HIRDETÉS
– Mennyire volt tudatos, tervezett, hogy nagy családotok lesz?
Sógor Csilla: Amikor elkezdtem Árpáddal járni a 12. osztályban, ő előrevetítette, hogy nagy családot szeretne, és lelkipásztor lesz. Azt is mondta, hogy ő szívesen udvarol, de nem akarja az időmet pazarolni: ha én másként képzelem el az életet, akkor hagyja, hogy más udvaroljon, akinek az értékrendje közelebb áll hozzám. Akkor azt mondta, hogy egy egész focicsapatot szeretne, de ezt idővel lealkudtam. Én is tisztában voltam vele, hogy sok gyereket szeretnék.
– Egy focicsapat? Gondolom, ehhez kellet a családi példa is, Árpád neked sok testvéred van.
Sógor Árpád: Nyilván. Én ötödik gyerekként nőttem fel, ezt a példát láttam a tágabb családi környezetben is. Négy gyerekkel sokáig nem is gondoltam magunkra nagycsaládként, mert az elődökhöz képest mi kevesen vagyunk. Az anyagiak kérdése sosem számított témának, inkább az, hogy Csilla éltanuló volt, és már a házasságunk elején megnyílt egy szakmai út előtte. Az volt a kérdés, hogy a gyerekvállalás ezt nem töri-e derékba? Ezért eleinte nem terveztünk gyereket, majd amikor már szerettük volna, akkor viszont nem jött. A házasságkötés után csak öt évre született meg Sámuel. Meg az is téma volt, hogy Csilla római katolikus, én meg református. Egyébként
– A félelmeitekkel ellentétben a gyerekvállalás nem törte derékban a karriered?
S. Cs. Nem, viszont azt nem tudtam eltervezni, hogy a karrieremben hova szeretnék eljutni, mert voltak fordulópontok, amik aztán mégsem lettek azok. Közben döntő fontosságú pillanatok is adódtak, amikor például kérdéses volt, hogy Kolozsváron maradunk-e, vagy máshová telepszünk le. Úgy voltam vele, nem akarok senkit becsapni azzal, hogy elvállalok valamit, de közben lehet, hogy lelépünk. Volt az életünkben egy bizonytalanság, de végül is az egyetemen maradtam. Közben szerencsére megszületett Samu: azt terveztük, hogy befejezem a doktorit, és utána vállaljuk a következő gyereket. De volt kolléga, aki csak legyintett, hogy ti nők kiszámíthatatlanok vagytok: nekifogtok egy munkának, aztán gyereket vállaltok és eltűntök. Erre azt válaszoltam, hogy én nem így képzeltem el, de hogyha úgysem hisznek nekem, hát akkor
Végül beiratkoztam a konzervatóriumba, meglett a doktorim és utána jött Dénes, majd befejeztem a konzit is. Volt, amit előre vittem, mást halasztottam, így kiegészítették egymást a tevékenységek és az itthoni dolgok. De ehhez kellett Árpád támogatása, és a nagyszülői segítség, majd a pótnagymama.
– Hogy lehetett mindezt összeegyeztetni: munka, egyetem, gyerekek?
S. Cs. A konzit távoktatáson végeztem, éjjelente gyakoroltam éjféltől egy-két órát.
S. Á. A zene Csillának az első szerelme volt, viszont a reál szak, a kémia biztonságosabbnak tűnt, azért indult ebbe az irányba. Beszéltünk erről a fiúkkal is, hogy ők hogyan élik meg. Nagyon meghatároztuk az életüket, ráállítottuk őket egy pályára? Azt mondták, hogy nem így történt, mi megadtuk nekik a választás lehetőségét. A zeneiskolába a tanító néni miatt írattuk az első fiúnkat, és sokat énekeltünk itthon is. Egyébként mi is az iskolakórusban ismerkedtünk meg, szóval örülünk, hogy a gyerekeink életében is jelen van a zene. A másik fontos dolog a mozgás.
S. Cs. Visszatérve a kérdésedre: lehet, hogy ez már betegesnek számít, de arra törekszem, hogy ne legyen túl sok felesleges tevékenységem. Ha például kinyitom az ablakot, akkor amíg elmegyek az ablakig, és látom, hogy poros valami, akkor letörlöm, vagy elpakolok. Bemegyek a fürdőszobába zuhanyozni, és egy óra múlva jövök ki, közben lemosom a csempét, kimosom a vécét.
Filmet csak szinkronnal nézek, mert közben rendet tudok tenni, vasalni, összehajtogatni a ruhákat. Árpád nagyon sokat segít, a kezem alá dolgozik, bár mondja, hogy nekem nem nagyon lehet segíteni, mert van egy elképzelésem. Van egy elképzelés, amiből ha kizökkentenek, már meghosszabbodik a tevékenység.
– Említettétek, nem volt biztos, hogy Kolozsváron maradtok. Gyereknevelés szempontjából könnyebb a városban, a központban lakni?
S. Cs. Megfizethetetlen. Illetve nem is fizetünk érte, hisz ez szolgálati lakás. A gyerekeinknek mindenképpen jó volt, például a fiúk egy idő után leráztak, és egyedül mentek suliba.
– Szóval hamar önállóvá váltak?
S. Á. Igen, ez így alakult. Volt időszak, amikor úgy gondoltam, hogy én jobb apja vagyok a gyerekeimnek, mint amennyire nekünk volt édesapánk, merthogy neki jó lelkészként nem volt ideje velünk játszani vagy focizni. De eltelt jó pár évtized, és ez teljesen átértékelődött bennem.
De egyébként úgy gondolom, végül is sikerült elérni, hogy megálljanak a saját lábukon. Bence most készül mesterizni Belgiumba két évre: fájó szívvel, de mégis nyugodtan engedjük el, mert úgy gondoljuk, hogy fel fogja találni magát, és minden rendben lesz.
– Említetted édesapádat, a nagy családodat. Voltak-e olyan dolgok, amiket akár már fiatalon eldöntöttél, hogy azt te biztosan másképp szeretnéd csinálni?
S. Á. Gyerekként nem szerettem a nagy kerti munkákat. Kavicsokat kellett gyűjteni a kertből, és sose láttuk a tevékenység végét. Most visszagondolva viszont nagy dolog volt. Egy olyan foglalkozás, amit mi nem tudunk megadni a gyerekeinknek: a közösen végzett munka öröme. Persze nálunk is volt közös munka: például a fiúkkal közösen tanultunk locsolóvers helyett énekeket. Ehhez hozzátartozik, hogy édesapánknak nem volt ideje játszani velünk, így amikor egyszer egyetemistaként hazamentem, és megláttam, hogy egy belga vendég fiúcskával labdázik, nagyon meglepődtem. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy én mindenképp játszani fogok a gyerekeimmel. Nagyon sokat játszottunk, társasjátékoztunk, megtanítottam őket sakkozni.
– Olvastatok mesét?
S. Cs. Árpád olvasta a mesét, mert én általában belealudtam a meseolvasásba, úgyhogy én nem szerettem. Nekem este mindig feladat volt, úgyhogy Árpád volt inkább az, aki többet foglalkozott a gyerekekkel.
S. Á. Az olvasás is egy érdekes téma, ahány gyerek, annyiféle.
– A gyerekek nevelgették egymást?
S. Cs. Igen, sőt vissza kellett fogjuk őket. A fiúk Lillát próbálták nevelni. Alapvetően jól elvannak, segítik egymást, védik egymást. Egyébként azt is meg kell említeni, hogy közben Árpád is rengeteg tanfolyamot, képzést elvégzett, de arra mindig figyeltünk – na meg meg is tudtuk engedni magunknak –, hogy amikor hazaérnek, ha egy félórára is, de legyen itthon valaki. Ellenben kimaradtak az életünkből a nagy közös kirándulások.
S. Á. Minden évben van egy hetünk, amikor együtt vagyunk a testvéreimmel, meg az ők gyerekeikkel néhány napra elmegyünk Budapestre egy unokatestvérünkhöz. De hogy elmenjünk a tengerre vagy valahova külföldre, azt nem engedtük meg magunknak. De ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek nem láttak világot,
– Ha valami fontos dolog kerül napirendre, hogyan beszélitek meg? Családi kupaktanácsként?
S. Cs. Megbeszéltük, hogy bármilyen témáról legyen szó, legyünk egy hullámhosszon, mert a gyermekek érzékelik azt, ha nem vagyunk egy véleményen, amit könnyen kijátszhatnak. Ha például az volt a téma, hogy meddig maradhat valamelyikük buliban, akkor megbeszéltük előre, és ügyeltünk arra, hogy ha más véleményen is voltunk, azt ne a gyerekek előtt fejezzük ki. A nagy dolgokban egyetértettünk.
– A kettesben töltött idő?
S. Cs. Most már ketten kirepültek, de jellemzően nálunk sosem volt túl sok hely, szóval az egyedüli pont, ahova el lehet vonulni az a vécé. Viccet félretéve,
Persze mindig nehezen megyek el, és nehéz a családnak, meg amikor visszajövök, felfedezem, hogy sok minden nincs úgy, ahogy hagytam, és akkor minimum egy fél nap, amíg mindent helyre rakok, takarítok, és csak utána érkezem meg ténylegesen.
S. Á. Egyszer hagytuk magunkat elcsábítani egy áruházi ajánlattal, és elmentünk két napra Gyulára. Majd rá egy évre valahogy megint úgy alakult, hogy valahova csak ketten mentünk, de azt hiszem az már valami tanulmányi út volt. Akkor mondták a fiúk, hogy kezdünk elkanászosodni. De alapvetően mindig figyeltünk arra, hogy mindenikünknek legyen meg a saját ideje. Barátok, barátnők, vagy van olyan sorozat, amit csak Csilla nézett, van, amit csak én. Amúgy
S. Cs. Rajzfilmek és filmek terén is ügyeltünk arra, hogy együtt nézzük, nem hagytuk őket egyedül tévézni, ami szerintem fontos. Most már ők is ajánlanak egymásnak vagy nekünk jó filmeket, játékokat. A Covid-járvány pozitív hozadéka volt, hogy egy időre lelassultunk és együtt voltunk, több időt tudtunk játszani, filmezni. De most is igyekszünk, hét közben is a család egy része legalább együtt ebédel, beszélget. Valahogy mindig kerítünk időt egymásra.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
