A demokráciaszkeptikusok és a globalista háttérhatalom mesterkedéseinek kutatói előszeretettel kicsinylik le a választások jelentőségét. Ha bármit is eldöntene a választás, már betiltották volna – tartja a világhálón terjedő bonmot, ami frappáns, de nem minden esetben igaz. Az Egyesült Államok esetében az idézett aforizma elég precízen leírja a valóságot: bárhova szavaz a polgár, a nagyvállalatok, a finánctőke és a globalizmus rendszerének fenntartóira és haszonélvezőire adja a voksát.
Tétre megy
Magyarországon például egészen más a helyzet. Ha 2002-ben nem bukik meg a nemzeti kormány, sok minden másként alakul. Egyik oldalról más lenne a Kárpát-medencei magyarság önképe, nagy valószínűséggel elmaradt volna a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampányának és eredményének közösségi sokkja, az ország gazdasági teljesítőképessége is egészen más lenne. Másik oldalról viszont nem lett volna őszödi beszéd és a baloldalból való totális kiábrándulás, így kevéssé valószínű, hogy a választók kétharmados felhatalmazást adtak volna a jobboldalnak. Ezáltal elmaradt volna az Orbán Viktor által második rendszerváltásnak nevezett demokratikus fazonigazítás, amelynek alapdokumentuma a húsvéti Alaptörvény.
S bizony most is van tétje a választásnak, noha az eredmények már évek óta elég egyértelműeknek tűnnek. A mandátumkalkulátorok következetesen újabb kétharmadot jósolnak a Fidesznek, s erre most még egy újabb népszerűség-emelkedés tevődött rá. Egymástól független intézetek által elvégzett közvélemény kutatások sokak számára meglepő eredményt hoztak, amit egymással versengve magyaráznak a politológusok. Az elemzők számára mindig hálás ez a téma: a tényeket könnyű magyarázni, sokkal könnyebb, mint a jövőt kitalálni.
A februári felmérések szerint kevesebb a bizonytalan, jelentősen megnőtt a kormánypártok támogatottsága mind a teljes népesség, mind pedig a pártválasztók körében. Hasonlóan növekvő tendenciát mutat a Jobbik népszerűsége, miközben csökkent az Összefogásé, dacára annak, hogy a választók általában értékelik a politikai egységet, az erőt, az egyértelműen artikulált közös akaratot. A nemzeti oldal népszerűség-növekedése, valamint a baloldal térvesztése szorosan összefügghet azzal, hogy Orbán Viktort sokkal többen tartják a legalkalmasabb miniszterelnök-jelöltnek (38 százalék), mint Mesterházy Attilát (14 százalék).
A baloldali tollforgatók szeretik úgy ábrázolni a magyarságot, mint az erős kezű vezetőt tisztelő közösséget. A megfogalmazások persze különböznek a kissé gunyoros, a magyarságról jellemzően a kívülálló cinizmusával író, de a tárgyilagosság látszatát őrizni igyekvő Lengyel Lászlótól a sulykot elvető, a magyarságot genetikusan alattvalónak bélyegző Kertész Ákosig. Mindketten elfelejtik azonban, hogy a világ minden táján értékelik a választók a határozottságot, céltudatosságot, bátorságot, helyzetteremtést, a külső provokációkkal szembeni kiállást.
Táborszervezés, terepmunka
Márpedig Orbán Viktor ezt jeleníti meg a többség számára. S akiket nem ér el az álbaloldal rasszista suttogó propagandája vagy a kereskedelmi média körmönfont Fidesz-ellenessége, azok meg is maradnak ezzel a képpel. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy a Fidesz a 2002-es vereség után lassan, de biztosan megszervezte a maga táborát, és mindent elkövet annak megtartásáért. Sikerrel. A terepmunkára, a választókra való odafigyelésre fordított idő és energia a választásokon gyümölcsözik. Lerágott csont, de azért meg kell említeni a rezsicsökkentést és az energiaszektor nagy részének állami kézbe, nemzeti tulajdonba vételét, amit ügyes, semlegesnek szánt plakátokon (is) hirdetnek.
A kormánynak mindenkori lehetősége, hogy a saját emblematikus programjainak népszerűsítésével erősítse a kampányát, s ezt az eszközt a Fidesz mindig is hatékonyan használta. A rezsicsökkentés és annak erőteljes kommunikálása több szempontból is zseniális lépés. Egyrészt találkozik az emberek alapvető igényével és – ami legalább annyira fontos – igazságérzetével. De emellett lényegében kezelhetetlen, kommunikálhatatlan pozícióba kényszeríti az ellenfelet, aki vagy támogatja a rezsicsökkentés programját, s így közvetve a kormányt, vagy ellene beszél, aminél népszerűtlenebb retorikát kitalálni is nehéz. És persze ott van a Simon-ügy, amely az elmúlt 25 évben kipattant botrányokhoz képest viszonylag periferikus eset, de a felmérések szerint eljutott a választók több mint feléhez, konkrétan 55 százalékához. Ez is garantáltan rontott a baloldal megítélésén.
Pártválasztók lehetőségei
Az LMP-szavazók aránya is nőtt, a Tárki szerint a teljes népességen belül 1-ről 4 százalékra, a pártválasztók körében pedig 2-ről 6 százalékra, ami akár a parlamentbe jutáshoz is elegendő lehet. A nemzeti öntudat helyreállítását mindenek elé helyező politikus vagy politikai erő elég nehezen tudna kultúrpolitikai, oktatáspolitikai kérdésekben dűlőre jutni az LMP-vel, de annál könnyebben gazdasági kérdésekben, társadalompolitikában. Az LMP a középosztály erősítésében és általában a meghirdetett értékelvi kérdésekben következetes, és ezt lassan a választók is értékelik. A párt legfőbb problémája, hogy alapvető táborára, az urbánus, kozmopolita értelmiségiek szavazataira sok más párt is pályázik – Fodor Gábor liberális pártja, az Együtt-PM, amelynek élpolitikusai között több hajdani LMP-s is szerepel, valamint a Demokratikus Koalíció, de még az MSZP is, tulajdonképpen az Összefogás valamennyi pártja –, s azt mindenféle közvéleménykutatás nélkül is tudni lehet, hogy e választók legfőbb óhaja a kormányváltás, legfőbb összefogó erejük pedig az Orbán-ellenesség. Az LMP szemükben a kormányváltás akadályozója, s ez jóval nagyobb súllyal eshet a latba, mint a párt következetessége és elvhűsége.
A Jobbik népszerűség-növekedése több tényezőre is visszavezethető. Hogy a két nagy párt egymással riogatja a választókat, az MSZP Simicskát és Orbánt, a Fideszhez közel álló Civil Összefogás Fórum bohócos plakátjai pedig a baloldal lejáratódott figuráit, Gyurcsányt, Bajnait, Mesterházyt, Hagyó Miklóst és Simon Gábort ábrázolják, sokakban visszatetszést kelt, ők nyilván a kisebb pártok felé mozdulnak. A Jobbik fazonigazítása ebből a szempontból is jókor érkezhet: Vona Gábor a nép között „álruhában”, pizzafutárként, zöldségesként, kőművesként vagy betegápolóként, kiskutyákkal a Facebookon. A párt plakátjain előbb mosolygó fiatalokat, majd egy többgenerációs családot láthattunk, most pedig a „Szebb Jövőt!” köszöntés mellett azt olvashatjuk, hogy „Szebb jövedelmet!”, ami alighanem a magyar társadalom bő 90 százalékának alapóhajával találkozik. E mellett a Jobbik azzal kompenzálja médiabeli gyengeségét – a párttal szemben összezár a Fidesz és az Összefogás médiája –, hogy aktív a választókkal való közvetlen kommunikációban és a világhálón.
Előrejelzések
A jelenlegi tendenciákat összevetve az új magyarországi egyfordulós választójogi törvénnyel azt prognosztizálhatjuk, hogy a 106 egyéni választókerületből a Fidesz megnyer jó eséllyel százat, s viszi a maradék 93 listás helynek közel felét. A maradékon pedig osztozik az Összefogás, a Jobbik, jó esetben az LMP. A kérdés persze a voksok beérkeztéig nyitott, de ha a legvalószínűbb forgatókönyvet nézzük, akkor a Fidesz-KDNP szövetségnek jó esélye van akár a 2010-esnél is nagyobb arányú győzelmet aratni.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.