Tessék választani! – Két politikai tábor néz egymással farkasszemet Magyarországon

Sokszor elhangzik elemzői berkekben, hogy a legjobb kampány a jó kormányzás. Ez egyike azon bölcsességeknek, amelyek valóságtartalma igen csekély. Gondoljunk Demszky Gábor húszéves főpolgármesterségére. Teszetoszaság, korrupció, mindenféle teljesítmény hiánya, a politikus mégis veretlenül vonult vissza. Vagy említhetjük Orbán Viktor 1998 és 2002 közötti sikeres, az addigi két kabinetnél nagyságrenddel hatékonyabb, eredményesebb kormányázását, amelyet bukás követett. S hiába mondaná bárki, hogy igen, de lám, a 2010-es kétharmadot követte a 2014-es és 2018-as, amit csakis a jó kormányzásnak tudhatunk be, mert a valóság nem ez.

Kétségtelen, hogy az elmúlt tizenkét esztendő a rendszerváltás utáni több mint három évtizedes történelmi időszak messze legsikeresebb, legeredményesebb korszaka volt, de ez az ismételt átütő győzelmeknek szükséges, viszont messze nem elégséges feltétele volt.

Kellett ehhez számtalan más összetevő is. A jó kampánytémáktól, a hitelességen, meggyőző retorikán keresztül a politikai vízióig sok minden, beleértve a politikai paletta sajátos strukturáltságát.

A Fidesz képviselte, jobb-középnek is nevezhető nemzeti konzervatív centrumot 2018-ig kétoldali ellenzék fogta közre. Orbán Viktor ezt nevezte a centrális erőtérnek, amelyben a mérsékelt közepet jobb- és baloldali szélsőségesek próbálják legyőzni, azonban egymással képtelenek összefogni.
Az, hogy szélsőséges erők lennének a Fidesz vetélytársai, talán vitatható, legalábbis az legutóbbi időkig. Mert eddig sem a politikai erőszakot nem hangsúlyozták, sem pedig a demokratikus rendszer alkotmányellenes megváltoztatását nem tűzték ki célul. (Mára valamennyit változott a helyzet, a baloldal nyílt BLM-pártiságával, a romboló gyújtogató antifa csürhével való 2018-as együttvonulással, az ott elhangzottaktól és történtektől való egyértelmű elhatárolódás elmaradásával, valamint a feles többségű alkotmányozás ötletének meghirdetésével és napirenden tartásával. De erről később.)
Maga a képlet jól írta le a valóságot. A 2014-es és 2018-as győzelem még gyengébb kormányzati teljesítmény esetén is szinte kódolt volt. Más a helyzet viszont 2022-vel.

A Jobbik példátlan, elvtelen, önmagából kivetkőző Gyurcsány-táborhoz való csatlakozásával két tömb alakult ki.

Ne legyünk igazságtalanok, említsük meg a Mi Hazánk nevű mozgalmat is, amely felvállalja és tovább viszi a korábbi Jobbik eszmei-politikai örökségét, s a kormány konstruktív ellenzékének tekinthető, mint a MIÉP 1998 és 2002, valamint a Jobbik 2010 és 2014 között. Viszont a Mi Hazánk egyelőre azért küzd, hogy egyáltalán bejusson a törvényhozásba, annak ugyanis kicsi a valószí­nűsége, hogy nemzeti-radikális programjával 15–20 százaléknyi szavazót maga mögött tudó pólust képezzen, mint amit a Jobbik jelentett 2018-ig.

Tehát két tábor néz farkasszemet, ezeknek ereje hasonló nagyságrendű. A kormánypártoknak szurkoló felelős magyarként mondhatjuk, hogy bármelyik nemzeti konzultáción sokkal többen vettek részt, mint az ellenzéki előválasztáson. Vagy azt is, hogy 2021. október 23-án a kormány mellett kiálló Békemeneten százszor annyian voltak, mint az ellenzék demonstrációján. Legalább háromszázezren az egyiken, legfeljebb háromezren a másikon. (Nem állom meg, hogy ide ne szúrjam: a kormánypártisággal aligha vádolható Hont András balos publicista finom iróniával jegyezte meg a hatalmas lebőgés után, hogy név szerint fel tudná sorolni, kik voltak ott Márky-Zay Péter közös ellenzéki miniszterelnök-jelölti debütálásán.) De ez optikai csalódás lenne. Kell erre hivatkozni, elvégre az is fontos kérdés, ki hány embert tud utcára vinni. De

a sajnálatos tény mégis az, hogy a két tábor választói ereje hasonló nagyságrendű. Vagyis az ellenzék akár győzhet is, bár jelenleg nem neki áll a zászló.

S hogy miért nem? Egyrészt a kormány jól megtervezett gazdaságpolitikája és taktikai érzéke miatt. A tizenharmadik havi nyugdíj, a nyugdíjprémium, a fiatalok személyi jövedelemadó-mentessége olyan lépések, amelyeket több ember érez meg a mindennapokban, mint a kormány sokkal fontosabb nemzetstratégiai döntéseit: a konok kitartást a migráció, az iszlamizáció megállításának témájában, a családvédelmi, demográfiai csomagot, a gyermekek megvédését az LMBTQ-őrülettől, a magyar hadiipar fejlesztését. Nem említettem a stratégiai ágazatok, köztük az energiaszektor nemzeti kézbe vételét (visszavásárlását), mert ez előfeltétele egy ismét csak minden ember helyzetét érintő politikának, amit a kormány találóan rezsiharcnak nevez.
Találóan mondta Orbán Viktor a Fidesz kongresszusán:

Mert bizony ez a helyzet, az Európai Unió vezető tagállamai amellett, hogy behódoltak a háttérhatalom nyílt törekvésének, az európai lakosság lecserélésének, a fehér keresztény kultúra felszámolásának, kitárták kapuikat a honfoglaló szándékkal érkező, dolgozni, beilleszkedni nem akaró muszlim tömegek előtt, amelyeknek tagjai elképesztő arcátlansággal a befogadóktól várják el a hozzájuk idomulást. Ráadásul az LMBTQ-propaganda népszerűsítésével az emberek nemzeti és vallási identitása után célkeresztbe vették a nemi szerepek felszámolását is.

Márky-Zay Péter retorikai szinten úgy viselkedik, mint egy elszabadult hajóágyú. Legfrissebb agyament kijelentése, hogy a rezsiharc és a migrációellenes politika támogatóit trágyával etetett, sötétben tartott gombákhoz hasonlította. De arról se feledkezzünk meg, hogy homoszexuálisnak nevezte a fél kormányt (próbálta volna ezt tenni egy jobboldali politikus 2002 és 2010 között), és a rezsi témájában ismételten a kormány politikája ellen lépett fel a piaci energia és az üzemanyagárak mellett érvelve.
Mondhatjuk, hogy legalább őszinte, ahogy gyermekeinek fizikai fenyítése ügyében. Csakhogy a politika nem őszinteségi verseny.

Szembe menni a rezsicsökkentés kérdésében a közakarattal – amely a kormány igazságos és méltányos politikáját támogatja –, szabályos politikai öngyilkosság.

S akkor nem szóltunk arról, hogy az ellenzék üdvöskéje, Márky-Zay, miközben konzervatívnak akarja magát beállítani, minden fontos, aktuális kérdésben a baloldal programját hirdeti – legyen szó a Brüsszel által képviselt birodalomnak való behódolásról, az LMBTQ-lobbi nyomulásáról, a migrációról stb. A feles többségű alkotmányozás melletti ismételt kiállása pedig egyértelműen a politikai kalandorok közé sorolja be őt.

Az írott jog semmibe vétele, az alkotmányos rend lábbal tiprása akár polgárháborúba torkolló törvényen kívüli állapotba juttathatja Magyarországot.

De érdekli ez vajon a dróton rángatott hazátlan senkiháziakat? Büszkén felvállalt elődeik, Károlyi Mihály és szabadkőműves társai, a zavarosban halászva ragadták meg a hatalmat 1918 őszén, leszerelték a hadsereget, elprédálták az ezeréves Magyarországot, sutba vágták ezer év jogfejlődését, majd átadták a hatalmat a kommunistáknak. Márky-Zayéktól is nagyvonalakban ugyanerre számíthatunk. S akkor még nem szóltunk arról, hogy kenyéradó gazdáik az Egyesült Államokat lángba borították egy többszörösen elítélt, gátlástalan bűnöző halála kapcsán. Ukrajnában ugyanazok az erők valósították meg a Majdan-tervet, és juttatták hatalomra a jelenlegi ügyvezető kormányt. Itt sem kétséges, kit támogatnának, ha anarchiába fulladna az ország.
A képlet egyszerű. Tudatos nemzeti építkezés, a magyar szuverenitás megerősítése, családpolitika, nemzeti érdekű gazdaságpolitika, Kárpát-medencei magyar nemzetegyesítés az egyik oldalon. A birodalom kiszolgálása, a határon túli magyarok elleni uszítás, az LMBTQ-lobbinak való behódolás, bevándorlóországgá válás, egyszóval Magyarország magyar országként való megszüntetése a másik oldalon.
Tessék választani!