Miért van szükség kisebbségi törvényre?

2021. szeptember 24., 07:56 utolsó módosítás: 2021. szeptember 24., 10:30
Miért van szükség kisebbségi törvényre?
galéria
A román törvényhozás felelőssége megszavazni a kisebbségi törvényt Fotó: RMDSZ

Németh Csaba volt szenátor megítélése szerint „az 1989 decembere utáni hazai magyar politizálás legnagyobb hiányossága, hogy nem került tető alá egy átfogó nemzetiségi-kisebbségi törvény”. Kimondva vagy kimondatlanul ezt a „hiányosságot”, egy ilyen törvény hiányát mindannyian átérezzük, hiszen az elmúlt három évtizedben számos törvénykezdeményezés történt, illetve került Románia parlamentje elé, amelyek között a következőket említhetjük: Szőcs Géza nemzetiségi törvénytervezet-csomagja (1991); az RMDSZ tervezete a nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek jogairól (1993); az SZNT statútumtervezete Székelyföld területi autonómiájáról (2004); az EMNT kerettörvény-tervezete a nemzeti közösségek személyi elvű autonómiájáról és ennek járulékos törvénycsomag-tervezete (2004); legutóbbiként pedig a Tăriceanu-kormány által beterjesztett tervezet a nemzeti kisebbségek jogállásáról (2005).
A felsorolt kezdeményezések sorozatos és menetrendszerű kudarcának körülményei között

nagy fába vágta a fejszéjét az RMDSZ, és emiatt nem kis felelősség hárul reá, amikor is a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség – Szabadság, Egység és Szolidaritás Pártja (USR–PLUS) alkotta kormánykoalíció tagjaként ismét arra vállalkozott, hogy a kormányprogramba iktassa egy régóta esedékes kisebbségi törvény tervét.

Hogyha igaz – amint Kelemen Hunor pártelnök, miniszterelnök-helyettes kijelentette: a törvény a parlament őszi ülésszakán kerülhet „terítékre”, illetve a koalíció elé tárgyalásra. Addig azonban komolyan fel kell készülnünk a – valljuk be őszintén – nem sok sikerrel kecsegtető küzdelemre, amelybe parlamenti érdekképviseleti szervezetünk úgy vág bele, hogy puszta koalíciós tagsága is csupán a forgandó politikai szerencsének tulajdonítható.
Egy kisebbségi törvény végre-valahára való elfogadtatása iránti esélyeink és lehetőségeink mérlegelésekor – a tisztánlátás végett – messzire, egyenesen Trianonig kell visszamennünk. Egészen pontosan addig a kisebbségi szerződésig, amelyet Románia a szövetséges és társult főhatalmakkal 1919. december 9-én Párizsban írt alá.
Tudnivaló, hogy a „népek börtöneként” aposztrofált Osztrák–Magyar Monarchia, illetve a soknemzetiségű királyi Magyarország széthullása nyomán hasonló módon igencsak vegyes nemzetiségű államok jöttek létre. Kirívó példa erre maga az aránytalanul megnagyobbodott Románia, amelynek 15,7 millió lakosából 4,5 millió, vagyis a lakosság mintegy 30%-a nem tartozott a román etnikumhoz. Ezen belül is a magyar közösség lélekszáma megközelítette a 2 milliót. Eme demográfiai viszonyok közepette még a triumfáló békecsinálók szemében is kapitális kérdésnek számított az idegenbe szakított kisebbségek helyzetének törvény általi rendezése, éspedig az 1919-es kisebbségi szerződés révén, azzal a kikötéssel, hogy ezt a román királyság alaptörvényei közé kell beiktatni. Erre nézve a jogszabály 1. cikkelye ellentmondást nem tűrő szigorral fogalmaz: „Románia kötelezi magát, hogy a jelen fejezet 2–8. cikkeiben foglalt rendelkezéseket alaptörvényül ismeri el; hogy semminémű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben, s hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos.” A 12., záró cikkely az előírt kisebbségi jogok biztosításaképpen egyenesen a Népek Szövetségének védelmét (a. m. garanție) helyezi kilátásba, valamint azt, hogy a végrehajtás során felmerülő „vitás kérdéseket” (a. m. panaszokat, esetleges sérelmeket) a Nemzetközi Állandó Bíróság bírálja el.
El kell mondani, mivel nem köztudott, hogy a kisebbségi szerződés törvényes becikkelyezésére soha nem került sor – mint ahogyan az 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatok is jórészt papíron maradtak. Ion I. C. Brătianu, a „nagy nemzetegyesítő” tudatosan játszotta ki a szövetséges hatalmakat, így a kisebbségi szerződés gyakorlatba ültetése utóbb végképpen elsikkadt. Ezért

az erdélyi Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) elnökének, Iuliu Maniunak a legendás kisebbségpolitikai alapvetése Bukarestben egyik napról a másikra semmivé foszlott, amely szerint kezdetben még arról fogadkozott, hogy „elnyomottakból nem akarunk elnyomókká válni”

(„Nu vrem să devenim din asupriți asupritori”).
Az 1923-as királyi alkotmány gyakorlatilag még a nemzeti kisebbségek fogalmát sem ismerte el, ugyanis 1. cikkelyében „egységes és oszthatatlan nemzeti államnak” kiáltotta ki a román királyságot, eleve kizárva az „egységes nemzetből” a 30 százaléknyi kisebbségi államalkotó népességet, köztük is a 10–12 százaléknyi erdélyi és csángó magyarságot. Ennek megfelelően az 5. paragrafus kizárólagos értelemben „a románokról” szól, akik „faji, eredetbéli, nyelvi vagy vallási különbség nélkül élvezik a lelkiismereti szabadságot, tanszabadságot, sajtószabadságot...”. A román alaptörvényben ezzel együtt egyetlen szó sem esik a nemzeti kisebbségek jogairól. A román törvényhozás ehelyett megelégszik azzal, hogy a kisebbségi jogok kérdését egy külön törvénybe utalja, amely azonban azóta sem, sohasem született meg.

Tőkés László szerint Trianon óta soha nem volt politikai akarat egy kisebbségi törvény elfogadásához Romániában

A történtek alapján megállapítható, hogy a bukaresti hatalom a párizsi kisebbségi szerződést eleve és tudatosan megszegte, és a demokratikus kisebbségi jogok nyilvánvaló elszabotálásával már a királyi alkotmányban meghirdette távlati célprogramját a nem románok, az „idegenek” beolvasztására, az egységes és egynyelvű román nemzet megteremtésére nézve. Innen aztán a továbbiakban már egyenes út vezetett a két világháború közötti asszimilációs, valamint a Ceaușescu-korabeli homogenizációs politikához, ahhoz a nemzetpolitikai stratégiához, amely váltakozó erősséggel, többé vagy kevésbé mindmáig érvényesül a román állampolitikában.

Az első világháborút követő trianoni békediktátumhoz kapcsolódó párizsi kisebbségi szerződéstől fogva mintegy huszonöt esztendeig kellett várni arra, hogy a második világháborút lezáró – újabb – párizsi békeszerződésnek köszönhetően a kisebbségi kérdés rendezésének ügye újból napirendre kerüljön.

A békecsináló nagyhatalmak iránti megfelelési kényszer, illetve a nemzetközi kényszerítő körülmények hatására Románia ez alkalommal mégiscsak arra vállalkozott, hogy törvényi úton biztosítsa kisebbségi polgárainak a jogait. Az 1945. február 6-án elfogadott az évi 86. számú törvény, ismertebb nevén a Nemzetiségi Statútum arra volt hivatott, hogy a küszöbönálló párizsi békeszerződés kisebbségvédelmi záradékának a szerepét töltse be. Végül ez a törvény is ugyanarra a sorsra jutott, mint az 1919-es kisebbségi szerződés. Noha jogi szempontból mindmáig hatályos jogszabály, végrehajtására soha nem került sor, azóta sem lépett érvénybe. Összegzésképpen megállapítható, hogy a kisebbségi kérdés alkotmányos rendezésének az 1923-ban történt elszabotálása másmilyen módon 1945-ben is megismétlődött. Ennek pedig egyenes folytatásaképpen a kommunista Románia alkotmánya 1. cikkelyében az „egységes és oszthatatlan állam” (a. m. unitar și indivizibil) meghatározásának a hagyománya töretlenül folytatódott.
1989-ben, a kommunista diktatúra bukása után végre megnyílni látszott a lehetőség a kisebbségi kérdés alkotmányos rendezésére. Iliescu posztkommunista Romániája azonban a demokrácia vizsgáját hasonlóképpen elbukta. 1991-ben, a demokratikus Románia új alkotmányának az elfogadásakor kísérteties módon ismétlődött meg az 1923-as alaphelyzet. A cikkelyenkénti szavazáskor a parlament két háza gátlás nélkül fogadta el „az egységes és oszthatatlan nemzeti állam” dogmáját, miközben az RMDSZ-frakciónak csupán egy vérszegény tartózkodó álláspontra futotta erejéből.
Tisztánlátásával és erkölcsi-politikai bátorságával magasan kiemelkedik a magyar frakcióból Király Károly szenátor, aki a diszkriminatív 1. cikkely elfogadása nyomán a továbbiakban nem vett részt az alkotmány vitájában és a szavazáson sem, annak ellenére, hogy ez a szenátusból való kizárását, illetve szenátusi alelnöki tisztségének az elvesztését vonta maga után. Becsületére váljék az RMDSZ-nek, hogy végül is a végszavazáson nemmel voksolt az alkotmányra. Ezzel szemben arra már nem volt képes, hogy a népszavazáson ugyanerre szólítsa fel a magyar választópolgárokat. Hetven évvel Trianon után, íme, kisebbségpolitikai téren másodízben is megismétlődött a történelem, aminek nyomán elmondható: „Romániában a helyzet változatlan...” És ezzel már el is érkeztünk a 21. századba.
Történt ugyanis, hogy 2005-ben a Tăriceanu-kormány rászánta magát egy kisebbségi törvény benyújtására a román törvényhozásba. A nagy elvárásokat ébresztő látszólagos fordulat hiú reményeket ébresztett a magyarság körében, és román segédlettel megemelte az RMDSZ ázsióját, amely az általa megfogalmazott törvényszöveg alapvető hiányosságai ellenére minden lehetőt megtett a tervezet áterőltetése érdekében.
Látni kell azonban, hogy a román politikai osztály pillanatnyi törvényhozási hajlandósága ebben az esetben is konjunkturális volt.

Valójában nem állott mögötte komoly politikai akarat, hanem kizárólag az ország mihamarabbi uniós integrációjának az útját kívánta egyengetni, ahhoz gyűjtött piros pontokat Románia számára.

Miként az előző esetekben, a világháborúkat lezáró békeszerződések megkötése idején, ez alkalommal is egy fontos önérdek, vagyis az Európai Unióba való felvétel késztette a román kormányt arra, hogy félrevezető módon kedvező gesztusokat tegyen a koalíciójába is bevont magyar politikai közképviselet irányába.
A törvénytervezet körül kialakult politikai színjáték és huzavona utóbb egészen világossá tette a román fél szándékainak és ígéreteinek az ürességét. A tervezet körüli kétéves szalmacséplés megtette hatását. A 2005. évi uniós országjelentés már elégtétellel üdvözli, hogy Romániában „előrelépés történt a kisebbségi integráció terén”, és „javult a helyzet a kisebbségi jogok tiszteletben tartása tekintetében”. Ebből azonban érdemben semmi sem volt igaz. Két éven át ugyan a Velencei Bizottsággal kezdve, Pierre Moscovici EP-jelentéstévővel, Tabajdi Csaba EP-képviselővel, sőt José Manuel Barosso akkori EB-elnökkel és Wilfried Martens volt néppárti elnökkel folytatva, valamint az EP LIBE-bizottságával (a. m. Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság) bezárólag az Európai Unió illetékes fórumai és személyiségei rendre üdvözölték és szorgalmazták a román kisebbségi törvény elfogadását. Sőt egy általam vezetett erdélyi politikai, polgári és egyházi küldöttség is közbenjárt ez ügyben Brüsszelben. Mindhiába, a törvényből nem lett semmi, hanem úgy, ahogy volt, elsüllyedt, és immár 16 éve alussza Csipkerózsika-álmát a román parlamentben. A szemfényvesztő félrevezetés nagymestereként pedig Románia – akárcsak a Neptungate nyomán az Európai Tanácsba – az RMDSZ kénytelen-kelletlen asszisztenciájával rövidesen beléphetett az Európai Unióba (2007).
Amint a száz évre visszanyúló előzményekből világosan kitűnik,

az erdélyi magyar nemzeti közösség busásan megfizette a tanulópénzt kudarcos politikájáért.

Az egykori Magyar Népi Szövetség balek nemzetárulásán talán nincs mit csodálkoznunk, hiszen a ’40-es évek második felében már nyakunkon volt a berendezkedő kommunizmus, amelynek ellenállni aligha lehetett volna. A nacionálkommunista diktatúra bukását (1989) követő új helyzetben viszont nagy mértékben jogos Németh Csaba székely szenátor kritikája egy nemzetiségi-kisebbségi törvény elfogadtatásának az elmulasztására nézve, ami értelemszerűen az RMDSZ adóssága.
Most, amikor a pártpolitikai haszonszerzés és a nemtelen hatalmi harc körülményei között recseg-ropog az alighogy létrejött hárompárti kormánykoalíció, sajnos már a kormányprogramba foglalt kisebbségi törvény puszta napirendre tűzése is eleve kérdésessé válik. Hogyha viszont valamely szerencsés fejlemény folytán mégiscsak sikerülne megmenteni a koalíciót, a szánalmas és tanulságos előzmények ismeretében komolyan fel kell készülni a kisebbségi törvény ügyének keresztülvitelére.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elérkezettnek látja az időt ennek a törvénynek a végre valahára való elfogadtatására. Elvárása szerint ennek az évszázados mulasztásnak a helyrehozatalára kell vállalkozniuk az Erdélyi Magyar Szövetség bukaresti törvényhozásban helyet foglaló képviselőinek. Tanulva a 2005-ös törvénykezdeményezés politikai színjátékának negatív tapasztalataiból, az RMDSZ-nek is meg kell találnia a lehetőséget koalíciós partnerei politikai támogatásának a megnyerésére, a kisebbségi törvényre vonatkozó kormányprogram teljesítésére. A feladat annál is nehezebb, mivel az unió támogatására a jelen viszonyok között aligha számíthatunk…
A kisebbségi törvénytervezet megszövegezésére bőséges forrásanyagul szolgálnak az előbbiekben felsorolt törvénykezdeményezések. Ezek összefüggésében is kulcskérdésnek kell tekintenünk a közösségi autonómia törvénybe foglalását.

Tőkés László

A szerző az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.