Kutyaidő

Nem tudom, minek kell még megtörténnie, hogy rend legyen mifelénk, hogy ne hazug, semmirekellő, kizárólag önös érdekeiket szem előtt tartó politikusok és baráti köreik vezessék ezt a megnyomorított országot. Közel negyedszázada nem került hatalomra olyan politikusi gárda, amely valamit is megoldott volna a kisemberek gondjaiból, bajaiból.

A legújabb ügy – ami ha kell, ismét bebizonyítja ezeknek a farizeusoknak döntéshozó impotenciáját – a bukaresti kisgyerek halála, amit egy gazdátlan kutya okozott. A tragédia után a főváros főpolgármestere könnyeket hullatott a kamerák előtt, hamut szórt a fejére, fűt és fát megígért – miközben mandátuma alatt ujját sem mozdította, hogy valami is változzon a gazdátlan ebek ügyében.

A főpolgármester cinizmusának nincs határa: népszavazást írt ki az állatok elaltatásáról. A felelősség aljas módon való elhárítása, a teljes káosz jele ez. Ma is érvényben van egy törvény, amely az emberre veszélyt jelentő, gazdátlan állatok esetében előírja az eutanáziát. Egyébként elmebeteg dolog már az is, hogy a törvényhozó testület foglalkozzon a kóbor kutyákkal.

A félmegoldások országában élünk, ahol semminek a végére nem kerül pont. Nem jelent megoldást a kóbor kutyák ivartalanítása, hiszen attól még az éhes eb ugyanúgy támad, harap, gyilkol. A gyilkos kutya nem egy aranyos, játszani vágyó kisgyereket látott maga előtt, hanem könnyen megszerezhető zsákmányt. Ugyanakkor, amíg egy kutyát elkapnak és ivartalanítanak, addig öt-tíz másik születik az utcákon.  Az állatvédelemből is biznisz lett – méghozzá elég jól menő. Civil szervezetek százainak jelent alibit a gazdátlan kutyák ügye, miközben ők is tudják, hogy 65–70 ezer állatot lehetetlen menhelyekre vinni. De amíg kóbor kutyák vannak az utcákon, működésüknek is van tárgya.  Aki sajnálja, hogy elaltatják a kutyákat – ami számukra gyakorlatilag fájdalommentes – gondoljon egy percig arra, milyen kínokat él át az, akit megtámadnak és összeharapnak a megvadult állatok. Mindjárt más megvilágításban látja majd a gazdátlan ebek kérdését. Talán belátja végre, hogy egy ember élete bármilyen állaténál értékesebb.

A gazdátlan kutyák megoldatlan ügye egy beteg társadalom kórképe, ahol az értékrendek fejükre álltak, és álproblémát faragunk abból, amit normális helyeken csendben, mindenféle felhajtás nélkül régen megoldottak. Nem a kutyákkal van baj, inkább azzal a társadalommal, ahol emberek tragédiája válik politikai váltópénzé egy-egy gazember kezében.