Utógondolatok az elmúlt száz esztendő margójára

A nyírábrányi határátkelő felé menet, amint elhagyjuk az érsemjéni bekötőutat, a lapos földeken át egy patakocska – valószínűleg a bujdosó Ér egyik szakasza – csordogál, ezt a környékbeliek csak Füzék pataknak emlegetik. Az erecskét az 1800-as években egy téglahíddal tették járhatóvá (a köznyelvben Füzék-híd) utat biztosítva a patak szeszélyes folyásának úgy, hogy a magyar határ felé tartó országutat is megtarthassa a hátán. E téglaépítmény patinás régiség volt.

A négylyukú szalacsi híddal együtt ugyanarra a mintára épült, mint a hortobágyi.

Csak ez a hajlott hátú szolga jóval kisebb területet kötött össze masszív kőlábaival, mint a nagy magyar alföldi társa. Ez az egylyukú híd igazi látványosság volt Érsemjén határában. Sokan autóztak át rajta anélkül, hogy sejtették volna, milyen régiség állja alattuk az idő viszontagságait, és hány eseménynek volt szemtanúja, amikor a történelem vihara elsodorta Erdélyt az anyaországtól.
Kilenc-tíz esztendővel ezelőtt, amikor a határátkelő irányába a román oldalról megépítették a nemzetközi utat, ezt a mintegy kétszáz éves közúti alkalmatosságot napokig próbálták szétverni az útépítők nehézgépei. Csak úgy suttyomban, hogy ne nagyon figyeljenek fel a rombolásra a környező műemlékvédők, helytörténészek.

Az elmúlt száz esztendő történéseinek e bizonyságtevőjét ma már egy porladó, bádoggal bélelt primitív közúti objektum helyettesíti, mivel a román hatóságok szerint a régi történelmi építménynek lejárt a „szavatossági ideje”.

S hogy a masszív patinás közúti alkalmatosság eltűnt, tanúnak csak a templomtornyok maradtak, amelyeknek a határsávok és demarkációs vonalak sem állhattak útjukba, ha át akartak nézni, szólni, üzenni a határ túloldalára.
Az egyik ilyen műemléktemplomban, amelynek legrégibb köveit az Árpád-korra datálják, keresztelték meg 1759-ben a magyar nyelv és irodalom egyik legkiemelkedőbb alakját, Kazinczy Ferencet (1759–1831) is. A híres és különleges istenháza Érsemjén központjában magasodik. Körülötte öreg fák őrzik az Úr eme földi felségterületét. A lombok közül égbenyúló torony alatt egymásra tevődnek a történelmi időkkel terhes századok, hiszen a jó öreg égbetekintő ellát az országútig is, ahol jöttek-mentek a határokkal kufárkodó hatalmasságok.

A viszontagságos 20. században csak az ide-oda csatolt kistelepülések templomtornyai maradtak igazán szabadok. Átnézhettek bármikor a demarkációs vonalakon túlra is…

Ehhez kapcsolódik az a gondolat is, hogy közel a Berettyó vidékhez, az Érmellék peremvidékén, pontosabban egy Ottomány nevű kisfaluban élt Szabó István tanár (1934–2015), iskolaigazgató, helytörténész is. Többek között nevéhez fűződik a Komáromi-udvarház épületegyüttes műemléképületté nyilvánításának kezdeményezése, a helyi világháborús emlékmű, Szentjóbi Szabó László költő szobrának felállítása, Szentmihályiné Szabó Mária írónő emléktáblája, a falu monográfiája és sok egyéb kezdeményezés, ami nevezetesség, és ami megszentelte a helyet.
A Komáromi-udvarház (ma Ottományi Kiállítóház) Várhegyén – így nevezik a helybéliek azt a dombot, ahol az Érmellék egyik legszebb műemléképülete található – Szabó István elkísért egyszer arra a nevezetes helyre, ahol Kiss Gyula egykori ottományi bíró jó barátjával, Fráter Loránd nótaszerzővel sokat mulatott. A szintén érsemjéni születésű nótás kapitány ottományi forgolódásának helyszínén emléktábla áll, szintén a néhai tanárnak köszönhetően. Ez a Várhegynek tán a legmagasabb pontja, ahonnan ha tiszta az idő, tizenöt környező település templomtornya is láthatóvá válik. A táblán igen meglepő felirat olvasható, valószínűleg a nótaszerző egyik szövegtöredéke: „Daloljatok csak még egyet: bánatosat, keserveset, utolsót…”