Európa balszerencsés témakapcsolásai

Borbély Zsolt Attila 2015. május 30., 07:24
galéria

Magyar szempontból a közelmúlt legfontosabb eseménye kétségkívül Orbán Viktor európai parlamenti szereplése volt, amelyet a sajtó pirruszi győzelemként könyvelt el. Ebben kivételesen nincs sem túlzás, sem mesterséges leértékelés. Nem kétséges ugyan, hogy a magyar miniszterelnök tízperces expozéjában kifogásolható mondatot sem nagyon találni, de ezúttal olyan témát is kénytelen volt érinteni, konkrétan a halálbüntetés kérdését, amelyben szövetségeseket aligha fog szerezni, ellenfeleket annál inkább.

Erkölcs és világkép

Hiába van igaza a magyar miniszterelnöknek abban, hogy az Európai Unió jogrendje nem isteni kinyilatkoztatás, hanem emberek fogalmazták meg és emberek változtathatják meg. Mint ahogy abban is, hogy a legalapvetőbb emberi jogok egyike a szólásszabadság, az a jog, hogy bármit meg lehessen kérdőjelezni, bármit meg lehessen vitatni. A halálbüntetés ügyében belátható időn belül aligha képzelhető el áttörés. Még csak az sem, hogy tagállami hatáskörbe utalják a kérdést, amit Orbán ismét csak jogosan vetett fel. Ha az Európai Uniónál sokkal egységesebb Amerikai Egyesült Államokban e kérdésben érvényesülhet a tagállamok akarata, miért ne lehetne ez irányadó modell Európában is, ahol egyelőre még sokkal nagyobb fokú a tagállami szuverenitás, bár jól érezhetők Brüsszel szűkítő törekvései. Amikor azt halljuk Európa vezető államférfiaitól, hogy „több Európát”, az de facto azt jelenti: kevesebb demokráciát és több oligarchiát. Azt jelenti, hogy egy szűk elit újabb döntésköröket szerez, előszeretettel dönt egyre több kérdésben az állampolgárok helyett, nem ritkán azok vélelmezhető akaratának ellenében. Lásd például az Egyesült Államok és az EU közötti szabad kereskedelmi megállapodást.

A halálbüntetésre visszatérve: a politikai korrektségre fennen ügyelő européer megmondó emberek bezzeg az ártatlan magzatok életét nem védelmezik úgy, mint a bűnözőkét. Az abortuszkérdésben éppen úgy elképzelhetetlen az alapvető változás, mint a halálbüntetés kérdésben. Itt érhető tetten leginkább a baloldali világképen alapuló liberális dogmatika híveinek farizeussága, élet- és emberellenessége.

Ezzel együtt a halálbüntetés tematizálásával ma Európában csak veszíteni lehet, kapcsolatokat, támogatókat és tekintélyt. Az ellenzőknek amúgy van egy komolyan vehető érve is: a halálbüntetés jóvátehetetlen, miközben bírói tévedések bizony megesnek. Másik oldalról megvan a bűnözők életfogytig tartó elkülönítésének és a társadalom számára hasznos munkára kötelezésének lehetősége, amely sajnos nem vált modellé Európában, ellentétben a minden normális gondolkodású polgárt felháborító luxusbörtönökkel. De az érvektől függetlenül leszögezhetjük, hogy a halálbüntetés és a bevándorlás kényszerű, de balszerencsés témakapcsolás volt. Taktikai szempontból is, de jelentőségben is. A halálbüntetés önmagában nem oldja meg a kulturális súrlódásból fakadó erőszakos bűncselekmények kérdését. Hogy eufemizáljuk kicsit azt a vészjósló jelenséget, amelynek keretében a többségi lakosságétól gyökeresen eltérő erkölcsi világképű cigány fiatalok magatehetetlen, védekezésképtelen öregeket vernek agyon a haszonszerzés reményében, vagy csak öncélú kegyetlenségből.

Demokrácia falak mögött

A bevándorlás kérdésében az unió korifeusai és a csatolt média ugyanazt a struccpolitikát játssza, mint a cigánykérdésben. Miközben a Kárpát-medence egyre több cigánylakta településén állandósul a fehér lakosság rettegése, és csak Magyarországon ezres nagyságrendet éri el lassan a cigányok által meggyilkolt magyarok száma – miközben a fordított „felállás” egyáltalán nem jellemző, leszámítva a titkosszolgálati manipuláció lehetőségét is felvető cigánygyilkosságok szomorú esetét –, ők a cigányokat érő diszkriminációról beszélnek. Ugyanígy nem lehet nem látni, hogy Európa meghatározó városai, amelyek fél évszázaddal ezelőtt még a közbiztonságukról voltak híresek, a tömeges bevándorlások következtében lassan élhetetlenné válnak a jogkövető, dolgozni akaró őslakosok számára. Legyen szó Berlin, London vagy Párizs egyes negyedeiről vagy akár Európa fővárosáról, Brüsszelről, ahol az Európai Parlament látogatói az első információk között szembesülnek, hogy „Brüsszel éjszaka nem biztonságos város”. Az agymosott eurobürokraták meg kvótarendszert találnak ki az unió határainak védelme, az illegális határátlépés megtorlása helyett. Bármily abszurd, de visszatetszést kelt bennük Orbán Viktor életképes és előremutató javaslata, amely szerint döntse el minden ország, hogy akar-e bevándorlókat vagy sem. Problémát képesek látni abban, hogy a magyar miniszterelnök megőrizné Magyarországot magyar országnak és ki meri mondani nyíltan, hogy a magyarok nem tudnak munkát adni a megélhetési bevándorlóknak.

A legperverzebb az a kialakult és már rövid távon is válsággal fenyegető problémakomplexumban, hogy az európai balliberális paradigma legfőbb támogatója az Egyesült Államok, amely déli határait fallal és géppuskákkal védi a bevándorlóktól. Közben pedig Európába özönlenek a megélhetési bevándorlók, akik zömmel az ő „demokráciaexportjuk” révén nyomorba döntött államokból érkeznek.

Az európai balliberális gondolkodás olyan zsákutcába kormányozta bele magát, amelyből nem látszik a kiút, s amely, mondjuk ki, önmegsemmisítő csapda. Mert ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy az előbb-utóbb többségbe kerülő, nem kis részben muszlim bevándorlók majd ugyanolyan toleránsak lesznek a keresztényekkel, s egyáltalában a más meggyőződésűekkel, mint most mi, keresztény európaiak velük? A probléma megoldásához először beszélni kellene róla, felismerni és megnevezni azt, majd mérlegelni a szóba jöhető intézményes megoldásokat. De ma már azokra is görbén néznek, akik problémának merik nevezni a problémát, s ki merik mondani, hogy Európa maradjon az európaiaké.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb
csütörtök, 22:13
szombat, 08:18

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.