Mi vagyunk Európa jövője!

A Brüsszel által diktált fő­sodratú politika és az európai őshonos nemzetekhez tartozó polgárok elvárásai között egyre mélyül a szakadék. Ezt a nyilvánvaló feszültséget az Európai Unió vezetői, illetve az akaratukat képviselő helyi prominensek bekeményítéssel akarják kezelni. Németországban odáig süllyedt az állampolgári jogok idegen érdekek általi megtaposása, hogy egyes helyeken kihasználatlanul álló ingatlanokat sajátítanak ki – magyarán erőszakkal vesznek el jogos tulajdonosaiktól –, amelyekbe aztán a hatóságok muszlim betolakodókat költöztetnek, miközben George Orwell 1984 című regényében leírt brutális diktatúra eszközeitől sem visszariadva ellenőrzik a nyilvánosságot. Megesik, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítélnek olyanokat, akik őszintén leírják véleményüket egy közösségi portálon a hívatlan, idegen kultúrájú, asszimilálódni, beilleszkedni nem akaró jövevényekről. A sajtószabadság legnagyobb dicsőségére a németországihoz hasonló a helyzet Svédországban és Norvégiában is. London muszlim polgármestere odáig ment, hogy az ismétlődő terrortámadásokra reagálva képes volt kijelenteni: a nagyvárosi léthez hozzátartozik a terror. Micsoda észveszejtő demagógia! Amíg a muszlimok nem jelentek meg tömegesen Európában, addig a terror legfeljebb „fals flag” hadműveletek formájában volt jelen a nagyvárosokban – lásd a bolognai merényletet –, és nem úgy, mint manapság, napi jelenségként. Ha azt mondta volna Sadiq Khan polgármester, hogy amennyiben Európa nagyváro­sainak muszlimizálódása folytatódik, akkor mindennapossá válik a terror, amivel az őshonos lakosság kénytelen lesz együtt élni, akkor történetesen igaza lett volna. Magyarán nem a nagyvárosi léttel van a gond, hanem a városvezető hitsorsosaival.

Orbán Viktor a muszlimizált, kevert fajú Európa megteremtésének legkeményebb, leghatékonyabb, legkövetkezetesebb ellenzője, és régiónk integrációnak első számú motorja. Az, hogy Orbán ügyes politikájának eredményeképpen eme integráció támogatói közé felsorakozott Izrael államelnöke, Benjámin Netanjahu is, egy nagyon fontos fegyvertény még akkor is, ha Izrael palesztin-politikájával szemben az egészséges igazságérzettel rendelkező embereknek bőven akad fenntartása.

Nem volt meglepő, hogy a nyári uborkaszezon hagyományosan legjelentősebb politikai esemény-sorozatának, a tusványosi nyári szabadegyetem záróakkordjaként elmondott miniszterelnöki beszéd is részletesen foglalkozott a témával. Egy vélhetően megrendezett provokáció megpróbálta ugyan a médiahekk útján „elvinni a show-t”, de Orbán beszéde a racionalitásvezérelt, az orruknál tovább látó szavazók számára így is világos képet adott a mai helyzetről. A jól felépített, magvas beszéd foglalkozott az erős állam ismérveivel, kibővítve azt némi önkritikával is – a miniszterelnök nem tagadta, hogy a haderőfejlesztés eleddig elmaradt, és a demográfia terén minden erőfeszítés ellenére is csak részsikereket értek el – de ami ennél fontosabb, egész Európa számára megmutatta a kiutat a migránsválságból.

A miniszterelnök a tőle megszokott stílusban, köntörfalazás nélkül, tabukat döntögetve beszélt, belegyalogolva a „politikai korrektségnek” nevezett legújabb kori kreténségek szabályrendszerébe.

Rámutatott arra, hogy a muszlim betolakodók integrálásának szólama irreális, hogy „sikeres integrációt nem ismerünk” és arra is, hogy mi húzódik meg ennek az alapigazságnak a hátterében: „az Európába érkező muszlim közösségek a saját kultúrájukat, a saját hitüket, a saját életvezetésüket és a saját életvitelüket erősebbnek és értékesebbnek tekintik, mint mi a sajátunkat, illetve ők a mienket. Tehát az a helyzet, hogy élettiszteletben, életigenlésben, elköteleződésben, egyéni érdekek, eszmék alárendelésében ma a muszlim közösségek erősebbek, mint a keresztény közösségek. Miért is akarna valaki a saját erős kultúrája helyett egy nála gyengébbnek tűnőt magáévá tenni? Nem fogják.”

Azt sem kerülte meg Orbán Viktor, hogy a beözönlő muszlimok a maguk képére akarják formálni kontinensünket, ami persze a tájékozott emberek számára evidencia: elég a keresőbe beütni néhány kulcsszót, és a magabiztosságukban a teljes őszinteségig elmenő érintettek szájából hallhatjuk, hogy Európát meghódítandó területnek tekintik. Ezzel kapcsolatban a magyar kormányfő, a fősodratú uniós politika visszatérő rágalmára, a szolidaritás állítólagos hiányára utalva, leszögezte: „nem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai kultúrát, ami egyébként az európai kultúrának a lényegét, értelmét és célját adja”.

Orbán Viktor rámutatott a jövő évi választások valódi tétjére: „építeni nehéz és hosszú folyamat, rombolni pedig könnyű, és kevés idő kell hozzá. (…) Magyarország Trianon óta nem állt olyan közel ahhoz, hogy újra erős, virágzó és tekintélyes európai ország legyen, mint most. S Trianon óta nem álltunk olyan közel ahhoz, hogy nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint éppen most. S abban is biztos vagyok, hogyha megint idegen, globális érdekeket kiszolgáló kormányzata lesz Magyarországnak, akkor ezt a történelmi esélyt nem egy választási ciklusra, hanem megint évtizedekre elveszíthetik a magyarok.”

Az ellenzéki reakciók visszaigazolják Orbán Viktor szavait. A lényeglátó, a reális veszélyekkel számoló, alapigazságokból építkező beszéd Vona Gábor közleménye szerint Orbán Viktornak a „saját démonaival” való küzdelme, ellenségkép-kreálás.

Jól beilleszkedik ez a demagóg rágalom a Jobbik új sütetű, a baloldali szavazók megnyerését célzó, a nyílt nemzetárulástól sem visszariadó politikai vonalvezetésébe, mely szerint „a kivándorlás nagyobb baj a bevándorlásnál”.

(Dehogy nagyobb: az egyik visszafordítható, a másik nem, ráadásul csak idő kérdése, hogy az élhetetlenné váló Nyugatról nagyobb számban jöjjenek haza honfitársaink.) De azt se feledjük, hogy a Jobbik szerint az illegális bevándorlás ellen hatékonyan küzdő Orbán nagyobb ellenség, mint az Európa muszlim megszállását anyagilag, maffiaszerű hálózatának emberi munkájával és retorikai szinten egyaránt támogató Soros György. A kevert fajú muszlimizált Európa jövőképe nem kitaláció, nem a Fidesz-propaganda terméke, amint a Jobbik sugallja, hanem egy 1925-ben, Koudenhove-Kalergi gróf által vizionált lázálom, mely mára megvalósítási szakaszba érkezett.

A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetségre szót vesztegetni sem érdemes, ők a rendszerváltás hajnala óta eltelt harminc esztendőben minden lehetséges alkalommal szembementek a nemzeti érdekekkel, s most is ezt teszik, midőn a nemzet- és hazavédő magyar politikát Brüsszelben rendre hátba támadják.

Orbán Viktor Bogár Lászlót és Drábik Jánost idéző nyíltsággal beszélt az európai politikát megosztó legfontosabb törésvonalról, annyi különbséggel, hogy a „láthatatlan és ellenőrizhetetlen globális hatalmi rendszert” (Bogár), avagy a „szervezett magánhatalmat” (Drábik) röviden globális elitekként említette: „ebben a küzdelemben, amely a globális elitek politikába delegált képviselői és a hazafias érzelmű politikai vezetők és országok közötti küzdelmet illeti, Magyarország jó oldalon, a hazafiak oldalán áll.”

Orbán arra is rámutatott, hogy „kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy ország etnikai összetételét megváltoztatni azonos a kulturális identitás megváltoztatásával”. Márpedig Nyugat-Európában ez zajlik, és a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Ezzel együtt Orbán megmutatta a kiutat, melyet az uniós elit követhetne, ha Szőcs Géza szavaival élve netán hirtelen „megdöbben és megjavul”: az Európai Bizottság hatalmi túlterjeszkedését meg kell szüntetni, az ellenőrizetlen bevándorlást meg kell állítani, az illegális bevándorlókat haza kell szállítani, a Balkánt integrálni kell, s végül történelmi szerződést kell kötni Törökországgal és Oroszországgal.

Orbán Viktor joggal zárhatta így beszédét: „huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” Hasonlóan látja ezt Orbán Viktor előadótársa és régi szövetségese, Tőkés László is, aki beszédében rámutatott: Orbán „elnöklete alatt álló visegrádi négyek csoportjában is biztos támaszra számítunk. Isten valóságos csodája, hogy eme volt kommunista országok talaján, a volt berlini fal innenső oldalán kifejlődött ez az új keletű európai szövetség, mely eséllyel kél a jobb sorsra érdemes Unió védelmére”.

Igen, erről van szó: míg az autoimmun betegséggel küzdő Nyugat-Európa javában számolja fel önmagát, addig a kelet-európai térség egészséges védekező reflexe képviseli a több ezer éves európai kultúra önfenntartását és képezi a fehér keresztény kultúra jövőjének zálogát.