Június 4-ének fájdalma határon innen és túl

Mondják: a háborúkban mindig a győztesnek van igaza. A többi néma csend, gyász és fájdalom. Idővel az emlékezés ideje jön el és a miértek keresgélése. Az okok találgatása, kutatása, elemzése. Cui prodest? (Kinek az érdeke? Ki húz hasznot belőle?)

Ama nevezetes júniusi diktátum óta generációk váltották egymást, de a fájdalom maradt, apáról fiúra szállt akarva-akaratlanul. Azóta is mondjuk és valljuk: a trianoni diktátum igazságtalan volt a magyarsággal, a magyar nemzettel szemben.

Kinek, kiknek a bűne? Kiknek „köszönhetjük” e megaláztatást?

Forradalmaknak és ellenforradalmaknak...Akkori politikusoknak, külföldieknek és talán hazaiaknak is, akkori nagyhatalmaknak. A győztesek érdekeinek. Az önzésnek, a szűklátókörűségnek, a kapzsiságnak. Sorolhatjuk mindezeket és hozzágondolhatunk sok mást is.

Évtizedek teltek el a döntés óta, és még mindig nem kért senki bocsánatot a határokon túl rekedtektől, a kisemmizettektől, a magyar nemzettől. Vajon eljön egyszer az idő, amikor valamelyik érintett nagyhatalom veszi a bátorságot és bocsánatot, elnézést kér a magyar néptől? A környező országoktól biztos nem várható, hogy önként felülbírálnák a jogtalan, számunkra igazságtalan döntést. Nekik mások az érdekeik. Tapasztalhatjuk, hogy milyen „hevesen” reagálnak az erdélyi kulturális, területi autonómia jogos igényére, ami különben más nyugat-európai államokban létezik. Láthatjuk, hogy a székely zászló milyen indulatokat vált ki egyes politikusokból, de ott van példaként a szlovák válaszlépés is a kettős állampolgárság ügyében.

A magyarság gyásznapjainak sorában az egyik legsötétebb a trianoni június 4. – a tatárjárás, a mohácsi vész és az aradi vértanuk után.

Számít-e valamit, hogy az akkori magyar küldöttek 1920 júniusában hiába érveltek, sorolták a reális adatok halmazát térképekkel, statisztikákkal, népességi kimutatásokkal? A küldöttség vezetője, Apponyi Albert gróf hiába beszélt több nyelven is, jogos érvelésének semmi hatása nem volt: a legyőzötteket nem kérdezték meg. Alá kellett kanyarítani a nevet. Ez diktátum volt! A javából. Az antant hatalmaké. Magyarországon az aláírás perceiben tiltakozásként megkondultak a harangok és tíz percre megállt az élet. A „békeszerződés” eredménye: a történelmi Magyarország (Horvátország nélkül) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Mintegy 3,3 millió magyar került a szomszédos államokhoz...

Már 1920-ban megszületett az elcsatolt területek visszaszerzésére buzdító ima: „hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában, ámen.” Az iskolákban ezzel az imával kezdődött és végződött a tanítás.

A hőn áhított feltámadás elmaradt. Aztán jött a második világégés. A revíziós óhajtól hajtva sajnos megint rossz oldalra sodródott kis országunk. A végét ennek is tudjuk, ismerjük.

A történelem kereke forog tovább. Már nem létezik a Szovjetunió, Csehszlovákia. És Jugoszlávia is felbomlott. De kis hazánk maradt. Hallani mostanában olyan hangokat a szégyenletes trianoni döntéssel kapcsolatban, hogy visszacsinálni nem lehet. Csak meghaladni. De hogyan? Igaz, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. De vitatkozni lehet, véleménykülönbségek lehetnek, sokan sokféleképpen emlékezhetünk. Hinni lehet és kell a valamikori józan észben, a jóvátétel valamilyen formájában. Végső soron az igazságban.

Barta László