Jövőre a kultúránk megmaradásáról döntünk

Naponta érkeznek drámai hírek az Európa mig­ránsválságának nevezett tudatos, tervszerű muszlim megszállásával és kultúrájának megsemmisítésével kapcsolatban. Az ember csak kapkodja a fejét. A terrortámadásokat, a nemi erőszakot, a babakocsiba köpködést, a fehérellenes rasszista agresszió megannyi megnyilvánulását már szinte megszoktuk. A muszlim világ egy része – alighanem jó része – ezt nyújtja szükségszerűen és kódoltan. De ennél megdöbbentőbb az, hogy miként reagál minderre a fehér Európa.

Megszerveződik az európai határvédelem? Megindult az illegálisan Európában tartózkodók kitoloncolása? Listázzák az antiszociális, idegen kultúrájú egyedeket? Zéró toleranciát hirdettek a muszli­mok gyűlöletmegnyilvánulásai­val szemben? Letartóztatták az uszító imámokat? Figyelik a muszlim facebookozókat és más világhálós fórumokon megnyilvánulókat, akik az őshonos keresztény európaiak ellen fröcsögnek? Ugyan!

Ehelyett mit hallunk? Németországban lecsuknak embereket, mert kendőzetlenül közzé merik tenni véleményüket a napjaikat megkeserítő, létterüket, biztonságérzetüket tönkre tevő betolakodókról. Közben több nyugati városban nem javasolják a nőknek a magányos kocogást, nehogy megerőszakolják őket a szír agysebészek.

A norvég bevándorlásügyi miniszter tévévitára áll ki Fahad Qureshi szunnita vezetővel, aki nem hajlandó vele kezet fogni a műsor elején, mert nővel, ugye, nem fog kezet, s aki nyíltan hirdeti (Norvégiában!), hogy a házasságtörést elkövető nők megkövezés útján való megölése helyénvaló és követendő vallási előírás. Kétségünk ne legyen: ha kellő erőre tesznek szert, e szörnyűség mindennapos gyakorlat lesz Norvégiában, Franciaországban, de Németországban is.

Megbüntettek egy férfit Stockholmban, mert muszlimok előtt evett szalonnát. Ez a hír akkor is felháborító lenne, ha muszlim országban történne. De itt, Európában?

Az Európa Tanács emberi jogi bizottsága annak a lehetőségét vizsgálja, hogy miként egyeztethető össze az európai jogrendszer a sariával. E hírben nem az a drámai, hogy a tüzet a vízzel akarják értelmesnek tűnő emberek összebékíteni, hanem az egyébként lehetetlen célt kitűző törekvés mögött meghúzódó abszurd, öngyilkos megfelelési kényszer.

Mindeközben a két legesélyesebb német kancellárjelölt tévévitájában azt az embert pécézik ki – tovább görgetve a német média vérlázító rágalmát –, aki ebben a kérdésben Európa-szinten a leghatározottabb, legvilágosabb és Európa megmaradását leginkább szolgáló álláspontot képviselte a kezdetektől.

Angela Merkel Orbán Viktorra akarja hárítani a felelősséget, hiszen neki állítólag azért kellett lépnie, mert Orbán Viktor elvette a menetjegyet a „,menekültektől”.

A „menekültektől”, akik ugyebár megsemmisítik a papírjaikat, akik zömmel hazudnak kilétükről, akik meg sem melegedtek Európa területén, és már követelőznek, dzsihádot skandálnak és oda járnak vissza nyaralni, ahonnan elüldözték őket. Elvégre a „menekültek” ezt szokták tenni. És nem zavarja a német médiát, hogy a Keleti pályaudvari ribillió (ami egyébként abból eredt, hogy a betolakodók megtagadták a jogkövető magatartást, a regisztrációt) előtt indult el az áradat, és hogy a merkeli politika már azelőtt befogadáspárti volt.

Az Európai Bíróság mindeközben elutasította Magyarország és Szlovákia kvótaügyi keresetét.

Nyugat továbbra is abban látja a megoldást, ha szétteríti a „befogadottakat”, hadd jusson az egyelőre még fehér keresztény államoknak is a multikultiból, a terrorból, a létbizonytalanságból, a bűnözésből és a mocsokból.

Soha nem volt ennyire egyértelmű a választás tétje, mint most. Mondhat az Orbán kormányra az ellenzék bármit és annak egy része akár még igaz is lehet. De mit számít most, amikor a tét Magyarország és a magyar nemzet megmaradása. Most tényleg az a kérdés, hogy eltűnt-e és ha igen, mennyi közpénz egyes kormányközeli vállalkozók zsebében? Vagy valami egészen más? Miközben az ország gazdasága sokkal jobb helyzetben van, mint 7–8 évvel ezelőtt.

Itt arról van szó, megmarad-e pozíciójában Orbán Viktor. Aki határozott, hatékony és kemény külügyminisztert választott maga mellé – elég a legutóbbi sikerre, a marosvásárhelyi líceum ügyére utalni. A magyar miniszterelnök Európa-szinten egyedüliként koherens, megvalósítható megoldást hirdet a legfőbb problémára: kiutat tud mutatni abból a válságból, amely eltemetheti mindazt, amit Európa jelent. Vagyis a toleranciakultúrát, a nemek közötti egyenlőség elvét, a bizonyítékokon alapuló, kiszámítható, igazságosságelvű bírói ítélkezést, az állam és egyház szétválasztását, a szólásszabadságot, a lelkiismereti- és vallásszabadságot, épp azokat az értékeket, amelyek általános elfogadtatása volt a mai migránssimogatók szellemi elődeinek legnagyobb történelmi vívmánya.

Akiben szemernyi kétség is felmerülne a fentebb állítottakkal kapcsolatban, az olvassa el az ellenzéki vezetők nyilatkozatait. Kerítéslebontás, a globális világhatalom, illetve Brüsszel gátlástalan kiszolgálása és persze a bérunió. Ez utóbbi a két évtized legnagyobb politikai szemfényvesztése. Megvalósíthatatlan, jól hangzó cél, amelynek megvalósítási kísérlete is csak azzal járhat, hogy csökken a tagorszá­gok szuverenitása és nő a kontinenst katasztrófába sodró brüsszeli vezetésé.

A magát nemzetinek tartó Jobbik a kivándorlást bevallottan nagyobb problémának tartja a bevándorlásnál. Miközben a bevándorlás tíz év alatt véglegesen tönkreteheti Magyarországot, a kivándorlás belátható időn belül visszájára fordul, aminek már ma is vannak jelei.

„A migráció munkahelyeket teremt a fegyveres rendfenntartóknak, akiknek a játszótereket kell őrizniük” – szól a szarkasztikus, de egyben tragikus világhálós mém. Gondolom, senki sem szeretne úgy élni, hogy gyerekeinek játszóterét fegyveres őrnek kell felvigyáznia. A létbiztonság mindenkinek jogos igénye. Annak biztosítása az állam első számú feladata, ebben a konzervatív és a liberális szerzők John Locke-tól Edmund Burke-ig mind egyetértenek. A nyugati államok ezt nem képesek biztosítani és nem azért, mert vezetőik annyira gonoszak, hanem mert nem képesek rá, olyan sok már az antiszociális, idegen kultúrájú elem a lakosság körében. Nem kell sok időnek eltelnie, és amit Orbán Viktor idei évértékelő beszédében mondott – miszerint Magyarországnak kell majd befogadnia a fehér keresztény, biztonságra vágyó olasz, francia, spanyol, svéd, holland vagy német menekülteket –, valóság lesz.

Mert a kérdés lassan nem az, hogy megmarad-e Európa, hanem az, hogy megmarad-e legalább Európának a közép-keleti része, amely napjainkban az önvédelem, a távlatos gondolkodás szigete. Az viszont aligha maradhat meg abban az esetben, ha a választópolgárok jövőre az Orbán-gyűlölet által mozgatott, felelőtlen, de annál hataloméhesebb ellenzéknek adnak többséget. Soha ennyire világos nem volt egy választási helyzet. És soha nem volt ekkora a tét.