Lassan politikai közhellyé válik, hogy az „arab tavasztól” az ukrajnai „forradalomig” a megannyi szenvedést, nyomort, emberáldozatot követelő „rendszerváltások” mögött az Egyesült Államok titkosrendőrségének aknamunkája áll. Könnyű lenne beilleszteni a sorba a tavalyi esztendő során felhatalmazottságában háromszor is megerősített Orbán-kormány elleni tiltakozásokat is, hiszen elég egyértelmű a feszültség a globális nagytőke akarata szerint mozgó amerikai kormányzat és a saját mozgásteret betölteni, sőt, tágítani igyekvő magyar vezetés között.
A hiányzó erő
Nem kizárt, hogy volt egyfajta ismeretlen mélységű idegen rásegítés e jelenségre, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az eseményekre magyarázatot adhat néhány elhibázott kormányzati lépés, elsősorban az internetadó ötlete, valamint a többszörösen megvert baloldali szavazótábor frusztrációja. Akárcsak a 2006-os őszi tiltakozások esetében, amelyeknek inkább apropója, mintsem oka volt Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése. De bármi is álljon az emlékezetes tiltakozássorozat mögött, a Fidesz térvesztésének origóját itt kereshetjük. Amely térvesztés legutóbb markánsan megmutatkozott Tapolcán, ahol a Fidesz mindent bevetett, beleértve a karizmatikus, a saját tábor motiválására, mozgósítására leginkább alkalmas miniszterelnököt is, mégis a Jobbik jelöltje győzött.
Politikai elemzők sora állapította meg: a Fidesz hosszú távú sikerességének titka, hogy nincs olyan erő, amely leváltására elektorális szempontból alkalmas lenne. A magát baloldalnak nevező politikai tömörülés egyszerre szétforgácsolt, hiteltelen és vezér nélküli. Ha ez az állapot nem változik radikálisan, aligha lesz esélye 2018-ban maga mögé felsorakoztatni a választóknak akárcsak egyszerű többségét is. Márpedig ez a mutatvány vélhetően aligha sikerül a még ma is a nácizás, szélsőségesezés régi lemezét (le)járató, fasiszta veszéllyel riogató álbaloldalnak. A másik oldalról a Jobbikot olyan mértékben démonizálta a jobb- és baloldali sajtó, hogy elutasítottságuk mérhetően a legnagyobb a pártok között.
Fazonigazítás
De mi van, ha sikerrel jár a Jobbik fazonigazítása? Ha Vona Gábor képes elhitetni a választók nagy részével, hogy pártja nemcsak kormányképes, de semmiféle olyan intézkedést nem tervez, amely bármily kis mértékben is igazolná a vádaskodókat. Vona erre tett fel mindent. Lemondott a kőkemény ultrákról, a náci eszmékkel valóban szimpatizálókról, a politikai centrum irányába mozdult a néppártosodás irányába tolva a Jobbikot.
E célt szolgálta a legutóbbi kongresszusuk is, ahol a pártelnök némi retorikai meglepetést is okozott. Az nem újdonság, hogy a náciromantika híveit eltanácsolta a Jobbiktól. Az sem, hogy egyértelműsítette: a Jobbik lehet rétegpárt, tucatpárt vagy valódi néppárt. A jövőt felvázoló Vona éleslátású politikai elemző, nemcsak pártvezér, de politikai gondolkodó is, aki szerint „a politika a lehetséges és a szükséges harmóniája.” Ami önmagában meglepő kijelentés egy radikális párt vezetőjétől, s valódi irányváltást prognosztizál, hiszen eddig a Jobbik politikusai aránylag keveset foglalkoztak a „lehetségességgel”, inkább a szükségesség, a „sollen” dimenzió kötötte le őket. Az igazi meglepetés azonban a Jobbik beskatulyázását elutasító, valóban tárgyszerű elemzők számára a másik oldal irányába tett javaslat lehetett. Vona találóan mutatott rá, hogy a barikád két oldalán megveszekedett ellenfelek állnak, akik a 20. század politikáját képviselik – tipikus konfliktusként említve a holokauszt tantárgyat és a német megszállási emlékművet. Ezekben a témákban az egyik fél abban a meggyőződésében tüzel a másikra, hogy az az ország vesztét akarja, míg emezek saját fizikai létükre törő nácikat látnak a nemzetépítő szándékú táborban. E kölcsönös egymásszemlélet megannyi írásban, beszédben, interjúban tetten érhető Tamás Gáspár Miklóstól és Bauer Tamástól a 168 óra vagy a Népszava publicistáiig, akik az urbánus és/vagy kozmopolita kifejezés mögött is „zsidózást” látnak, nem véve észre, hogy ezzel ők maguk tekintik lényegtelen entitásnak a magyar nemzeti gondolkodású zsidóságot, vagy a másik oldalon a MIÉP, majd a Jobbik köré tömörült írókat, közírókat Csurka Istvántól akár Vona Gáborig. Utóbbi most azt mondja, lépjünk ki a szellemi barikádok mögül, alkossunk együtt egy új 21. századi Magyarországot. Mi nem tekintünk rátok országrontókként, ti meg hagyjátok abba a nácizást. Olvashattunk már hasonlót olyan tollforgatóktól, mint Varga Domokos György, az Antall-kormány Nemzeti Tájékoztatási Hivatalának vezetője vagy Balogh Gábor történész-közíró. Vona részéről azonban ez valódi kockázatvállalás, váratlan fordulat.
Taktika és realitás
Reális ez az ajánlat? Aligha. A baloldal oly mértékben beállt a térséget gyarmatosító globális nagytőke és finánctőke mögé, olyan mértékben a „pusztító világerő”, a saját létét is világszintű médiabirodalma segítségével következetesen tagadó háttérhatalom mozgatottja, hogy ha most hirtelen megvilágosodnának, tagjai „megdöbbennének és megjavulnának”, ahogy Szőcs Géza fogalmazott anno, akkor sem lenne mozgásterük.
Őszinte ez az ajánlat? Nincs okunk kételkedni az őszinteségében. Vonáék több ízben is megmutatták, hogy képesek felülemelkedni a pártérdeken, és együtt szavazni a kormánytöbbséggel. Voltak persze ellenpéldák is, de évtizedes távlatban aligha tagadható, hogy a Jobbik komolyan veszi a „Csak a nemzet” jelszót.
Taktikus ez az ajánlat? Nos, ha a Jobbik fele akkora médiahatalommal rendelkezne, mint a két nagy politikai tábor bármelyike, feltétlenül „igen” lenne a válasz. Így nagy esély van arra, hogy a másik oldal tudatipara félremagyarázza, eltorzítja az üzenetet, de az is lehet, hogy egyszerűen elsikkasztják. Miközben a saját táborban sokakat kiábrándíthat. Már hogy is lehetne alkotó nemzeti erőnek tekinteni a Szent Koronát gyalázókat, a magyar történelemi önkép meghamisítóit, az alaptalan bűntudatsulykolókat?
Ezzel együtt megkockáztatni, hogy taktikai szempontból is helyes volt az ajánlattétel. A hála nem politikai kategória, de gáláns gesztusokra megfelelő pillanatban szükség lehet. Ilyen gáláns gesztus, hogy a rossz úton járóknak azt üzenjük: megtérésük esetén számíthatnak az együttműködési hajlandóságunkra. Hasonló gesztusok sorát tette Erdélyben a nemzeti autonomista tábor is az RMDSZ bukaresti irányítottságú szárnyának irányába az elmúlt két évtizedben.
Vona Gáborra és a Jobbikra visszatérve: a puding próbája ebben az esetben is az evés. Akkor kapunk meggyőző választ a Jobbikkal kapcsolatban felmerült kérdéseinkre, ha a pártnak bizonyítási lehetősége lesz. A tapasztalat azt mutatja, hogy kormányra kerülve a radikális pártok megszelídülnek. Igaz, a hozzánk legközelebb eső osztrák példa esetében az akkor még Jörg Haider vezette Szabadság Párt koalíciós kormányban vett részt, mely gondolatot jelenleg mind a Fidesz, mind a Jobbik elutasítja.
De mi lesz akkor, ha a három nagy politikai tábor, a Fidesz, a kommunista utódpártok, valamint a Jobbik közül egyik sem szerzi meg a mandátumok többségét, és koalíciós kényszer alakul ki? Mi fog győzni? A nemzeti gondolat mint szövetségszervező erő vagy a magát baloldalnak nevező konglomerátum által erőltetett, hazug és idejétmúlt „antifasiszta koalíció”?
Megannyi kérdés, amelyre nagy eséllyel csak 2018-ban kapunk választ.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.