A zöld pártok és mozgalmak a remény vámszedői

A világhálón keringő mémek néha rendkívül hatásosak, mert néhány szóban megragadják a lényeget. Ezek közül az egyik legfrappánsabb, amely villanófényben mutatja be a magukat liberálisnak mondó emberek gondolkodásának sajátosságait, az a miniképregény, amelyben két fiatal beszélget. Az első képen a fiú azt mondja a lánynak: gyűlöli a zsidókat és a homoszexuálisokat, a nőket pedig alsóbbrendű lényeknek tekinti. Erre a lány reakciója: „te biztosan szélsőséges náci vagy, és a szélsőjobbra szavazol”. Mire a fiú válasza: „én muzulmán vagyok és a zöldekre szavazok. Amit pedig imént mondtam, azt a vallásom diktálja”. Erre a lány így reagál: „bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Remélem, nem gondolsz iszlamofóbnak”.
E kis képregény jól körülírja a mai európai helyzetet:

éppen azok importálják milliószám a mélyen antiszemita, a homoszexuálisoknak nem ritkán a halálát kívánó és a nőket emberszámba sem vevő muzulmánokat, akiknek eddig lételeme volt az antiszemitizmus elleni harc.

Akik azért küzdenek, hogy már az óvodásokat is tévtanokkal fertőzzék, miszerint a homoszexuális kapcsolat minden szempontból egyenértékű a heteroszexuális kapcsolattal. Szintén ők azok, akik „meetooznak” és a női jogok legharsányabb képviselői.

De ez legyen az ő bajuk. A miénk az, hogy ez az egyre kevésbé rejtett hatalmi központ elképesztő médiaerővel és politikai befolyással rendelkezik, miközben anyagi erőforrásai lényegében korlátlanok. E hatalmi konglomerátum képviselőinek szándékairól, célrendszeréről és a politikai porondon látható szereplőkkel való kapcsolatáról magyar nyelven Bogár László professzor írt a legtöbbet és a legnagyobb lényeglátással. Bogár már a kilencvenes években rámutatott: a társadalomtudományok, közöttük a politológia, 18–19. századi fogalmakkal próbálnak leírni jellegzetesen 20., és mára már 21. századi jelenségeket. Rámutatott arra is, hogy a magát baloldalnak nevező politikai tábor miként tabusít problémákat, miként alkalmazza hermeneutikai (értelmezéstani) hatalmát ellenünkben, és miként akadályozza meg azt, hogy a magunk számára megfogalmazzuk sorskérdéseinket, és azokról érdemi vitát folytassunk. Bogár jól körülírja, miként jelölik ki a kimondhatóság határait, s miként lesz egy közéleti szereplő vagy akár tudós szalonképtelen, ha azokat átlépi. A kilencvenes évek közepén Bogár az államadósságot hozta fel példának: erről a ballib kánon szerint csak egyféleképpen lehetett beszélni, jó adósként. Aki az államadóssággal kapcsolatban akárcsak adósságátütemezést emlegetett, azt egyből hírbe hozták minden alap nélkül a szélsőjobbal.

A klasszikus ideológiák nagy része lényegében kiürült, mondanivaló nélkül maradt már a 20. század második felében. Elsőként a liberalizmus, amelynek fő célkitűzéseit a második világháború után alkotmányszinten rögzítették Nyugat-Európa államainak többségében. A liberalizmus képviselői a devianciák irányában keresték a kiutat, a bűnözők, a kábítószeresek, homoszexuálisok s egyéb kisebbségek jogainak agresszív, túlhajtott, nem ritkán a józan észbe ütköző védelmével és a nem létező fasizmus elleni harccal.
De kiürült a szociáldemokrata-szocialista ideológia is, hiszen a jóléti kapitalista állam ezeket is lényegében feleslegessé tette. Az érintett politikai szervezetek – megmaradva az ideológiai baloldalon – jó kapcsolódással bírtak a liberalizmus irányába: a hagyomány-, a nemzet-, a keresztény- és a vidékellenesség talaján a politikai zsákmányszerzés lett a céljuk.
A konzervativizmus válsága elsősorban külső okokra vezethető vissza. Leginkább arra, hogy a baloldal jelentős túlsúlyba került a médiában, az egyetemeken s általában a tudomány terén, illetve ezzel összefüggésben a közvélemény-formáló értelmiség körében. Emiatt

a jobboldal jelentős részét a baloldalnak való megfelelési igyekezet irányítja. Minden politikai táborban a karrieristák vannak többségben, azok pedig szélirányba állnak.

A szelet a globalista baloldal fújja, erősebben, mint valaha. Elég megnézni, mi zajlik az Európai Néppártban. Látványos, hogy épp azok akarják a Fideszt kizárni e szövetségből, akik bevándorláspártiak, akik állandóan balra tekintgetnek és a fősodratú médiától várják a jó pontokat.

Érthető, hogy ebben az egyetemes eszmei válságban a globális háttérhatalom szereplői fontosnak látták újracsomagolni politikai termékeiket. Jó érzékkel a zöldnek nevezett program, a környezetvédelem felé fordultak, hiszen ez valóban súlyos, megoldatlan kérdés, amely sötét árnyékot vet az emberiség jövőjére. Ha mai ütemben zajlik a Föld elárasztása le nem bomló, illetve rendkívül lassan lebomló szeméttel, akkor ki lehet számolni, hogy bolygónk mikorra válik élhetetlenné. Ez csak egy része a súlyos környezetszennyeződésnek, amellyel jóval kevesebbet foglalkoznak, mint a tudósok bizonyos hányada által humbugnak tartott széndioxid-problémával. A konzervatív oldal is rácsaphatott volna a témára, de nem tette. Vannak persze üdítő kivételek, mint épp a háttérhatalom zsoldosai által európai szinten körbeugatott
Fidesz, amelynek elnöke, Orbán Viktor az idei első kormányinfón részletesen foglalkozott a klíma­kérdéssel és konkrét programot is bemutatott.
A zöld pártoknak hatalmas felhajtóerőt ad a média által létrehozott klímahisztéria, amelyet minden eszközzel nyomatnak, még egy fiatal sztárvezért is kitaláltak erre Greta Thunberg személyében. S hiába tudható, ki hozott létre Thunbergből profi PR-szakemberként közszereplőt (Ingmar Rentzhog a neve egyébként), hiába lóg ki lóláb: az emberek jelentős része beveszi a maszlagot. És e kívülről irányított, kihasznált, szerencsétlen, beteg kislányt önálló entitásként kezeli. Miközben Gretát ugyanaz az erőközpont mozgatja, amely nem mellesleg a legfőbb felelőse a környezetszennyezésnek.

Az amerikai multinacionális vállalatok – kezdve a köznapi ésszel felfoghatatlan mennyiségű műanyagot a természetbe kibocsátó Coca Colával és befejezve a létalapunkat, a termőföldet tönkre tevő Monsantóval – a globalizmus fő aktorai, a globalizáció fő haszonélvezői.

Mert létezik-e perverzebb annál, minthogy az évezredes hagyományt megszakítva a gazdákat olyan génmanipulált vetőmaggal lássák el, amely képtelen a szaporodásra, így a termelőknek következő évben is e céghez kell fordulniuk vetőmagért?

A zöld politikai mozgalmakról és pártokról már Ceaușescu idején tudtuk, hogy olyanok, mint a görögdinnye: kívül zöldek, belül vörösek. Mindez azóta sem változott. A zöld mozgalmak a legnagyobb politikai szemfényvesztők, a remény profitéhes vámszedői, akik élhető környezetet ígérnek, miközben konkrét tevékenységük Európa tönkretételének irányába mutat. Pozícióba kerülésük tervezett, háttérből irányított, térfoglalásuk pedig a legaggasztóbb jelenségek közé tartozik.
A nemzeti keresztény erők egyet tehetnek. Azt, amit a Fidesz is: a demagóg jelszavakkal szemben hiteles, konkrétumokon alapuló programot állíthatnak, és a baloldalnak való megfelelési igyekezet helyett a saját értékek hangsúlyos képviseletét nyújthatják. A bevándorlás támogatása helyett ugyanakkor családvédelmi rendszert vezethetnek be.