Főzni vagy nem főzni – ez itt a kérdés

Tíz körül, amikor esti szolgálatosként már nem nagyon pörögtek a hírek, nekiálltam zöldséget hámozni a másnapra tervezett növendék csorbához, majd miután feltettem a levest főni, gyorsan összedobtam egy adag padlizsánkrémet reggelire. A padlizsánt még délután megsütöttem, jól elvolt mellettem a teraszon, amíg egyik cikkem írtam, majd enyhén romlásnak induló szilvákat készítettem elő kevéske lekvárnak (épp csak egy üvegre valót, mert sajnáltam eldobni). Legyintettem, hogy majd másnap meglesz a cikk, aznapra még volt sürgősebb írnivalóm. Éjjel egy felé ugrott be, hogy a kovászos uborkának szánt zöldséget nem raktam üvegbe, így mielőtt leültem volna a tévé elé egy sörrel, azokat is bedobáltam.

Pénteken ismét délutános voltam, így ilyen-olyan teendők mellett volt időm bevásárolni a piacon, második fogásnak pisztrángot vettem. És délelőtt barackos süteményt is készítettem.

Ide járna egy zárójel, hogy én ezt nem azért csinálom, mert a férjem idegesen dobol az asztalon, ha nem gőzölög előtte az étel vagy mert négy gyermek ordít, hogy anya főztjét akarom.

Rajongva szeretek sütni-főzni, kísérletezni, kipróbálni, kalandozni, na meg úgy nőttem fel, hogy a családi étkezések, a közös ebédek, a házi húsleves, a generációkon átörökített hájastésztarecept valahogy keretet adnak mindannak, amit a család, az otthon jelent.

Éltem többször is külföldön, és ott is mindig az kellett a jólétemhez, hogy otthon főzzek.

Szombat reggel épp bundás-kenyeret készítettem és azon tűnődtem, hogy csorba még van aznapra, de valami második fogás kellene. Nem pazaroltam időt arra, hogy megkérdezzem a férjem, van-e ötlete, mert tudtam a választ: ,,mindegy, én mindent megeszek, amit te főzöl”. Amikor hirtelen megvilágosodtam, úgy döntöttem, hogy a másik oldalról közelítek a témához, és kipróbálom, milyen egy nap, amikor házhoz rendelt kaját eszünk. Az elképzeléshez természetesen dokumentálódtam hírhedten nem főző ismerőseim körében: prémium csomagok, happy hour akciók és napi menük kapcsán kaptam spórolós tippeket. Akkor még nem tudtam, hogy nem csak a pénzzel kéne spórolni.

Vasárnap reggel nekiálltunk reggelit keresgélni a telefonos applikációban. Nagy nehezen húsz perc alatt megrendeltünk két palacsintát, amire az előrejelzés szerint 45 percet kellett várni.

Bár várakozás közben nekiálltunk a fürdőben takarítani, azért vagy hússzor megnéztem a telefonom, hogy hol a futár, aki végül ötven perc múlva hívott: azt mondta, hogy nem találja tömbházat. Leballagtam, és 5 perc keresgélés után megtaláltuk egymást, így végre túlestünk a reggelin. Délben már elkezdtem azon agyalni, mit fogok ebédre rendelni: nem levest és rántott húst szalmakrumplival, mert ilyet én is tudok. Akkor már legyen valami izgalmas: indiai bárány vagy pekingi kacsa. Bár nem tűnt életszerűnek a fő fogásért 60 lejt kiadni, de végül tényleg indiait rendeltünk.

A várakozás, a türelmetlenség, hogy nem talál a futár, és kihűl az étel, meg a sok műanyagszemét elkönyvelése után jött a kérdést: mi legyen a desszert? Bár még volt a hűtőben barackos süti, csalás lett volna, így a férjem lement fagyit venni. Úgy egyeztünk, hogy szerintünk a nem főző emberek sem rendelnek háromszor egy nap, így vacsorára mirelit pizzát is vásárolt.

Árban 230 lej körül járt két főre a napi étkezésünk. Ideges feleségként könyveltem el az egész akciót,

aki türelmetlenül várt, futárok után rohangált, míg máskor boldogan dalol a konyhában, ,,birodalmába bezárkózva”.

Bár nem készítettem nagy interjúkat a téma kapcsán, a gyakran, vagy napi rendszerességgel főző ismerőseimmel beszélgetve kiderült, hogy két fő titka van az otthoni ételkészítésnek: szeretni kell a főzést, miközben egyszerre több dologra kell figyelni. Nem lehet a fazék mellett várni, hogy felfőjön a víz, addig ki lehet teregetni a ruhát. Ez a saját tapasztalatom is.

„Nem viccelek és nem poénkodom, de ez női dolog.

A férjem zseniális szakács, a szarvaspörköltje utánozhatatlan, de az elkészítése egy rituálé. Azt nem lehet napi két-háromszor elművelni. Én úgy főzök, hogy beesünk a lányokkal a lakásba, még le sem vettem a vállamról a táskát, de odatettem a krumplit főni,

majd a főzelék minden kavarása között odamegyek leellenőrizni egy matekfeladat eredményét vagy néhány leírt betűt” – meséli az ismerősöm.

Az is kiderült, hogy vannak hajnalosan főzök, vannak éjfél felé aktívak, mindenkinek kialakul a bevált módszere arra, hogyan kerüljön mindennap főtt étel az asztalra. És azt is ki kell emelni, hogy míg sok nyugati országban a maradék a kukában végzi, nálunk jobbára természetes, hogy lucskos káposztából vagy a szemes paszulyból kétszer is eszik a család.

Mégis mennyi az annyi? Ha átlagot kéne vonjak a válaszok alapján, naponta talán két órát töltünk a konyhában, de ebbe többnyire nem számolta bele senki a sulis szendvics elkészítését, sem a hideg reggelit, na meg azt sem, hogy a főzés nem csak a konyhában töltött időt jelenti. A háziasszonyok általában piacra, henteshez járnak, megvannak a berögződéseik, hogy hol legjobb a bélszín, melyik árusnál finom a krumpli. Ezek beszerzése is idő. Na meg gyakran a mosogatás is: bár elmondhatom, hogy kedves férjem minden étkezés után mosogat, de azt még csak nem is sejti, hogy egy három fogásos ebéd elkészítése hány kelléket igényel, és azok elmosását is.

A főzőcskés napot nem reggel kezdtem. Este körülbelül fél óra munka volt, amíg összedobtam egy babérleveles krumplilevest jó sok hússal egy tál ételnek, aztán hagytam főni. Ez az otthonról dolgozó férjemnek készült másnapra ebédre. Reggel meglepően sok időt vett igénybe (eddig sosem mértem le), hogy összedobjak egy rántottát, magamnak egy dobozba pakolt salátát, és a konyhai káoszon is felülkerekedjek: negyven perc volt. Délután öt körül értem haza: csirkepaprikás készült, pirított grízzel – és a már megérett kovászos uborkákkal. Amíg a csirke puhult, egy tiramisùt is összedobtam, ami ideális esetben három napig kitart.

Ehhez körülbelül egy óra és 15 perc volt szükséges, de közben kávéztam, és megírtam két emailt.

Árban? Nem ez volt az összehasonlítás lényege, de ez sem utolsó szempont: mintegy 70 lejből két napra három fogásos ebéd készült.

Mivel szeretek főzni, azt szeretném, hogy a cikkem végkicsengése az legyen, bár időigényes, főzni mégis jó. Pedig nem mindig az, vagyis a körülmények nem mindig jók. Ahogy az ismerősöm is mondta, az, hogy beesel az ajtón, és nincs két perced pihenni, lezuhanyozni, hanem az ebédre koncentrálsz, az nem feltétlenül jó. Ahogy az sem, hogy kávézni csak ebéd után van időd.

Vannak a bonyolultabb ebédek, amikor töltött káposzta vagy rántott hús és rántott sajt készül egyszerre, miközben fő a húsleves. És igen, vannak olyan napok, amikor a háziasszonynak tényleg nincs ötlete, amikor tanácstalanul áll a hentesnél, a piacon. Meg azok, amikor beleakad a serpenyő nyelébe és a konyha megtelik olajjal, amikor ragacsos kézzel félig meggyúrt tésztával derül ki, hogy elfogyott a liszt, vagy egy újabb égést szerez a szakácsnő.

Sütni-főzni idő, sütni-főzni energia. Néha lemondás, néha stressz. Sütni-főzni egy döntés. A tudatosság, a költséghatékonyság, az otthonosság a családi hagyományok mellett.

Egy napra próbáltam ki az ételrendelést: az nem is kérdés, hogy nap, mint nap vendéglőbe járni még költségesebb és még időigényesebb lenne.

A fast food talán gyorsabb, de kevésbé házias, és kevésbé egészséges. A félkész ételekkel hasonló a helyzet. Sokan nem ezek mellett tesszük le a voksunk, ez a mi döntésünk, de közben jó, hogy vannak. Jó, hogy lehet választani, hogy néha becsúszhat egy rendelés, egy vendéglőzés, ha a háziasszony úgy érzi, aznap nincs ideje, nincs kedve főzni.