Karácsony előtt

Valamiféle tisztulásra, megújulásra készülünk, annak minden jelével együtt. A szemeteskukák mellett szétesett akváriumok megfakult üvegei várják, hogy egy putri falának díszei legyenek. Büszke bérceket maguk alatt tudó bakancsok megroppant talppal készülnek arra, hogy új életet kezdhessenek egy rászoruló lábán. Edzések és maratonok sok száz kilométerét legyűrő futócipők változtatnak karriert: hamarosan mészfoltokkal tarkítva az építőipar taposómalmában dolgozhatnak, így lesz kiteljesedett az életük.

A karácsony előtti történetek felsorolása után hozzáfoghatunk leporolni könyveinket, különös tekintettel a görög aranykor szerzőire, és minden olyan filozófiai, politológiai, antropológiai, történelmi munkára, amelyek segítségével talán tisztázhatnánk: vajon Európa az eddig ismert világok legjobbika? Birizgálja fülünket a kérdésnek álcázott kijelentés, de valójában erről van szó. Egy viszonylag bársonyos 1989 és egy várva várt 2007 után beszabadultunk az addig tökéletesnek hitt Európába, amelyről utólag derült ki egy s más, és egyesek máris lotyózzák az egykori büszke nőt. Pedig olcsó gorombaságok ezek, hiszen csak Romániából legalább hárommillió család él „Európából”.

Valójában a legnagyobb bajunk Európával nem gazdasági, hanem intézményi, ezért is kellene leporolni azokat a fránya könyveket. Miközben nyakunkban liheg Kína, amely több mint kétezer éve működtetett mai értelemben vett modern államot. Igen, a „sárga veszedelem” névadói már akkor személytelen és érdemalapú kiválasztási rendszert alkalmaztak egy hatékony közigazgatásban, amikor még Néró császár unalmában Sporus nevű eunuchjának makrancos, kissé durcás ajkát csókolgatta.

Kemény, pragmatikus, hatékony világpolitikai partnerekkel kell szembenéznünk egy erős Európában, mert más kiút nincs. Van persze más is, de ebben az utcában már jártunk, amikor alig száz éve szélsőségesek kezére adtuk az öreg kontinenst, s ennek a levét ittuk nagyjából 1989-ig.

Romániai választópolgárként idén félig-meddig az utcától kaptunk egy ajándékot: lapátra került a baloldali kormány. Üröm íze is volt az ajándéknak, mert a magyar érdekképviselet
súlyt veszített a hazai politikában: új stratégiákat kell építeni, s kapun belül is újra kell hangolni azt. Erre kaptunk már néhány erős figyelmeztető jelet. Ha a tisztességes, józan hangok elhalkulnak ahazai magyar politikában, olyan arcok bukkannak fel, amelyek mellett a legcsúnyább RMDSZ-es dinoszauruszok is hamvas bajadéroknak tűnnek: a szélsőségesek.

Ennél azért jobbak vagyunk, tudunk építkezni, csak az illúzióktól kellene megszabadulnunk, meg a megélhetési magyar ellenségképre építő politikáktól, mindez csak dühöt szül, de jövőt nem.

Az egyre kevesebb magyarnak józan, pragmatikus politika kell, saját érdekünkben, magunkról szóló, nem valaki ellen és nem illuzórikus csodavárásra építve. Veszélyes korban élünk, gyenge Európa gyenge államában: mindkettőt erősíteni kell, s következetesen ki kell mondanunk, mi ebből mennyit vállalunk, és mit kérünk?