Karácsonyfa az udvaron

Családunk nem volt túl népes, de a karácsonyi együttlét amolyan szent dolog volt évtizedeken keresztül. Apai nagyszüleim is megérkeztek Temesvárról minden évben, nagytata megpróbálta eljátszani a télapót – ezzel csak rövid ideig vertek át –, nagymama pedig maga volt az angyal: mindig kókuszreszelékes fatörzstortát hozott. A rendszerint plafonig érő fenyőfa alá mindig került meglepetés, legtöbbször játék vagy könyv alakjában.

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor azon kezdtem el merengeni, mivel is lephetném meg én a családot. Az ötlet akkor pattant ki gyermekfejemből, amikor egy hóhullásos délután kinéztem a szobám ablakán, és szemem az udvar sarkában álló fenyőfára esett. A terv akár jó is lehetett volna: miért csak a szobában álljon díszes karácsonyfa, mikor az udvaron ott áll a szép kis fenyő, csak rá kell aggatni a díszeket.

Elkészült a haditerv, és még mielőtt szüleim elkezdték volna cicomázni a benti fát, egy este, jóval lefekvés után kicsempésztem az összes díszt meg egyéb hóbelevancot, az ablakomon kieresztettem egy hosszabbítót a fényeknek, és csodálatosan feldíszítettem az udvar sarkában álló fenyőt. Nosza, gondoltam, lesz itt meglepetés reggel, szüleim és nagyszüleim elájulnak korszakalkotó tervemtől.

Elsőnek ébredtem, széthúztam a függönyöket, hogy mire felkelnek a többiek, tökéletesen rálássanak a feldíszített, kis égőktől villódzó udvari karácsonyfára. Megfagyott bennem a vér: a fenyőfa ugyanolyan csupasz volt, mint korábban, dísznek, égőknek, angyalhajnak hűlt helye volt rajta.

Hogy hülye voltam, abba hamar beletörődött a család, ám azt nehezebben viselték, hogy egyetlen karácsonyfadísz sem maradt a házban. Nagyapám oldotta meg az áldatlan helyzetet. Papírcsíkokat vágott, és mindegyikre ráírta: ez itt a Csaba díszének a helye…