Irán furcsa háborúja: megtámadják-e Izraelt, és ha igen, mikor és hogyan?

A második világháború történetét az átlagosnál egy kicsivel jobban ismerők körében ismerős lehet a „furcsa háború” kifejezés. Ezt a háború kezdeti szakaszára használják, amikor Nagy-Britannia és Franciaország a Lengyelország elleni német támadás miatt hadat üzent ugyan Berlinnek, de hónapokig nem vagy alig történtek harci cselekmények.

Némileg hasonló helyzet állt elő most a Közel-Keleten, annak nyomán, hogy néhány hete Teheránban, Irán fővárosában pokolgép végzett a Hamász palesztin terrorszervezet politikai vezetőjével, Iszmail Haníjével és testőreivel.

A síita teokratikus állam vezetése azonnal Izraelt nevezte meg felelősként, és azóta szinte napi rendszerességgel hangzanak el kijelentések arról, hogy „példásan” megbüntetik az egyik legfőbb ellenségnek tartott, és „Kis Sátánnak” (a Nagy Sátán az Egyesült Államok) nevezett zsidó államot. Minderre maga Ali Hamenei ajatollah, a perzsa állam legfőbb vallási vezetője és teljhatalmú ura adott parancsot a kormányzatnak és a katonai vezetésnek.

Ami minden bizonnyal zene a rendszer elvakult hívei számára – viszont

annál komolyabb dilemma és nehezen kivitelezhető feladat a válaszcsapással megbízott politikai és katonai vezetőknek.

Az természetesen egyértelmű, hogy Irán számára hatalmas megaláztatás, hogy éppen a fővárosában sikerült kiiktatni az ország egyik legfőbb proxyjának számító Hamász első emberét. Ráadásul úgy, hogy a hírek szerint a Moszad az elit hadseregnek számító Forradalmi Gárda két tagját fizette le, hogy bombát helyezzen el az új iráni elnök beiktatási ünnepségére érkezett Haníje szobájában.

Mondhatjuk persze, hogy ez államilag finanszírozott terrorizmus és egy ország szuverenitásának durva megsértése –

ha nem éppen Iránról lenne szó, amely számos terrorszervezetet lát el pénzzel, fegyverrel és kiképzőkkel a régióban azzal a céllal, hogy más államok – elsősorban Izrael – területén kövessenek el terrorcselekményeket.

A Hamász mellett ezek közé tartozik a Hezbollah, a jemeni húszik, és néhány fegyveres csoport Irakban és Szíriában.

Vagyis a teheráni felháborodás alapvetően „Az egész úgy kezdődött, hogy a komán visszaütött” jellegű retorika mintapéldája, a zsidó állam elpusztítását hivatalos politika szintjén képviselő Irán most azért háborog, mert a kipécézett ellenfél visszaütött – ráadásul ott, ahol a legjobban fáj.

A közel-keleti zsidó-arab konfliktus gyökerei a 20. század legelejéig vezethetők vissza, amikor egyrészt a cionista mozgalom, másrészt az oroszországi zsidóellenesség, illetve az első világháború lezárulta utáni általános közhangulat és politikai események miatt sok, Európában élő zsidó döntött úgy, hogy kivándorol ősei földjére, Palesztinába.

Amely 1918-ig török uralom alatt állt, és az ott élő arab közösség és a zsidók közötti viszony még viszonylag normális volt.

1918 után viszont gyökeresen megváltozott a helyzet, miután a győztes nagyhatalmak az araboknak és a zsidóknak a törökök elleni háborúban való részvétel nyomán tett ígéretek ellenére – miszerint létrejöhet egy arab, illetve a Balfour-nyilatkozat értelmében egy zsidó állam a hírhedt Sykes-Picot-paktummal gyakorlatilag felosztották egymás között a területeket: Nagy-Britannia Palesztina, Irak ás Arábia, Franciaország pedig Szíria és Libanon fölött kapta meg az ellenőrzést – mivel akkor a gyarmat már nem hangzott jól, mandátumterületként.

Palesztinában a brit közigazgatás igyekezett egyensúlyozni az arabok és a zsidók követeléseinek támogatása között, miközben a helyzet egyre jobban mérgesedett, hiszen a brit korlátozások ellenére egyre több zsidó érkezett, akik elkezdtek virágzó településeket kiépíteni.

Az arab lázongások nem egyszer zsidóellenes mészárlásokba torkolltak,

a puskaporos hangulatot pedig a pragmatikus britek igyekeztek kompromisszumos megoldással lecsillapítani.

A helyzet rendezését célzó javaslat kidolgozására alakított Peel-bizottság 1937-ben elő is állt egy palesztin és egy zsidó állam létrehozására vonatkozó javaslattal.

Ezt azonban az arabok egyértelműen elutasították, mivel elfogadhatatlannak tartották egy zsidó állam megalakítását a térségben – amivel sikerült is megalapozniuk a máig tartó, hol hideg-, hol forró háborús állapotokat a térségben.

Mindezt ráadásul úgy, hogy

a Peel-javaslat szerint létrejövő Palesztina jóval nagyobb területű lett volna, mint a jelenlegi palesztin pszeudoállam…

Aztán a második világháború borzalmai után a nyugati világ már nem halogathatta tovább a zsidó állam palesztinai létrehozására vonatkozó ígéretek teljesítését, így – köszönhetően au Itgun és a Hagana zsidó fegyveres szervezetek britek elleni akcióinak – végül az egykori brit mandátumterületen 1948-ban többségi ENSZ-határozattal megalakult Izrael állam.

A szavazás során az arab palesztin állam létrehozására is áldásukat adták, ám az arabok ezt is elutasították, és a környező arab államok azonnal megtámadták Izraelt.

Amely azonban sikeresen visszaverte a támadásokat, majd 1967-ben a hatnapos háború során biztonsági okokból kiterjesztette uralmát Ciszjordániára, Kelet-Jeruzsálemre és Gázára is, majd 1973-ban a jom kippuri háború idején jelentős amerikai támogatással sikerült megőriznie államiságát.

Mondanunk sem kell, hogy a támadó felek mindegyik alkalommal arab országok voltak.

És bár azóta Egyiptom, majd évtizedekkel később Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek az úgynevezett Ábrahám-megállapodások révén békét kötött Izraellel, és letett az elpusztításáról, számos térségbeli muzulmán ország továbbra is elfogadhatatlannak tartja egy zsidó állam létezését a térségben.

A legádázabb ellenség az 1979-es iszlám forradalom óta a síita Irán, amely lelkesen támogat minden Izrael-ellenes, a zsidó állam felszámolását célzó mozgalmat az 1982-ben létrehozott szunntia Hamásztól – azaz az Iszlám Ellenállási Mozgalomtól a dél-libanoni síita Isten Pártján – vagyis a Hezbollahon – át a szintén síita jemeni húszikig.

És miközben emögött vallási megfontolások is állnak, azért ezek inkább csak amolyan álcaként szolgálnak az iráni vezetés számára geopolitikai szándékaik elkendőzésére.

Teherán ugyanis szeretné befolyása alá vonni a közel-keleti térséget, amiben jelentős akadály az, hogy az ott élő népek zöme – élen az arabokkal – szunnita muzulmán, így nem vennék szívesen az „eretnek” síita ország befolyásának növekedését.

Azzal azonban, hogy Irán élre áll az arabok körében közutálatnak örvendő Izrael elleni hergelésben és a terrorcselekmények megszervezésében, és az állítólag elnyomott palesztinok patrónusának szerepében tetszeleg, megpróbálja megszerezni az arabok szimpátiáját.

A jelenlegi háborús helyzetet a tavaly október 7-én az Irán által patronált Hamász által elkövetett terrortámadás-sorozat váltotta ki, amely során több mint ezer izraelit lemészároltak, és több mint kétszáz túszt hurcoltak magukkal Gázába.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök – akinek kormányában radikális jobboldali pártok is helyet kaptak – pedig nem sokat teketóriázott. Egyrészt a jogos revansvágy miatt, másrészt a belpolitikai konfliktusokat, az ellene a balliberális ellenzék által az ideológiailag elfogult lefelsőbb bíróság megreformálásának szándéka miatt szervezett utcai tüntetéseket felülírandó

háborút hirdetett a Gázát uraló Hamász felszámolására.

A politikai ellenfeleit fegyverekkel kiiktató, Gázában szociális ellátóhálózatot kiépítő terrorszervezet elleni háború azóta is tart, és ezres nagyságrendűre tehető a palesztin civil halálos áldozatok száma – nem feltétlenül az izraeli hadsereg kegyetlensége miatt, hanem azért, mert a Hamász fegyverraktárait, rakétaindító állásait és fegyveres csoportjait is előszeretettel telepíti lakott övezetekbe, sőt iskolákba és kórházakba.

Eközben Dél-Libanonból a hezbollah a Hamászt megsegítendő, gyakran lövi rakétákkal Izraelt.

Amely aztán a katonai offenzíva mellett a terrorszervezetek vezetői elleni célzott műveleteket is alkalmazni kezdte: miután egy, a Hezbollah által kilőtt rakéta jó két hete egy észal-izraeli drúz falu sportpályálába csapódott, megölve tizenkét embert – köztük gyerekeket –, Izrael reakcióként végzett a Hezbollah egyik befolyásos parancsnokával, majd egy napra rá következett az Iszmail Haníje elleni teheráni merénylet.

Ezek nyomán most mind Irán, mind a Hezbollah bosszút esküdött – de előbbi még mindig csupán a „furcsa háború” időszakánál tart, azaz nem választolt a teheráni merényletre, amelyért amúgy Izrael nem vállalta a felelősséget hivatalosan.

Az iráni dilemma oka az, hogy Izrael meglehetősen távol van, hadereje – azon belül a légvédelme – bivalyerős, minden bizonnyal atomfegyverrel is rendelkezik, és jelentős erővel rendelkező támogatói is vannak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képében.

Teherán azt már megtapasztalhatta, hogy egy Izrael elleni légitámadás nem feltétlenül kecsegtet a siker reményével:

amikor áprilisban egy, a Forradalmi Gárda vezetőit célzó damaszkuszi csapás után mintegy háromszáz rakétát és drónt lőtt ki a zsidó államra, egyrészt az izraeli rakétavédelmi rendszer – a Dávid Parittyája –, másrészt a térségben található amerikai és brit hadihajók szedték le őket, sőt még a jordániai légvédelem is beszállt.

Persze Irán képes lehet egy ennél is átfogóbb és elsöprőbb erejű rakéta- és dróntámadásra, csakhogy azóta az Egyesült Államok már két repülőgép-hordozó harccsoportot, illetve egy rakétahordozós atomtengeralattjárót is a térségbe vezényelt, vagyis a térség légvédelmét még jobban megerősítették.

Persze

egy összehangolt támadás Irán, a becslések szerint mintegy 150 000, Izrael déli részét is elérni képes rakétával rendelkező Hezbollah, a húszik és az egyéb iszlamista fegyveres csoportok részéről már nagyobb problémát jelentene, és jelentős károkat okozhatna

– de ekkor Iránnak szembe kellene néznie az izraeli válaszcsapással, amely nem lenne kevésbé pusztító.

Ezért aztán alaposan mérlegelniük kell a teheráni illetékeseknek, hogy milyen módon vágnak vissza – már ha egyáltalán értelmes ötletnek minősül a válaszcsapás az éppen Irán által kiprovokált teheráni akcióra a palesztin terrorvezér ellen.

Már csak azért is, mert Izrael jelezte: ha Irán tovább izmozik, indokolt esetben akár megelőző csapást is kész végrehajtani, ennek célpontjai pedig valószínűleg kulcsfontosságú katonai célpontok lennének.

A legfrissebb hírek szerint egyébként a teheráni vezetők minden fanatizmusuk ellenére is hajlanak az észszerű megoldásra.

Izraelre ugyanis közben számos nyugati állam, sőt legfőbb szövetségese, az Egyesült Államok részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedik annak érdekében, hogy állítsa le a gázai offenzívát, és kössön fegyverszünetet a Hamásszal.

Az ok: Netanjahu célkitűzése a palesztin társadalmat már az óvodától behálózó Hamász teljes felszámolására illúziónak bizonyult, a harcok során azonban egyre nagyobb a civil áldozatok száma, ami Nyugaton sok helyen kiverte a biztosítékot – kiemelten a szélsőbaloldali körökben, amelyek jobb híján most éppen a palesztinokban találták meg azt az „elnyomott” csoportot, amelyért a helyzet érdemi ismerete nélkül, kizárólag ideológiai alapon hisztérikus, antiszemitizmustól fröcsögő szónoklatokban lehet kiállni az utcai tüntetéseken vagy a megszállt egyetemi kampuszokban.

Mindeközben egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot a lehetséges iráni reakció kapcsán. Egyes források szerint ha Izrael hajlana a gázai háború lezárására és a tűzszünet megkötésére, Irán fontolóra venné, hogy mérsékelje a válaszcsapás mértékét, vagy csak valamilyen szimbolikus módon reagáljon.

Ugyanakkor izraeli hírszerzési értesülések alapján Joáv Gallant izraeli védelmi miniszter vasárnap arról tájékoztatta amerikai kollégáját, Lloyd Austint, hogy Irán még a héten nagyarányú támadásra készül Izrael ellen, még az Izrael és a Hamász közötti, csütörtökre tervezett tűzszüneti tárgyalások előtt.

A Hamász új vezetője, az október 7-i terrorakció kitervelője, Jahja Szinvár ugyanis a jelek szerint hajlandó lenne belemenni egy tűzszüneti és túsz-, illetve fogolycsere-megállapodásba, ami abból a szempontból nem csoda, hogy a terrorszervezet jelentős veszteségeket szenvedett, mind ember-, mind fegyverállományban, és Gáza nagy része a földdel egyenlővé vált a harcok nyomán.

A bizonytalan elem a képletben most Benjamin Netanjahu, aki számára egyrészt jelentős arcvesztés lenne, ha úgy kötne fegyverszünetet, hogy a Hamász még mindig képes érdemi terrorakciók és katonai műveletek végrehajtására, másrészt radikális koalíciós partereitől is függ, akik a kormányból való kilépéssel fenyegetőznek arra az esetre, ha most tűzszüneti megállapodást köt a sarokba szorított Hamásszal.

Mindeközben az izraeli társadalom nem elhanyagolható része is szeretné, ha leállna a gázai hadművelet, mivel ennek révén esély lehet a tavaly októberben elhurcolt, még életben levő izraeli túszok szabadon engedésére

– még úgy is, hogy cserében bebörtönzött palesztin terroristákat kellene szabadon engedni.

A helyzet tehát amilyen feszült, a megoldása ugyanannyira bonyolult, soktényezős folyamat.

Minden azon múlik, hogy a két kulcsszereplő – Irán és Izrael – mekkora mértékben hajlandó kockázatokat vállalni, és viselni a felelősséget a helyzet esetleges további eszkalálásáért.

A geopolitikai érdekek és a személyes politikai ambíciók egyaránt nehézzé teszik a helyzet rendezését.

Ami amúgy is csupán ideiglenes lehetne mindaddig, amíg a térségben van olyan ország, amelynek politikai célja az izraeli államiság felszámolása.