Milyen hely Marosvásárhely?

2019. február 17., 14:58 utolsó módosítás: 2019. február 17., 19:25
A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal számára egyetlen dolog fontos: Románia százéves egyesülése Fotó: Haáz Vincze

Egészséges ember számára természetes – hacsak nem érte valamiféle rendkívüli lelki vagy egyéb természetű trauma –, hogy ragaszkodik szülővárosához, lakóhelyéhez, számon tartja, ápolja annak történelmi, kulturális hagyományait. Minden bosszúság, elkeseredés, fásultság ellenére szerencsésnek mondhatja magát az, aki számára Marosvásárhely jelenti a világ közepét.

Arról, hogy kik laknak, illetve laktak az egykori Székelyvásárhelyen, egy ide vetődött idegen egyebek mellett a feliratokból, utcanevekből, köztéri szobrokból tájékozódhat legkönnyebben. Nos, ha ama idegen ma körülnézne a városban, minden bizonnyal azt hihetné, hogy elenyésző számban élnek itt magyarok, legalábbis a feliratok, utcák és terek elnevezéséből ítélve. Ami a legszembetűnőbb: a magyar vonatkozású szobrok teljes hiánya a főtérről.

A román térhódítás kezdete egybeesik az első világháborút követő határmódosításokkal.

Száz esztendővel ezelőtt egész alakos szobra állt ott Bem apónak, Kossuth apánknak és emlékműve Petőfinek, de ott állt Bodor Péter zenélő kútja is.

Az első világháborút követően, a trianoni békeszerződés aláírását meg sem várva, beindult a nagyromán gőzhenger: 1919. március 28-án az éj leple alatt a főtéri szobrokat lerombolták. Helyükre az éppen aktuális politikai szélfúvás szerint, illetve az etnikai arányokban beállt (államilag erőltetett) változások előfutáraként megjelent az ortodox és a görögkatolikus katedrális, a Román katona emlékműve, az Avram Iancu-szobor, a Városháza előtti „anyafarkas”, valamint az Emil Dandea-szobor. S bár az 1989-es politikai fordulat utáni megváltozott körülmények között elvárható lett volna, hogy visszaállítsák a korábban lerombolt szobrokat, erre nem került sor.

Magyar vonatkozású emlékmű nem kerülhetett a főtérre, csak az azt övező mellékutcákba. A legbosszantóbb, hogy a Bernády-szobornak nem találtak helyet sem az általa építtetett Városháza, sem a Kultúrpalota előtti téren. Pedig ha valaki, akkor Bernády György megérdemelné, hogy méltóképpen emlékezzünk rá. Sajnos a vásárhelyi magyarság politikai érdekképviseletének nem futotta erre érdekérvényesítő erejéből. Az előzmények ismeretében bizakodásra sincs túl sok okunk. A főtérre szánt, idén felállítandó Bethlen Gábor-szobor ugyan enyhíthet a helyzeten, de nem kárpótol.

Egy etnikai közösség jelenlétének a településeken az utcák, terek neveiben is tükröződnie kellene. Különösen annak a történelmi múltnak, amely igencsak rányomta bélyegét a település jelenére. A vásárhelyi utcák hivatalos névjegyzékét átfutva, amelyet a helyi önkormányzati képviselőtestület 2010. június 4-i 212-es számú határozatában találtam, a következőkre bukkantam:

a listán 460 utca neve szerepel, közülük mindössze 40 magyar, illetve magyar vonatkozású.

Beleértve a Trébelyt, valamint a Székely vértanúk utcáját, ez utóbbi Secuilor martiri néven díszeleg. Ama 40 utca és tér között van továbbá a Gheorghe Doja, valamint a Pavel Chinezu (igaz, azóta már a Kinizsi Pál név szerepel az utcatáblán) és a Matei Corvin is. Vagyis ha csak ebből indulnánk ki, akkor a városban elenyésző számú, 10 százaléknál kevesebb magyar él.

Hogy miként jutottunk idáig? Egy eset: évekkel korábban már kétszer is úgy határoztak a helyi képviselők, hogy visszaállítják a Kossuth Lajos utca nevét. Csakhogy néhány feltüzelt nacionalista úgy gondolta, bíróság által akadályozza meg az önkormányzati határozat életbe léptetését. Közben pedig az ilyen irányú elkötelezettségéről ismert helyi román napilap, amelyhez később a bukaresti média is csatlakozott, ismert szokásához híven elszántan táplálta a magyarellenes hangulatot. Végül

a craiovai táblabíróság engedett a román szélsőséges szervezetek nyomásának, és úgy döntött: nem viselheti Kossuth Lajos nevét utca Marosvásárhelyen.

Történt ugyan 2014-ben egy erőtlen kísérlet arra, hogy kétnyelvűsítsék az utcaneveket – először a magyar személyiségek nevét viselő utcákat jelölő táblákat módosították –, de a folyamat végül elakadt. Igaz, nem is nagyon szorgalmazták az „illetékesek”, azaz a helyi önkormányzati képviselők.

Nem jobb a helyzet az anyanyelv-használati jogok érvényesítése terén sem. A hivatalokban, intézményekben alig használható a magyar, de nem is igen próbálkoznak vele. A nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogaira vonatkozó számos jogszabály, rendelkezés ellenére sem. Ezek után szinte törvényszerű, hogy az intézmények román vezetői, alkalmazottai lenézően viszonyulnak a magyar nyelvhez. Csak ezzel magyarázható, hogy egy városházi közlemény magyar nyelvű fordításában „tragumúráknak” nevezték a vásárhelyieket.

Nem vitás: ma többnyire a beletörődő fásultság, az etnikai önfeladás jellemzi a viharvert marosvásárhelyi magyar közösséget. Amely olyan méretű veszteség után, mint ami a közösséget 1990-ben érte, szinte csoda, hogy túlélte.

E lehangoló képben szinte üde színfoltnak számít a Civil Elkötelezettség Mozgalom, amely már eddigi tevékenysége okán is elévülhetetlen érdemeket szerzett a nyelvhasználati jogok elismertetésében, érvényesítésében.

Szigeti Enikőről és munkatársairól csak annyit: ha nem volnának, ki kellene találni őket. Ha csak annyi érdemük lenne, hogy rendre szembesítik a politikumot mulasztásaival, már akkor is bőven kiérdemelték az elismerést.

Sokan hangoztatják Marosvásárhely frontváros jellegét. A magyar jogérvényesítés szempontjából valóban annak számít. S hogy miként áll e fronton a vásárhelyi magyarság? Mondjuk ki: igencsak egyensúlyát vesztette. Tekintettel arra, hogy egyéb területeken – gazdaság, oktatás – sem jobb a helyzet, talán kijelenthető: könnyen padlóra kerülhetünk. Hogy lesz-e, lehet-e felállás onnan, az rajtunk is múlik.

Szentgyörgyi László

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Hallgassa online rádióinkat