HIRDETÉS
Celldömölkön, a 410. számú Ipari és Szakmunkásképző Intézetben szereztem szakképesítést érettségi után a bútor és épület-asztalosipari szakon. Alapszintű képzésben részesültünk, mindenbe csak belekóstoltunk. Ilyen volt például a fafaragás, amire ráállt a kezem, a választék viszont a nyílászárók készítésétől a tetőácsolásig terjedt.
Egy bizonyos, a hagyományos asztalos kultúrában önszántamból mélyültem el. Az első impulzusokat Kovács Norbert Cimbitől, a kiscsőszi emblematikus hagyományőrzőtől kaptam, szeretett volna olyan asztalost látni a csapatában, akivel hamar megtalálja a közös nyelvet. Jó alany lehettem, mivel hasonlóan gondolkodtunk. A Somló Kapuja Látogatóközpont megnyitásakor eszünkbe jutott, hogy kínálót elfelejtettünk magunkkal vinni. Nem tétováztam,
Az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesületben szakmai otthonra találtam, bárminemű famunkában tudok ötlettel szolgálni. Az adott témát megvitatva elbeszélgetünk, vagy kvaterkázunk egy fröccs mellett, de ez az idő nem megy veszendőbe, másnap már pontos tervvel állok elő. Valóban adatott némi tehetségem, hogy ötleteinket megvalósítsam. Három dimenzióban gondolkodom, agyban és asztalnál hamar tudom vázolni a tervet. A számítógép világában furán hangzik, de nem szerkesztek az elvárt módon: mindent vázlat alapján öntök végső formába.
A hagyományos mesterség elsajátításához két dolog fontos: az alázat és a tisztelet a szakma és a mester iránt. Amíg nem kezdtem önállóan dolgozni, mindig tapasztalt asztalosok műhelyében segédkezhettem. Olyan mesterekkel hozott össze a sors, akik nem féltették tőlem tudásukat, hanem megmutatták azokat a fortélyokat és fogásokat, amelyeket egykor ők is ellestek.
Példaképemnek tekintettem Stáhl Ferenc kertai asztalosmestert, akinek műhelyében hosszabb, rövidebb időszakokra megfordultam, s akitől sokat tanultam. Elsajátítottam a pontosságot, a minőségre való folyamatos odafigyelést, a munkaerkölcsöt s a fa szeretetét. „Mindenben benne van a kész munka – hangsúlyozta. – Egy dolgunk van, el kell vetni a felesleget.” Mesterem restaurálással is foglalkozott, s megfigyelhettem munkája fázisait. Például felületkezelhettem, politúrozhattam hosszú ideig.
E folyamatokról az iskolában csak filmekből tanultunk, s mindez élőben új volt számomra. Ennek ellenére a régi mesterek apáról fiúra szállt gyakorlatával nehéz felvenni a versenyt. Lehet, nem voltak otthon a matematikában, de tapasztalatuk, képzelőerejük pótolhatta a „hiányosságot”. Ne feledjük,
Elég, ha belépünk egy barokk udvarház fantasztikusan elkészített míves ajtaján, vagy feltekintünk egy erdélyi templom kazettás mennyezetére, lesüthetjük szemünket a különbség láttán. Legutóbb a lakiteleki skanzenben szembesültem a régiek tudásával, minden darab mestermunkaként hatott.
A szakma technológiai fejlődése az új dolgok iránti nyitottságot követeli meg. Bevallom, e téren kicsit leragadtam. Egyenest mindenki tud készíteni, géppel kivágjuk, összeragasztjuk, hangzik a sablon. Viszont amikor meglátok egy görbe fát, amin mindenki átsiklana, gyorsan elhozom: jó lesz majd egy karfának vagy más darabnak. A természet alkotta ilyenre, nekem csak a végcélt kell megtalálnom benne. A száraz vasúti talpfában, a födémgerendában, a leszakadt pallódarabban is – némi képzelőerővel – meglátom a leendő tárgyat, számomra már alkotást. A puha és keményfát ugyanúgy kedvelem, jóllehet az utóbbi megmunkálása több munkát igényel.
Ugyancsak érdekelnek a bontásanyagok, ilyenkor régi ácsok darabjait viszem haza. Sokszor még meglelem bennük a faszegeket, a baltavésetet, hogy ez például a XII. gerenda. A hulladék nálam ismeretlen, hiszen a lehullott darabokat a műhely fűtésénél használom el. Az új anyagok beszerzése megoldott, viszont számolnom kell a folyamatos áremelkedésekkel: egy köbméter tölgydeszka ára mára meghaladta a félmillió forintot.
Kicsit nehezen élem meg, hogy a mester végtelen képzeletének gyümölcse viszont szűk vevőkörrel találkozik.
Kiscsőszön például egy tetőteres konyhát álmodtam meg. Utólag egyszerűnek tűnik, de hosszas folyamat volt, amíg lebontottuk a sáros padlásfödém deszkát, s abból konyhabútort készítettem. Nem számoltam a munkaórát, de magáért beszél az elkészült pohárszék és a többi bútordarab is. Máshol a fellelt régi fából gyönyörű tükörkereteket faragtam.
Nem csak jó szem, nyers erő is kell e munkához. A négyméteres, mázsás tölgyfagerenda megmozgatásához oda kell tenni magunkat. Természetesen mikrovilágom nem nélkülözi a szakmai tanácskozást: nem szégyellek kérdezni, ha valamit még nem készítettem. Például egy leendő ajtó vasalatánál valami hibádzott, több órás tépelődésemet kollégám egy perc alatt megoldotta.
Az „élni és élni hagyni” elv alapján, hagyok teret kollégáimnak, vigyék tökélyre a nyílászárók készítését. Műhelyemben nem mindent gépesítettem, szerintem ez kizárólag pénz kérdése. Saját elképzelésemet helyezem előtérbe az újításnál is. Az asztalos szakmában a kreativitás egyre jobban számít: a jó tervrajzot képzelőerővel társítva vihetjük tökélyre. A matektudás, a térben látás ugyancsak hasznunkra lehet. Sajnálatos, hogy nehezen találok mellém segítőt, aki szereti és tudja végezni azt, amit elképzelek. A két szó szorosan összefügg: ha nem szereti, akkor hiába tudja, rögtön kiviláglik a harmónia hiánya. Ebből fakadóan többnyire olyan munkát vállalok el, amit 99 százalékban magam készíthetek el. Ezt tetézi a bérek irreális növekedése: akiket alkalmaznék, legtöbbször túlértékelik magukat, ezzel összefüggésben a vevőt nem terhelhetem meg újabb költségekkel. Ráadásul az egyedi daraboknál gyakran nem tudom pontosan kiszámítani a ráfordítandó munkaórát, és az árajánlatot tartani így ugyancsak nehéz.
Elérkeztünk tehát a szakmai utánpótlás kényes kérdéséhez, számos kollégával vitatjuk meg e gondot. Amikor egy végzős állásinterjúra megy, nemigen nézik, hogyan szerezte meg bizonyítványát. A jelöltet egy asztalosipari géphez állítják, s ha kicsit konyít a számítógéphez, nagy baj nem történhet. Ennek ellenére hiányszakma lett a mienk, a kétkezi munka nem vonzó. Kicsit keményen hangzik, hogy „büdös a munka”, de mára ez közhellyé vált. Ráadásul a járvány okozta otthonról végzett munka is ezt erősítette, gondolom, sokunknak van véleménye e visszafordíthatatlan folyamatról. Nem nosztalgiázok, de amikor a rendszerváltás idején végeztem, akkor még nagyobb becsülete volt a szakmánknak. Szerettük a gyakorlatokat, nyári szünetben pedig kőműves mellett szereztem zsebpénzt. E másik szakma ismerete is gyakran hasznomra válik.
Mi is ez a különlegesség? Mindent elkészítek, amit a másik már nem, amit nem tudnak gépen legyártani, amiben már nemcsak a rutin, hanem a kreativitás is fontos szerephez jut. Szerencsés ember vagyok: a hobbim lett a munkám. A vevőim elégedett mosolya pedig elégtétel a nehézségekért, a véget nem érő tépelődéseimért.
Lejegyezte: Csermák Zoltán
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
