Istenkeresés, ünnepek és lélekszigetek

Rideg világunkban a nyughatatlan emberi lélek folyamatosan keresi azt, amit elvesztett a századok útporában, hogy kitölthesse azt az űrt, amit Isten kihűlt lábnyomai hagytak a lelkében. Mert sokan úgy tartják, a Teremtő megfeledkezett övéiről, és kiszolgáltatta e Föld lakóit a legyen meg hát akkor a ti akaratotok érdeme szerint. A „mi urunk a pénz” tehát felváltotta azt a világot, amikor még az emberek között elég volt egy „kezet rá!” a tucatnyi hivatalos papír helyett, és nem a mammon volt az egyetlen hiteles istenség. Akik nem feltétlenül a pénz működtette világ rabszolgái, azok a búcsújáró helyeken még keresik az Úr lábnyomait, és lehet, neki köszönhetően tart még a szüntelen való áldozat is a keresztény világban.
Az ünnepek, legyenek azok családiak, egyháziak vagy nemzetiek, arra hivatottak, hogy a közösséget összekovácsolják. Nemzetet, hívő embert, családot. Ha családon belüli neves évforduló vagy esemény van, nem lehet életszerű, ha nincs jelen az ember valamennyi családtagja.

Nagyanyám, aki kilenc gyermeket nevelt, így a nagyapával együtt tizenegyen ülték körül az asztalt, mindig azt mondta a cseperedő unokáinak: gyermekeim, a családi ünnepnek a módját megadjátok!

Soha ne tartsatok évfordulót addig, amíg nem tud odaülni mindenki az asztalhoz ünnepi ruhában és lélekkel. Annak maradandónak, emlékezetesnek kell lennie. Az ünnep nem attól szép, hogy mi kerül a tányérba vagy a süteményestálra. Az ünnep az elcsendesedett lélektől, a kisimult arcoktól, a nyílt tekintetektől lesz léleksziget. Ez marad meg évtizedek múlva is emlékezetetekben. Mint ahogyan a templomi szentmiséből a tisztelendő szava, a liliom illata vagy a régi magyar himnusszal záródó szertartás útravalója, amely egész héten tartást ad az emberi méltóságnak.
Ugyanolyan a nemzeti ünnep is, mint ahogyan a nagyanyám a családi ünnep lényegét meghagyta. Amikor odaállunk nagyjaink szobraihoz, emléktábláihoz, az mindannyiszor a múlt és a jelen átértékelését jelenti. Számvetést és töltekezést, ugyanakkor a nemzeti tudatban való megerősödést is, hiszen a sorozatos csalódás, kiábrándultság nagy lélekgyilkos tud lenni. De ha szétnézek és látom, milyen sokan érezzük ma is magunkénak egyik-másik fontos évfordulót, amelynek elrendelt idejében világrengető jelszavak hangzottak el, még nem lehet baj velünk. A nemzettel. Mert

mi mindig ugyanazok maradunk, akik Trianon előtt és után, másfél évszázaddal vagy akár ezer évvel ezelőtt voltunk. Sőt, a velünk kufárkodók sem változtak soha. Csak éppen átalakultak a történelem törvényei szerint.

Ünnepeink idején minden nemzeti sajátosságunk fontos, minden, ami csakis ránk, magyarokra vonatkozik legyen az a Kárpát-medence bármelyik zugában. És ezek nem a virtusról, nem a nagymagyarkodásról szólnak, mint inkább azon jegyek összességének felsorakoztatásáról, amelyek minket, magyarokat meghatároznak: ha 1848, akkor igenis legyen ló, huszár, ezer nemzeti lobogó, vontassanak ágyút, legyen parádé!
Persze ezek nélkül is lehetünk magyarok. De miért kellene háttérbe szorítani mindazt, ami a legszebb a nemzetünkben, a történelmünkben? Minek jelentékteleníteni mindent, ami magyar? Ezt az utóbbi években nagyon is megértették székely testvéreink. És parádéznak március 15-én, mert akkor igenis parádézni kell.
S ha netán összevetnénk eme díszes felszalagozott, fellobogózott székely ünnepet a nagyváradi trikolóros felhozatallal, már nem is tudom ki kicsoda ebben az összekuszálódott politikai kavalkádban, ahol a nemzet kiárusítása már minden politikai játszma méretein túlnőtt.

Az ünnepnek a módját megadjátok! – hagyták ránk egykor a családot összetartó nagyasszonyok. A magyar ember mindig hagyománytisztelő lélek volt.

Évszázadokon keresztül szokásokat, nemzetmegtartó hagyományokat őrzött, amelyeknek köszönhetően még mindig itt vagyunk.
A Kárpát-medence jól tartósít – mondogatta az effajta szokásokra dédanyám. Mert sok benne a kegyhely, ahol imádkozni lehet. Máriapócs, Máriaradna, a Csíksomlyói Sarlós Boldogasszony tiszteletére épített Mária-kegyhely, amely Erdély legfontosabb zarándokhelyének hazaterelő szerepét tölti be ellensúlyozva azt a száz esztendőt, amelyet Istene nélkül töltött a szétszakított nemzet.