak, múzeumok. Az utóbbiak létrejöttében Csorba Sándor muzeológusnak – ma nagyváradi római katolikus püspökség levéltárosa – igen nagy szerepe volt. Érkörtvélyes múltjának tárháza, ugyanakkor Tóth Imre és Tünde keze nyomát viseli. A házaspár mintegy három évtizedes gyűjtőmunkája fekszik a 2007-ben alapított falumúzeumban.

A nyugdíjas házaspár az érmellékiekre jellemző nyíltsággal és vendégszeretettel fogadnak minden érdeklődőt, akik az általuk alapított tájházat akarják meglátogatni. Tóth Imre iskolaigazgató volt a faluban, megbecsült személyiség, nincs körtvélyesi ember, aki ne ismerné. Hasonlóan neje, Tünde is, aki tősgyökeres körtvélyesi nagygazda családból származik. A történelmi hagyaték nagy része a Kovács felmenők, azaz a feleség családjának birtokában volt. A porta és a ház is, ahol a mai napig lakik a család, a nagyszülők, azaz Kovács Gyula és Julianna szerzeménye. A kúria, valamint az udvaron található kuriózum számba menő gazdasági épületek – egy ritka patinás borház, alatta a húsz méteres pincével – a nagyapa gazdaszellemét dicsérik. Még az udvar is a K. GY. monogramot viselő téglákkal van kirakva, amelyek az egykori téglaégető gödörben készültek.

A Tóth-porta egyben raktára is a negyedszázadon keresztül összegyűjtött, kizárólagosan Körtvélyesre jellemző néprajzi, valamint egyéb, más jellegű mesélő hagyatéknak.

Bár az utóbbi esztendőben egészségi okokból háttérbe szorult az értékmentő munka, a tájház ma is fogad látogatókat – mondja Nagy István, a Bihar megye északi csücskében fekvő község polgármestere.

Patinás borház, alatta pince az érkörtvélyesi Tóth-portán • Fotó: Sütő Éva

A tájház „tisztaszobájában” béke és nyugalom tölti el a látogatót, mintha szentélybe lépne. A múlt békés, nyugodt szentélyébe. Akkoriban is volt a világon rengeteg baj és bánat, de az emberek hittel és megbékélve tudták nyugalomra hajtani fejüket a szebb reggel reményében. E békességes szobában van a Kovács nagymama jegykendője, eljegyzési ruhájának deréköve, régi képek, sifonok, vagyont érő faragott ágyak s többek között egy sokat látott függőlámpa. A Kovács nagyapa nagy fekete esernyője még ma is látható, a gyönyörű fehér keményített egykori asszonyi réklik és a „Nem én lettem hűtlen hozzád” hímzéses habselyem csipkés, legénynek készült zsebkendő.

A számtalan békéltető, léleknyugtató régi csecsebecse, használati tárgy, mind-mind élettörténeteket regélnek.

A konyhában az asztal körüli gyékényszékek nagyságuk és rendjük szerint mutatják a családi hierarchiát. A „gondolkodó szék” az asztalfőn foglal helyet, Tóth Tünde szerint abban hányta-vetette meg a gazda másnapi teendőit, de a jövendőt is. A százéves almárium és stelázsi, mintha életre kelne, és régi porcelánedényeiből ontani kezdené az egykori ételek ízét. A mintegy hetvenéves csikóspór – egy érvasadi bádogos mester keze munkája – képzeletbeli melege belengi a konyhát, és a tarkedli sütő, mák- és kávédaráló, szűrők, sziták illata száll.
Egy másik helyiségben a ma is működő szövőszék zakatolja a régi körtvélyesi asszonyok vászonkendőkbe szőtt álmait, majd átlépve egy újabb küszöböt a gazdaember minden segítő eszköze, munkaszerszáma lelhető fel. Minden darab példás rendben. Mintha arra várna valamennyi, hogy használatba vegyék őket. Még egyszer, utoljára.

A gálospetri tájház régen szőtt törölközőkendője • Fotó: Sütő Éva

Régen minden tisztes háznál élére voltak hajtogatva a díszesen hímzett párna- és ágyneműhuzatok, vagy ahogyan ezen a vidéken mondják, párnahajak, dunyhahajak. Általában a fehér hímzés volt a legelterjedtebb, amelyek szinte keretbe foglalták a damaszt- vagy finomgyolcságyneműt. De nemcsak ilyen kincseket rejtettek a nagy ruhásládák, komódok, hanem évszázados szőtteseket, kézimunkákat is, amelyek csak egy-egy különleges alkalomra vétettek ki a helyükről. Ilyenek voltak a kézfogók, a keresztelők, egyéb családi vagy vallási ünnepek.
Voltak olyan ágyhuzatok, abroszok, törölközőkendők, komatál- és szentelőkosár-terítők, amelyek csak „le voltak téve”. Ez annyit jelentett, hogy azokat valamilyen oknál fogva soha nem volt szabad használatba venni. Vagy azért, mert nagyon értékesek voltak, vagy mert valamelyik kedves családtag hagyatéka volt, így eszmei értéket képviselt.

A régi házaknál a nagy ruhásládák, faragott sifonok, komódok belseje mind-mind tabunak számított. Azokban többnyire csak a család idősebb nőtagjai tehettek-vehettek, hajtogathatták csinosan össze a keményített ágyneműt, kézimunkákat, terítőket, finoman szőtt csíkozott kendőket, egyéb, gazdasszonyok belbecsét gyarapító kelengyéket.
A kelengyének régi értelemben a hozományt nevezték, ami a fent említetteken kívül alsó-felső ruházatból, párnákból, takarókból, lepedőkből, ezek tárolására szolgáló ládákból, bútorokból állt.

A kelengye megalapozta a fiatalasszony háztartását, gazdagsága a ház tisztességét, társadalmi beilleszkedését szolgálta. Ezért volt fontos ezek „szépmíves” volta is.

Ahol több generációból származó asszony élt egy fedél alatt, ott természetesen a ruhásládák és a komódok tartalma is gazdagabb volt. Voltak olyan „letett” darabok, amelyeket évtizedeken keresztül szét sem bontottak. Így megtörtént, hogy egy-egy újabb generációs leányzó, aki örökölte ezeket, már megsárgulva teregette ki a sövénykerítésre, szellőztetés céljából. A mindennapos használatban lévő daraboknak megvolt a kizárólagos, pontos helyük a háztartásban. A konyhában, a tisztaszobában vagy ahogyan az Érmelléken nevezték, nagyházban, minden annak rendje és módja szerint találtatott.

A konyhák általában nagyok voltak, mivel ott tartózkodott a család apraja-nagyja. Az egyszerű azsúrozott törlőkendők a spórokat keretező vasakra voltak teregetve, hogy a gazdasszony keze ügyében legyenek. A reggeli mosakodáshoz szolgáló kendő a famosdó karján száradt, vagy az ajtósarkára akasztva lógatta egyszerű rojtjait. A konyhaasztalra csak ebédidőben került fel a nagy csíkozott szőttes abrosz, amelyet a karosláda aljából vagy a konyha­kredencből vettek elő. A vasárnapi ebéd után általában ezt minden háznál egy finomabb, csipkés szélű hímzett abrosz váltotta fel. Ezekre előzetes bejelentés nélkül kész vétek és veszedelem volt borosüveget vagy kancsót tenni. A férfiember viselhette napokig a következményeit, ha egy ilyen drága kézimunkán folt esett.
A komódterítők általában lyukhímzéses fehér mintázatúak voltak. Rajtuk csak a ritkán használatos üveg- vagy porcelánnemű ragyogott. Rendszeres áttörölgetésük kötelező volt a lámpaüveggel együtt. E terítők nagyobb biztonságban voltak az otellóbor sötét foltjától is, mert a komódok lapjára már szinte infámiának számított ráhelyezni bármit is a megszokott tárgyakon kívül. A terítőket a gyermekkezektől is óvták. A nagyházba tilos volt a bejárat, bármennyire is csábította a gyermekfantáziát a porcelánfogantyús nagyfiókok tartalma.

Akik ma is szívesen őrzik a múltbéli háztartások eme nemes hagyatékait, azok a régi kézimunka- és szövésmintákat is elsajátították, és önzetlenül adják tovább az új nemzedék számára. Manapság is találni idősebb, valamint fiatalabb asszonyokat, akik néprajzos szinten ismerik a régiók sajátosságait. Egy-egy kiállításon, illetve bemutató alkalmával betekintést engednek a régi magyar világ hagyományaiba, a családok féltve őrzött népművészeti gyűjteményeibe, régi mesterségek titkaiba, nemzeti hagyatékok muzeális értékeibe.

A kiállításra szánt darabok között általában százéves hímzések, csipkézett és azsúrozott szélű kendők, keszkenők, terítők tanúskodnak a régi asszonyok fürge ujjainak munkáiról.

Érkeserűben nemrégiben a Számadó-napok alkalmával százévesnél is régebbi szőtteseket tettek közszemlére az ottani asszonyok. Az egykori vers- és meseíró nevét viselő általános iskola egyik nagytermében egy régi szövőszéket is felállítottak, ahol a helybéli Balajti Irén tartott bemutatót a szövés titkairól, és amint ujjai alatt gyarapodott a szőttes, úgy nőtt az érdeklődés a leányok szemében is. Leánya és unokája már önállóan dolgozik, sőt saját munkákkal dicsérik eme régi asszonyi mesterség szépségeit. Az Iskola másképpen napok idején a nagymama felállítja munkaeszközét és tanítgatja a helybéli iskolás lányokat a szövés fortélyaira.

A régi asszonyok beleszőtték hímzéseikbe, szőtteseikbe örömüket, bánatukat, álmaikat, vágyaikat. Minden, ami utánuk maradt, maga az élet. Átjönnek belőlük a napok, az órák hangulata.
Úgy tartották, ha sötétkék volt a szőttesek csíkozása, borús és szomorú volt az élet abban a házban. Ha fekete fonállal hímeztek, még inkább. Ha színesek voltak a kikézimunkázott abroszok, függönyök, abban a családban több volt az öröm. A jelenkor asszonyainak üzenetét vajon miben fogja megtalálni az új nemzedék?