Igazi ünnepet akarunk

Jó negyedszázaddal ezelőtt, az 1989-es decemberi rendszerváltás forró napjaiban történt egy kolozsvári református templomban: az évtizedek óta először ismét tömegben elénekelt magyar himnusz alatt sokan sírva fakadtak. Nem volt ez egyedi jelenség akkoriban, mindenhol előfordult Erdélyben, ahol a félelem béklyóit levető magyar emberek a Himnuszba sűrített magyarságukat próbálták szabadon megélni. Hirtelen évtizedek tiltásai peregtek le, lélekben tömegek mozdultak egyszerre. Minden nap egyben ünnepnap is volt, az újrakezdés, az újratervezés ünnepe.

Március tizenötödike tájékán rendszerint ez a kolozsvári jelenet jut eszembe, amit az sem tud beárnyékolni, hogy első erdélyi szabad márciusunk idusát Marosvásárhelyen erőszakba és vérbe taposta a múlt rendszer relikviái által felkorbácsolt soviniszta indulat. A magyarságnak mégis sikerült kilépnie katakombáiból, és az első könnyes himnuszéneklések Erdély-szerte máig végigkísérik nemzeti ünnepeinket.

Az ünnepi együttlétek huszonöt éves szabadsága azonban Erdélyben is óhatatlanul megkopott. Hol van már a kezdeti lelkesedés, a sok ezres kokárdás tömeg, az erdélyi magyar politika és közélet együvé tartozása? A sokszor hallott „mit lehet ma már ünnepelni” kérdése azért is cseng disszonánsan, mert ha egy egészséges önértékelésű ember családja és barátai körében szereti legbensőbb ünnepeit megülni, miért nem tehetné ugyanezt tágabb közössége, a magyarság ünnepeivel is?

Mint közéletünkben mindenre, a politika az ünnepeinkre és ünneplésünkre is rányomta bélyegét. Március 15. ma már elképzelhetetlen pártok és pártideológiák harca nélkül, választási évben pedig végképp így van ez. Az állandósult kampány mindenre rányomja bélyegét, az „ellenfél” pedig árgus szemekkel lesi, hogy melyik politikus mond kampányszólamnak is beillő beszédet. Minden bizonnyal ez rettentette el az egyszerű emberek többségét a közös ünneplés szépségétől. Emberi gyarlósága okán a legtöbb politikusnak semmi nem szent. Őket csak a szavazatmaximalizálás szűrőjén keresztül bezsebelhető potenciális választási haszon érdekli, utánuk pedig az özönvíz.

Nem ilyen ünnepeket akarunk. Vissza kellene kanyarodni a negyedszázaddal ezelőtti várakozás hangulatához, amikor a tömeg egy emberként tudott mozdulni, örülni, tapsolni a lélekmelengető szónak, az újrakezdés örömének.

Kós Károly szavai szerint: haélni akarunk, elengedhetetlen az újrakezdés. Újra meg kell tanulnunk bízni és hinni egymásban, ne csak a politika szűrőjén keresztül ítéljünk meg embereket és a vélt vagy valós szekértáborokat.

Ehhez épp az ünnep a legalkalmasabb idő.