Divat régen és ma: „láb- és fejfrizurák”

Az évezredek során hordott különféle lábbelik kivitelezésük anyagával, színükkel, díszítményükkel – egyáltalán meglétükkel – sokszor árulkodtak viselőjük koráról, családi állapotáról, és természetesen vagyoni helyzetéről. Ne feledjük, igen sokáig jártunk mezítláb. Mostani talpaink már nem tudnák elviselni azokat a szúrásokat, vágásokat, dörzsöléseket, amiket eleink semmibe vettek, vígan gyalogolva keresztül a számunkra legyőzhetetlennek tűnő akadályokon. Az éghajlat, a növényzet befolyásolta a mezítlábasság teljes vagy átmeneti állapotát. A fotózás megjelenésével dokumentumok állnak rendelkezésre arról, hogy a öltözéshez is hozzá tartozhatott még a városi emberek esetében is. Sajátos példákat tudtam meg egy kiállításon arról, hogy az éghajlat nem minden esetben meghatározó: a tűzföldi indiánok testüket prémekbe burkolják, de lábuk szabad. Ugyanígy a japán Hokkaido szigetén élő ainuk is. A mezítelen lábbal való járásnak persze vannak vallási vonatkozásai is. Az alázat, a főhajtás kifejezője is lehet. A keresztények lábbeli nélkül zarándokoltak annak idején. Ha muszlim szenthelyre térünk be, cipőnket a bejáratnál kell hagynunk.
A budapesti Néprajzi Múzeum adott otthont a Bocskor, csizma, paduka című kiállításnak. A múzeum bemutatóján a világ minden tájáról birtokában lévő darabokból adott ízelítőt.

A mintegy háromszáz lábon hordható tárgy igen érdekes, néha meghökkentő látványt nyújtott.

Bevallom tudatlanságomat, a kiállítás címét látva elbizonytalanodtam. Tudtam, mi a bocskor, a csizma, de mi az a paduka? Egy Indiában honos lábbeli, ami homokon, köveken is védelmet nyújt a lábnak. Egy fából faragott talpból és egy ékkel rögzített gombból áll, amit a nagy lábujj és a mellette lévő közé szorítottak. A szegényebb rétegek egyszerűt, míg a gazdagabbak értékes fából, különféle berakásokkal – elefántcsonttal, ezüsttel, arannyal, féldrágakövekkel – díszítetteket hordtak. Hadd idézzek még egy-két érdekességet. Ausztráliában az őslakosok között a mezítlábasság dívott. A kiállított – emberi hajból, tollakból, készített, vérrel átitatott – cipőt csak vérbosszú esetén használták.

A lábhoz, cipőkhöz különféle hiedelmek is kapcsolódtak. Például az áhított ember meztelen lábnyomának porát felszedték, a ház falához, földpadlójához vagy kemencéjéhez tapasztották. Vagy az illetőtől megszerzett kapcát, bocskort főzték meg abban a hitben, hogy ez a varázslat egymáshoz köti őket. Esküvői szertartások előtti praktikákról is értesültem. Az észak-afrikai berbereknél a különféle rontások elűzésére a menyasszony papucsába sót és tűt rejtettek, nálunk fémpénzzel tették ugyanezt.
Hadd emeljek ki egy női cipőt a bemutatott gyönyörűségek sorából.

1926-ban Kalocsán készítették Arany Rózsa számára a cifra, rózsával díszített lábbelit, amely egyedi módon a virágminták mellett a nevet is megjeleníti.

A látvány felelevenített bennem egy régi emléket. Serdülő lány koromban kaptam szüleimtől egy kalocsai papucsot. Akkor szinte földön túli örömmel hordtam a túlhímzett darabot, ma már biztos, hogy mást választanék. Hiába, a divat is változik. S vele a cipősarkak magassága is. A görög és római színészek azért viselték a magas sarkat a színpadon, hogy jobban lássák őket a távol ülő nézők is. Egyes kultúrákban a rang jelzésére szolgált, néhol olyan magasságot elérve, hogy viselőjük támogatásra szorult. Vélhetően keletről származóan a lovak megülése miatt alakult ki a sarkas lábbeli, könnyebb volt nyeregbe szállni, s megmaradni. Persze a praktikum mellett hiúsági kérdés is keletkezett belőle. XVI. Lajos, a 18. század végén uralkodó francia király, akit a krónikák alacsony férfiként jegyeznek, igen kedvelte a magas sarkú cipőket: átlag tíz centiméterrel növelte magasságát.

A magas sarok viselése régebben a férfiak kiváltsága volt, míg át nem vette, szinte kizárólagosan a szebbik nem.

A 18. században pedig megjelent a tűsarok elődje, amely mind a mai napig a nőiesség jelképe. Míg a női cipők sarka emelkedett, a férfiaké egyre alacsonyabb lett. Az egészségügyileg ajánlott sarokmagasság a kétcentiméteres, amit hajlamosak vagyunk feláldozni a szépség oltárán.

A cipődivat is változik, de bizonyos darabjai a nemzeti identitás, területi hovatartozás kifejezői. A fapapucsról a hollandok jutnak eszünkbe, az orrán pomponos cipőről a görögök, a mokaszinről az indiánok. Észak-Amerikában járva több múzeumban csodálhattam meg az őslakos kultúra emlékeit. A mokaszinek egyszerűsége, praktikus volta, némelyikük csodálatos díszítése az emberi alkotókészség szép dokumentuma. A cipőbemutatók közül számomra kiemelkedő volt a torontói Bata Cipő Múzeum gyűjteményes kiállítása. Thomas Bata, aki 1876-ban született, világhírűvé vált cégét az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó morva vidéken alapította. A család nyolc generáción átívelő, mintegy háromszáz évnyi cipészhagyományt őrzött. Az alapító halála után örököse a második világháború előtt áttette székhelyét Kanadába. A kelet-ontariói Batawában találták meg a gyártáshoz, kereskedéshez szükséges optimális feltételeket

A sikeres közép-európai vállalkozóról elnevezett kiállítás hihetetlen gazdag anyaggal mutatja be a cipők történetét, a lábbeli divat hullámzó vagy körkörösnek is nevezhető változását.

Az említett kiállításon híres színésznők, színészek, énekesek, lábbelijei is ott sorakoznak a vitrinekben. Néhány név: Elisabeth Taylor, Robert Redford, Pierce Brosnan, John Lenon. Taylor ezüstszínű pántokból tervezett szandálja igencsak magas sarkú. Redford férfias varrottas csizmája mellett Brosnan elegáns félcipői feketéllenek. A Beatles együttes legendás tagjának, Lenonnak háromnegyedes, mokaszinhez hasonló viselete divatot teremtett a maga idejében.
A másik kedvenc múzeumom – bár nagyságában nem vetekedhet az előbbivel – a spoletói textil- és öltözetkiállítás. Vitrinjeiben gondosan restaurált régi kiegészítők sorakoznak, köztük mívesen hímzett papucsok, cipők.
Lábbelik sokféle anyagból készültek, az emberi leleményesség felhasználta a környezetében találtakat. Gyékényből, sásból, bőrből, állati szőrből, textilekből s – a szintetikus anyagok korát élve – műanyagból, autógumiból is. Ázsiában járva a műanyag papucsok feltétlen uralma tűnik szembe. Első ázsiai utam során fejcsóválva néztem: itt mindenki műanyagban jár? No, amikor nyakunkba szakadt az első igazi monszuneső, rögtön megértettem, miért. A „mintha dézsából öntötték volna” nem elég erős kifejezés arra, amit átéltünk. Szó szerint pillanatok alatt bőrig áztunk, így be kellett látnom, a műanyag papucs „monszunkompatibilis”.

A lábról térjünk át az emberi fej borította természetes szőrzetre. Régi források szerint a magyarok a hajzatot igen sokra tartották, vélhetően nagy hajjal érkeztek hazánkba. A lovagkort a vállig érő haj jellemezte, a rövid haj férfiatlanságra utalt, ellentétben a görög és római szoborábrázolásokkal. A 16-17. század a parókák korát hozta. A török megszállás a borotvált fej divatját honosította meg. „Különös ellentét volt akkor Nyugot és Kelet-Európa ízlése között. Kelet fejét megberetválta, s nagy szakállt hagyott; míg Nyugot szakállát levetette, s haját még parókával is lombosítá.” – idézi Kővári László tanulmányában. A 18. század kezdetén feltűnik a férfiaknál a porozott, copfba font haj. A szakáll s a bajusz divatja is változott koronként. A fáma szerint, minél jobban nyomta valami nemzetünk szívét, a férfiak annál hosszabb szakállat növesztettek. Az elmaradhatatlan bajusz pedig a „még a szépségosztásnál elkésettek arczá­nak is bizonyos férfiasságot kölcsönöz.”

A fiatalok általában nem viseltek szakállt, házasságkötés után azonban igen, jelezve a felelősség vállalását.
Régen a haj formálása sem igen különbözött nemenként. Nagy változást hozott azonban az idők múlása. A reneszánszban például már szép hajkölteményeket láthatunk a festményeken. Ennek gyönyörű példáját fényképezhettem le az olasz Olajfák hegye kolostorban Signorelli ábrázolásában. S idézzünk egy magyar példát. Egy 1658-ban lezajlott udvari bálról szóltak a sorok: „…a nevendék úrhölgy feje be volt fedezve szép nagy hajával, mely szépen egybe lévén szedve, feje hátulsó részén nagyobb, magasabb kontyot alkotott…, e felett koszorú volt…, mely koszorúk vagy természetes virágból vannak, vagy drágán vannak kivarrva drágakövekből vagy gyöngyökből…” A rokokó kora magával hozta a parókák divatját. A hatalmas fehér alkotmányok színtelenné tették az arcot, ezért kialakult az igen erős arcfestés divatja: pirosítót használtak, a szemöldököt kihúzták, s időnként még a fizimiskán végigfutó ereket is kirajzolták kékkel.

Erzsébet királynő csodálatos dús hajából fonatos kompozíciót formáltak, amit ünnepélyes alkalmakkor drágakövekkel ékesítettek.

Ennek rekonstrukciója volt látható a Gödöllői Királyi Kastélyban az Erzsébet királynő újraálmodott ruhái című kiállításon.
A 19-20. század nagy változást hozott a hajdivatban: a rövid haj, a bubi, a daureolt frizura, a tupírozott hajak, a sassoon vágás, a borotvált fejek nőknél is, az extravagáns formák,…, s a hajfestésben megjelenő, visszafogottnak éppen nem nevezhető színek kavalkádja jellemző. Csak ajánlani tudom, találjuk meg a nekünk legjobban állót!

(befejező része következik)

Csermák Judit