Az olaszországi Udine magyar vonatkozásai

Udine kialakulásához egy hunokhoz kapcsolódó legenda is fűződik. Attila hun vezér hadjáratai során eljutott olasz földre is. Aquileia városát akarta meghódítani, ám az ostrom ideje elhúzódott, így télire is be kellett rendezkednie seregével. A környék sík vidéke hadászati szempontból nem felelt meg, s ezért, ahogyan Lengyel Dénes írja a Régi magyar mondák című könyvében,

Egy 20. századi – bár kissé közvetett – magyar emlék is kapcsolódik Udinéhez. Rippl-Rónai József festőművésznek müncheni évei alatt kedvesétől gyermeke született. Ő azonban szabad életre vágyva Párizsban folytatta életét. Nyáry Krisztián írja a Festői szerelmek című könyvében: „a festő több mint húsz évvel később adott megbízást felnőtt lánya felkutatására… Egy darabig leveleztek egymással, aztán Amelie az olaszországi Udinébe költözött, ahol férjhez ment, s kapcsolata megszakadt apjával.”
Udine főterét – a Piazza Libertatét – számos úti beszámoló dicséri. Számomra azonban kissé zsúfoltnak tűnik: a velencei hatást mutató szép épületei mellett óratorony, oszlopon magasodó Velencét szimbolizáló oroszlán, egy 16. századi szökőkút, két nagyméretű szobor tölti be a nem nagy térséget. Az arányos Lionello-palota oldalán egy szép, 15. századi Mária-szobor, az alak egyik kezében a Kisdedet, a másikban Udine várát tartja.

A térről egy oroszlánnal díszített nagy kőkapun keresztül sétáltunk fel a Castellóba. A vár valaha az Aquileiai Patriarchátus székhelye volt.

Az 1511-es földrengés erősen megrongálta. Felújítása után is jelentős szerepet játszott, Friuli tartomány velencei kormányzósági központja volt. Egykori hatalmáról mesél a szép parlamenti terme. A Castellót 1906-ban, Friuli Itáliával való egyesülésének negyvenedik évfordulóján nyitották meg múzeumként. Több kiállításnak ad otthont. A galéria a 14. századtól a 19. század elejéig mutat be – többnyire helyi és velencei művészek által készített – alkotásokat: többek között Caravaggio, Tiepolo, Tolmezzo műveit. Régészeti és fotógyűjtemény, továbbá a Risorgimento, az olasz egységesítési harcoknak emléket állító kiállítás is látogatható.
Itália sok városában található az utóbbi tartalmú tárlat, s mindig nagy odafigyeléssel bogarásszuk végig, hátha találunk magyar vonatkozásokat. Hiszen köztudott, hogy a 19. századi harcokban sok magyar küzdött vállvetve az olasz egységesítésért.
Udinében nem kellett csalódnunk. Ha aprócska is volt, de találtunk nyomot. Egy festmény reprodukciója Garibaldi szicíliai partraszállását ábrázolta, az alsó részén felsorolván a vezérrel tartók neveit. Itt bukkantunk a Frigyesy névre. Frigyesy Gusztáv az 1848–49-es szabadságharcban szinte még gyermekként harcolt, az osztrák hadseregből 1859-ben dezertált és a Garibaldi vezette alpesi vadászok közé állt. A hadjáratokban tanúsított hősiességéért az olasz hadsereg őrnagya lett.

A dóm mellett, az utcán nagyméretű, művészfejet ábrázoló tabló késztetett megállásra bennünket. Angol nyelvű szövege magyarul így hangzik: „Tiepolo vagyok, egy híres festő, 1696-ban Velencében születtem. Udine a második otthonom volt. Sokáig éltem e falak között és rengeteget festettem ebben a városban… Miért ne fedeznénk fel együtt a történetét és csodáit?”
A dómban s a közeli Oratorióban is Tiepolo-festmények találhatók, utóbbiban a fia alkotásai is. A főtemplom egyik baloldali mellékoltáránál Bertrando aquileiai pátriárka szarkofágjában vele eltemetve Árpád-házi Szent Erzsébet mellkeresztje lapul. Sajnos nem látható módon.
A dóm kicsiny múzeumának freskómaradványai lenyűgözően szépek. Nagy ünnepségre készülhettek, mivel a dóm előtti teret egyenruhába öltözött férfiak, nők töltötték meg – jellegzetes viseletük miatt mi csak „stüszi vadászoknak” tituláltuk őket –, s a templomban is izgatott tárgyalások folytak. Az Oratorio érdekessége, hogy 1680-ban eredendően színháznak épült, s csak hetvennégy évvel később használták egyházi célokra. Tiepolót 1725-ben hívták meg a Patriarchátus palotájának dekorálására. Az épület ma az Egyházi Múzeum és Tiepolo Galéria nevet viseli. A méltóságteljes palotában rendezett, gazdag vallási gyűjteményben vadásztunk.

Az Itáliai magyar emlékek című könyvem szerint a trónteremben Tiepolo által az aquileiai pátriárkákról festett freskók borítják a falakat. Meg is találtuk, akit kerestünk: Berthold pátriárkát.

Berthold von Andechs-Meranien kalocsai érsek, s a Bánk bán-féle lázadás során megölt Gertrudis királyné testvére volt. II. András királyunk több címmel is felruházta: horvát, dalmát, szlavón bán és erdélyi vajda volt. 1238-ban ő rendelte el az udinei főtemplom építését.

A San Giacomo-templom tere tiszteletet parancsoló méretű, vásárok, lovagi tornák helyszíne volt. A templom különlegessége, hogy homlokzatán egy térre néző erkélyt alakítottak kis oltárral, hogy a szabadban összegyűlt nép is részese lehessen a szertartásoknak. Itt éreztem igazán, hogy igaza van Podmaniczky Frigyesnek, aki jelentős szerepet játszott Budapest városképének kialakításában. 1849-ben katonaként vonult keresztül a városon, és az Egy régi gavallér emlékei című könyvében így ír: „…Udinébe értünk. Valódi lombard város, sok szép, régi palotákkal a nap heve ellen óvó árkádokkal, jó kávéházakkal, rendkívül olcsó életmóddal, s feltűnő jó ágyakkal.” A múltban papírra vetett sorokat igazolhatom, a megállapítások manapság is megállják a helyüket, egyetlen kivétellel: a rendkívül olcsó életmódot nem érzékeltem ottlétünkkor. A templomba még besurrantunk, bár dél lévén, már a kulcsait rázta zárásra a cerberus.

Az olaszoknál minden időjárás mellett szent a szieszta ideje. 12-kor sorban húzták le az üzletek rolóit, majd két-három óra múlva nyitottak újra.

A mai Udine egyik fő utcája a „viale Ungheria ottobre-novembre 1956” nevet viseli tisztelegvén a magyar forradalom előtt. A régi, bádog névtáblát házfalon elhelyezett kőtábla váltotta fel vésett betűkkel. Eleganciájához kétség sem férhet, felfedezni viszont jóval nehezebb, mint elődjét. A turistainformáció irodájában még nyelvi problémája sem akadhat nyelveket nem beszélő hazánkfiának, mivel egy, a városba férjhez ment magyar hölgy is dolgozik ott.

Udinétől nem messze fekszik Cormons városkája. Szent Adalbertnek szentelt főtemplomát a 18. században jelentősen átépítették. Három homlokzati fülkéjének egyikében „Öves” Szűz Mária és Néri Szent Fülöp mellett a Szent Istvánunkat megkoronázó Szent Adalbert szobra tekintett le ránk. Még egy érdekessége van e kis városnak, illetve a hozzá tartozó Brazzanónak: a temetőjében osztrák–magyar katonák leltek örök nyugalomra. 250 új kőkereszt állít emléket az első világháborúban elhunytaknak, s egy kőoszlopnál közös sírban is őriznek több száz elesettet. E tájon sok helyütt bukkanhatunk ilyen temetőkre.

A neveket böngészgetve leszűrhető, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia minden területéről besorozták a férfiakat harcolni.

Körben, a kerítés kőfalán elhelyezték a régi sírköveket, ezek kopott, mohás látványa visszarepítette az embert a régmúlt időkbe. A fémtáblácskákba karcolt feliratok csak néhány helyen őrizték meg olvashatóan a neveket, így bukkantam egy „László”-ra 1918-ból.

Az Udine közelében fekvő Cividale del Friulit az első longobárd hercegségként tartják számon Itáliában. „Meglátogattak bennünket a kelták, a rómaiak, a longobárdok… és te?” – kérdezte az elsőként megpillantott információs tábla.
Cividale múzeumai magyar unikumokat rejtenek.

A Dóm melletti kincstár több tárgya kötődik Árpád-házi Szent Erzsébethez.

Díszes ereklyetartóban Szentünk ujjcsonkját három díszes melltűjével együtt őrzik. Az emeleti terem igazi különlegességet mutat be. A 13. századi óriási oltárterítő rendkívül ízléses, fehér nyersvásznon fehér, domborodó hímzéssel örökíti meg az apostolokat, szenteket. A kompozíció közepén Krisztus keresztje két oldalán nőalakok láthatók. Egyikük – a hímzett felirat tanúsága szerint – a mi Erzsébetünk. A legenda szerint a lepel angyalok segítségével egy éjszaka alatt készült el. Itáliában már igen sok Erzsébet-ábrázolást láttunk. E munka lenyűgözött bennünket finomságával. A mai napig sokszor emlegetjük. Erzsébet ima- és zsoltároskönyve is e városban, egy másik múzeumban található. Későn érkezvén már nem tudtunk engedélyt kérni megtekintésükre, zárt gyűjteményben őrzik a kódexeket.
Jóllehet kissé messzebb esik Udinétől, de az autópályától nem, így egy kis kitérővel meglátogattuk Treviso városát, ahol célzottan a Szent Miklós-templomot kerestük fel. A hatalmas, téglából épült katedrális belső terében a vaskos oszlopokon s az oldalfalakon középkori freskók díszelegnek. A szentélyrész oldalfalait azonban restaurálás miatt állványokról lehulló vastag vászon takarta. Jóllehet a kolostor káptalani termében számos freskó örökíti meg a dominikánus rend magyar provinciájának híres dominikánusait, minket elsősorban az Árpád-házi Boldog Margitot ábrázoló freskó érdekelt. A templombelsőben, a sekrestyéből kijövő hölgynél érdeklődve sem találtuk. Úgy látszott, kérdezősködésünk téma lehetett a templomi kisegítők között, mert egyszer csak megjelent egy kedves úr, aki a lepellel takart állványokhoz vezetett minket, s az egyik ponyvát felhajtván büszkén mutatta a keresett freskót. Végre megvolt Margitunk! Dominikánus ruhában állva egy kis keresztet és egy papírtekercset tartva kezeiben. A feje felett két angyal koronát lebegtet, a lábai előtt egy imádkozó hívő térdel. A latin nyelvű felirat egyértelművé teszi kilétét: „BEATA MARGARETA REGINA UNGARIE ORDINIS FRATRUM PREDICATORUM”.
Sok fényképet próbáltunk készíteni róla, s ehhez mind jobban igyekeztünk elhúzni a takaróvásznat, mindaddig, amíg meg nem szólalt a riasztó. Ilyen élményben még nem volt részem! A középkori hatalmas tér csak úgy zengett, a falak felerősítették a vijjogást, ami sokáig szólt, úgy tűnt, nem tudták kikapcsolni a biztonsági rendszert. Viszont a fotók elkészültek, s bár a körülmények miatt tökéletesek nem lehettek, de szaporították az Itáliában általunk eddig felkeresett, immár jelentős számú magyar emlékek sorát.

Csermák Judit