Tisztességben megőszült ötven-hatvanas rockrajongók is igen sűrűn tarkították a Kolozsvár Aréna mintegy húszezresre saccolt közönségét múlt szombat este. Szemmel láthatóan ki-ki felkutatta a családi komódban a rocktörténet nagyjait idéző felsőjét: agyonmosott Led Zeppelin, Doors, Black Sabbath pólók feszültek az idők során többé-kevésbé domborúvá lett férfipocakokon, s persze a találkozás apropóját adó Deep Purple felirat is gyakran előbukkant a jól vasalt ingek alól. A női rajongók ruházatilag (is) jóval visszafogottabbak voltak: egyetlen bátor negyvenes nőt fedeztem fel látótávolságon belül koromfeketében, szegecselt bőrszerkóban, azt viszont már nem sikerült eldönteni, hogy ez még a nyolcvanas évekbeli készlet-e vagy jól sikerült retró.
Az arcokra kiülő izgalom viszont nemtől független, jelezte ezt az őrült visítás is, amit hallattunk, amikor tíz óra előtt két perccel berobbant a színpadra a ma Ian Gillan (ének), Ian Paice (dob), Roger Glover (basszusgitár), Steve Morse (gitár) és Don Airey (billentyű) felállású legendás brit együttes. Sokunk számára történelmi volt a pillanat, mert sokunknak távoli volt a remény, hogy valaha élőben is látjuk a Deepet, ráadásul Kolozsváron. Mert a nagy koncertek világától meglehetősen távol eső erdélyi rockerek számára örök és valós a félelem, hogy kihuny egy rockcsillag, mielőtt eljutottak volna egy fellépésére.
A banda a bevezetőt nem aprózta el, ismert dallamokkal csaptak a húrok közé, mint a Fireball, az Into the fire, aztán az új album számai következtek. A tavaly felvett 12 dalból álló Now What?! egyébként a mostani európai turné apropója, az album a 19. az együttes történetében, és a koncerten hallottak alapján ajánlott valamennyi Deep Purple-rajongónak, hangzásvilága, stílusa nem hazudtolja meg az együttest. A koncert hangosítása viszont valamelyest meghazudtolta: csalódást okozott a tribünön és a gyepen egyaránt, egyes dalok meglehetősen „maszatolva” szóltak, a várakozásokhoz képest legalábbis. Gyakorlott koncertjárók persze tudják, gyakran előfordul ez a legnagyobbakkal is, és hát a jelenlévők közül sokan elnyúlt kazettákon szocializálódtak tinédzserkorunkban, így könnyen túl tudták tenni magukat az apró csalódáson. A sokak által a földkerekség még élő legjobb gitárosának tartott Steve Morse hosszan tartó zseniális szólója, vagy Ian Paice hatalmas intenzitású, mégis igen laza dobos egyéni megszólalása mindent feledtetett velünk. És persze a hard rock meghatározó hangja, Ian Gillan sikolyai is, amelyek ma már ugyan nem úgy szólnak – nem is szólhatnak –, mint a Child in Time idején, de továbbra is kegyetlenül borzongatnak, tépnek, magukkal ragadnak.
Az együttes lazán, összehangoltan és beleélő örömmel zenélt, bár a közönséget, úgy tűnt, csak a koncert felétől sikerült megfogniuk: a Smoke on the Waterrel elszabadult a pokol, ekkortól már csak rocktörténeti számok szóltak, és rohant az idő. Akárcsak fellépés után az együttes tagjai, akik két perccel a záróakkordok után már luxusautókba vágódva suhantak ki a stadionból. Így csinálják a profik mindenhol, de attól még eléggé lehangoló a sietség – a rajongók elcsöndesülve azért még maradtak kicsit, mielőtt belevetették magukat a csillagos, hársillatú, zsongó kolozsvári éjszakába.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.