Marosvásárhelyen a kudarc neve: RMDSZ

Hogy valójában mi történik a marosvásárhelyi RMDSZ-ben, azt nehéz lenne megmondani, de tény, hogy egy ideje, mint bolha a kutyához, úgy tapad hozzá a kudarc. És nem tegnaptól, hanem egyes vélemények szerint már megalakulása pillanatától, de legkésőbb az ezredfordulótól kezdődően. Sokak szerint annak az alibi-politizálásnak, amit a „szövetség” megalakulása pillanatától politikai érdekvédelem gyanánt Marosvásárhelyen előadott, nem más, mint önfeladás a neve. Ne feledjük: arról a Marosvásárhelyről van szó, amelyet az 1990-es év fekete márciusa – a magyarellenes pogrom – óta az erdélyi magyarság jogköveteléseinek szempontjából frontvárosnak szokás nevezni.

A marosvásárhelyi magyarság az ezredforduló táján vízválasztóhoz érkezett: akkorra fordultak át az etnikai arányok a románság javára, s nyerte el demokratikus úton, azaz választások révén először román jelölt a polgármesteri széket. Fodor Imre választási veresége akkoriban sokakban világvége-hangulatot váltott ki. Mindenesetre lelki, erkölcsi és szellemi értelemben egyaránt megroggyant a helyi magyar közösség. Akkortól gyorsult fel az a folyamat, amely mára oda vezetett, hogy közösségünk már belenyugodni látszik a román nacionalisták által neki szánt másodrendű állampolgári szerepbe. A helyzetet súlyosbította a magát a romániai magyarság egyetlen legitimitással bíró politikai szervezeteként hirdető RMDSZ tájba simuló, a „merjünk kicsik lenni” elve szerint rendre minden politikai hídfőállását feladó politikája. A következmények ellensúlyozásának szándékával vethette fel Markó Béla, a szervezet akkori elnöke a Marosvásárhely-stratégia szükségességének gondolatát. Amelynek intézményépítésről, fiatal magyar szakemberek idecsábításáról, a magyar nyelvű egyetemi oktatás fejlesztéséről, vállalkozás-fejlesztésről és sok másról kellene szólnia. Jelzem: 2000-et írtunk akkoriban, de ama stratégia máig sem készült el. Pedig igencsak szükség lenne rá.

2000-től kezdődően, Dorin Florea polgármester máig tartó regnálásának évei alatt a románság folyamatos térfoglalásának, ezzel párhuzamosan pedig a magyarság háttérbe szorulásának lehetünk tanúi.

Amihez az RMDSZ – az időnként, főleg választási kampányok idején hangoztatott nagy szavak ellenére – mindvégig tehetetlenül asszisztált. A polgármesteri szék visszaszerzéséről a jelek szerint végleg lemondtak a „szövetség” helyi és országos vezetői. Azzal együtt, hogy befolyásosnak számító politikusokat vetettek be Florea ellen, mint Kelemen Atilla, Borbély László vagy Frunda György. Velük szemben a legutóbbi, 2016-os választásokon indított, gyakorlatilag kívülállónak számító Soós Zoltán szerepelt a legjobban. Ennek ellenére a választások után szinte teljesen ejtették a „szövetségi” vezetők, s egyelőre semmi jele annak, hogy számolnának vele az RMDSZ jövendő polgármesterjelöltje személyének kiválasztásakor. Mindenesetre a legutóbbi négy helyhatósági választások tapasztalata – a színfalak mögött kötött elvtelen alkukra gondolok – alapján kimondható: egyesek rendre úgy tesznek, mintha igazat mondanának, míg mások úgy, mintha hinnének nekik...

Ennyi kudarc után nem kell csodálkoznunk az RMDSZ folyamatos népszerűségvesztésén, amely egyenes arányban csökken érdekérvényesítési erejének gyengülésével. Vagy fordítva. Ma már egy iskolaalapítás – lásd a római katolikus iskola esetét – is meghaladja a vásárhelyi szervezet, illetve az önkormányzat RMDSZ-es frakciójának erejét. Sőt, már egy általános iskola névadása kapcsán is képesek kicsinyes marakodásba kezdeni, ha nem tőlük származik a javaslat. Lásd az utolsó még számozott iskola elnevezésére vonatkozó javaslatot, amelynek a Szabad Emberek Pártja (POL) a Bethlen Gábor nevet adná.

Az utcák, közterek elnevezése terén sem sikerült megteremteni az egyensúlyt.

Például a Kossuth Lajos utca nevének visszaállításáról is, úgy látszik, végleg lemondtak. Az RMDSZ a nyelvhasználati jogok tekintetében sem volt képes élni a törvény adta lehetőségekkel, mert máig képtelennek bizonyult arra, hogy egy felkészült fordítót kerítsen a képviselőtestületi ülések szinkrontolmácsolására. Így hiába a jog, ha nem élünk vele. Aztán meg csodálkozunk, hogy ország-világ rajtunk röhög, ha az önmagunkkal szembeni igénytelenség olyan szörnyszülötteket termel, mint a legutóbbi tragumúrás történet.

Mi lenne egy önmagát az egyetlen legitim magyar politikai szervezetnek tekintő párt feladata? Elsősorban az elszánt, hatékony érdekvédelmi tevékenység, határozott kiállás olyan ügyekben, amelyek az egész közösséget érintik. Ezek befolyásolhatnák jó irányba a sok vihart látott helyi közösség – ha még lehet egyáltalán közösségről beszélni – közérzetét. Nos, a felsoroltak helyett mit kap a vásárhelyi magyar?

A külső szemlélő számára nevetséges, de annál elszántabb belső hatalmi harcok groteszk látványát, önös érdekek előtérbe helyezését, az adófizetők pénzének felelőtlen, csak magáncélokat szolgáló felhasználását.

Ennek legutóbbi eklatáns példája az RMDSZ-es alpolgármester és az egyik képviselő dél-koreai kirándulása. Fogózzanak meg: világbéke-ügyben... Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Lehetne, de nem érdemes, a történet önmagáért beszél.

Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ideje lasszóval kell fogni azokat, akik politikai közszereplést vállalnának. Tehetséges, szakmai téren sikeres, gerinces ember erre ma már nehezen kapható. Politikára többnyire csak azok adják a fejüket, akik másra alkalmatlanok. Erről bárki meggyőződhet, aki vet bár egy kósza tekintetet a marosvásárhelyi önkormányzati képviselőtestület RMDSZ-es frakciójának névsorára. Sokak egybehangzó véleménye szerint képességekben, hozzáértésben, elszántságban, kö­zös­ség iránti elkötelezettségben a leggyengébb RMDSZ-frakció a mostani a szervezet harmincéves történetében. Van viszont vak hatalmi harc a szervezeten belül: jelen esetben a városi és a megyei szervezet között, valamint a városi szervezet elnöke és a városi önkormányzati képviselők között. Ez éppen a dél-koreai „kirándulás” körüli véleménykülönbségek kapcsán csúcsosodott. Vass Levente parlamenti képviselő, a városi szervezet elnöke a „kiszállás” nyílt ellenzőjeként hiába próbálta lebeszélni a küldöttség RMDSZ-es tagjait, azok mégis az utazás mellett döntöttek. A feltételezések szerint Péter Ferenc megyei elnök támogatta őket. Ez utóbbinak volt lemondásáig irodavezetője az a Kozma Mónika, aki egyben a városi szervezet választmányi elnöke, s aki szintén szembehelyezkedett a „turistákkal”, sőt Makkai vezetői képességeit is kétségbe vonta.

Mire jó egy alpolgármester? Egy olyan város esetében, mint Marosvásárhely, s egy olyan diktatórikus hajlamokkal megvert polgármester beosztottjaként, mint Dorin Florea, szinte semmire.

Így volt ez Csegzi Sándor, Bakos Levente, Bárczi Győző – emlékszik-e még valaki a nevére? –, Peti András idején is. S így van jelenleg, amikor Makkai Gergely tölti be a tisztséget. Emlékeztetőül: Csegzi Sándor volt a legfölöslegesebb alpolgármestere a városnak, akit főnöke teljesen kizárt a döntésekből, csupán a szalagvágó ollót kellett kezelnie az avató ünnepségeken, cserében viszont utaztatta rendesen. Talán ennek a „haladó” hagyománynak a feltámasztása történik most Makkaival... Pedig egy alpolgármesteri pozíció – már csak a tisztséggel járó közszereplési lehetőségek gyakorisága miatt is – kiváló lehetőség egy esélyes polgármesterjelölt felépítésére. Ha egyáltalán komolyan gondolják, hogy esélyes jelöltre van szükség. Bár, ha így lenne, akkor feltehetőleg nem a jelenlegi személy töltené be az alpolgármesteri tisztséget. Mert nem túlzás: Makkai Gergely nem az a személy, akinek esélye lehetne győzni. Egy Florea-szerű vetélytárssal szemben különösképpen nem.

Vagy nem is a győzelem a cél? Csak szemfényvesztés, figyelemelterelés a kampányidőszakban mutatott kincstári optimizmus, a mímelt elszántság, s a háttérben már meg- és kiegyeztek? Volt már erre példa. Gondoljunk csak a 2000 utáni, a jelenlegi polgármesterrel szembeni szégyenteljes és demoralizáló hatású vereségek sorozatára. Amelyekért soha senki nem vállalta a felelősséget, mi több: soha senkit nem vontak felelősségre.

Szentgyörgyi László