Erdélyi magyar megmaradás: nincs alternatívája a brassói autonómiaprogramnak

Közép-Európa ez időtájt a világ legélhetőbb régiója azok számára, akik a görög filozófia, a római jog és a keresztény morál által meghatározott európai kultúra értékei mentén szocializálódtak. Itt sokkal kevésbé érezteti hatását a nyugati woke-őrület, mint a Lajtától Nyugatra s a keleti zsarnokság sem tört utat magának. Igaz, Putyinra sokan úgy tekintenek, mint a normalitás, a józanság, a hagyományos értékek védelmezőjére, nem is teljesen alaptalanul. Azt azért lássuk be, hogy nem szeretnénk, ha nálunk is meghonosodna a politikai és gazdasági konfliktusok sajátos orosz megoldása, amikor a renitens fél a többiek okulására kiesik egy magas ablakból.

Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy az európai keresztény, fehér kultúra hosszú távon tartható, utolsó mentsvára Közép- és Kelet-Európa.

Ebben a régióban az első számú vezető Orbán Viktor, akire az egész nyugati konzervatív világ felnéz, s aki világpolitikai tényezővé nőtte ki magát. Ő az, akinek elsősorban régiónk védvonalainak kialakítása köszönhető.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy a magyar miniszterelnök tévedhetetlen. A vele való egyetértés a nagy kérdésekben sem jelentheti azt, hogy az egyértelmű tévedésekre ne lenne erkölcsi kötelességünk rámutatni. Az erdélyi nyomtatott sajtó egy részének tollvonással történt felszámolása mind szimbolikus kisugárzásában, mind konkrét következményeiben hiba volt.

A kárhoz képest a megspórolt pénz elenyésző.

És hasonló a helyzet a demokráciaközpontok, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodahálózatának felszámolásával, pontosabban finanszírozásuk megszüntetésével kapcsolatban.

A mögöttes eszme ugyebár a „párhuzamosságok kiküszöbölése”, meg persze az „egy nemzetrész, egy szövetséges” elve. A Fidesz fő partnere az RMDSZ, ami elsősorban politikai súlyából adódik. A szervezet a 2010-es évek közepétől maga is bekapcsolódott a honosítási tevékenységbe, melyet mostantól ki fog sajátítani.

Az „egy a tábor, egy zászló” elvére ráment már két választás, a 2002-es és a 2006-os, de vélhető, hogy e vereségek nélkül nem sikerült volna a politikai ingát hosszabb időre leszögezni a jobboldalon, s aligha győzött volna a nemzeti oldal négy ízben is kétharmados többséggel. Történelmi perspektívából szemlélve végül is ez jó stratégiának bizonyult. Kellett a Gyurcsány-féle kormányzás a választóközönségnek, úgy, mint egy igazi védőoltás. De ugyanez a logika Erdélyben nem működik.

Hadd idézzem Szőcs Gézát: „Az RMDSZ (…) az erdélyi magyarság szabad akaratából létrehozott egypártrendszer megtestesülése, annak minden szörnyűséges következményével együtt. Mert

Ahol valaki vagy valami versenytárs, kontroll és megmérettetés nélkül marad, ott megindul a degenerálódás, az értékek elfajzása.“

Az RMDSZ története a fokozatos önfeladás története, aminek az utóbbi évtizedben egyetlen valóban helyesnek mondható, fontos nemzetpolitikai lépése volt: a Fidesz-szel való kiegyezés. Még akkor is, ha ez vezetett el végső soron a „párhuzamosságok kiküszöböléséhez”, egy motivált és lojális csapat, egy hatékony intézményrendszer felszámolásához.

A Fidesz akkor járt volna el bölcsen és a maga érdeke szerint (hagyjuk figyelmen kívül a bajtársiasságot és a morális értékszempontokat), ha meghagyja ezeket a „párhuzamosságokat”. A két hálózat között egy egészséges verseny alakult ki mind a honosításban, mind a szavazatbegyűjtésben. A motiváltabb csapat kiesésével érezhető lesz majd a drasztikus hatékonyságcsökkenés.

Nem kell feltétlenül összeesküvéselmélet-hívő legyen az ember ahhoz, hogy összefüggést lásson a Fidesz lépése és az RMDSZ egyik ideológusa, Székely István által jegyzett, nemrégiben megjelent írás időzítése között. E szöveg eszmei megalapozása az érdekvezérelt, de eszmei alapokat sem teljesen nélkülöző Fidesz – RMDSZ szövetségnek. Higgadt elemző, majdhogynem tárgyilagos szöveg.

Ha nem lenne benne egy teljes mértékben igazságtalan, sőt, a valóságot meghamisító mondat, mely szerint a nemzeti autonomista oldal „gyűlöletbeszéde” eredményezte azt, hogy a szavazótábora akkor sem szavaz az RMDSZ-re, ha az összefog éppen a nemzeti oldallal. E mondatnak csak a második fele igaz. Első fele viszont aligha.

Azok, akiket az autonómia kiépítésének vágya, a magyar önrendelkezés igénye hozott a politikába nem azért nem szavaznak az RMDSZ-re, mert a Tőkés László közül tömörülő politikusok netán kemény hangot ütnek meg az RMDSZ jogos bírálatában. (Ami mindig elvszerű, tényeken alapuló kritika volt, és véletlenül sem gyűlöletbeszéd. Motivációs forrásvidéke sem a gyűlölet, hanem a racionalitás, a következetesség és az elvszerűség.) Hanem az, hogy maguk is látják, mi történik: az RMDSZ-be vetett bizodalmukat a szövetség vezetése módszeresen felmorzsolta.

A minősítés igazságtalanságán túl nehéz az egész passzust nem úgy értelmezni, mint az összefogás értelmetlenségének igazolását, s annak megalapozását, hogy az autonomisták helyett inkább a cigány és a homoszexuális kisebbséget kellene a szavazók körébe bevonni. Arról nem szólva, hogy a szerző 5 és 10% közé teszi az autonomista erők választási eredményeit, nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy e csapat beseperte már a magyar szavazatok 15-18%-át is. És akkor még nem szóltam Tőkés László 2007-es eredményéről az Európai Parlamenti választáson, amikor egymaga – a nemzeti tábor szervezeteivel megtámogatva –, annyi szavazatot szerzett Székelyföldön, mint az RMDSZ, országos szinten pedig 176 533-at, az RMDSZ 282 929 voksával szemben.

Érthető, hogy Székely nem sok szót veszteget az erdélyi magyar politikai elitet 1989 óta megosztó törésvonalra, amely az önálló, magyar érdekek mentén folytatott politikai vonalvezetés oldalvizein alakult ki, előbb a Domokos Géza, illetve Szőcs Géza körül csoportosultak, majd Markó Béla, illetve Tőkés László tábora között.

Az autonomisták 2003 elején akkor váltak ki az RMDSZ-ből, amikor világossá vált, hogy a szervezet leszámolt mind az antikommunista eszmei örökséggel, mind pedig az autonómia képviseletével.

A brassói programmal, melynek lényege az volt, hogy minden lépést meg kell tenni az autonómia irányában, mely nem ütközik román közjogi szabályozásba. Az RMDSZ működését az állammodell mentén kellett volna újraszervezni. Ehelyett Markóék fokozatosan a pártmodellt és a politikai zsákmánylogikát honosították meg, a sokszínűség helyett homogenitást, a befogadás helyett a kiszorítást. De mindezt lenyeltük volna, ha nem váltják ki a belső választást egy részleges tisztújítással és nem vágják sutba a nemzeti kataszter tervét is.

Az RMDSZ azóta csak és kizárólag konjunkturális okokból, szólamszinten hozza elő az autonómia kérdését, monopolizálja az erdélyi magyar közösségnek címzett állami források szétosztását és minden tekintetben úgy viselkedik, mint egy magyar szavazók voksaira alapozó román versenypárt. Holott látnivaló a népszámlálás eredményeiből is, hogy ez a politika a semmibe vezet. Annál a stratégiánál, amit a Kolozsvári Nyilatkozat, majd az 1993-as brassói kongresszus körvonalazott, senki nem fogalmazott meg jobbat. A brassói autonómia-programnak a magyar megmaradás szempontjából nincs alternatívája. Csakhogy ez az út göröngyös, viszontagságos, konfliktusos, és nem jár államtitkári székekkel és igazgatótanácsi tagsággal.

Amiben egyetérthetünk a szerzővel, az a Fidesz-RMDSZ viszony normalizálásának szükségszerű volta. Szinte komikus, amikor a Transtelex körül csoportosuló erdélyi balliberálisok azzal támadják Székelyt, hogy „az a magyar kormányzó párt – azaz a Fidesz – amely politikai működése során radikálisan átalakítja a nyilvánosságot, új alaptörvényt hoz be, átszervezi a Kárpát-medence magyarságának állampolgárságát, identitását etnikai alapokon, egyik legfőbb témája a menekültek és a szexuális kisebbség emberi jogainak érvényesülése ellen folytatott szimbolikus és jogi-politikai harc, az a politológiai szakirodalom szerint nem egy „jobb-közép néppárt”, és semmi köze nincs semmilyen „konzervativizmushoz”, hanem radikális szélsőjobboldali párt.”

E mondat politológiai érvényessége nulla, s csak azért idéztem, hogy lássa mindenki: a Márki-Zay Péter, Jakab Péter, Szabó Tímea vagy Tordai Bence-féle értelmetlen verbális hadonászás, a gondolattalan rágalomária, az indulatvezérelt fröcsögés nemcsak az anyaországban jellemző. Szét lehetne cincálni e pár mondatot, elválasztani a negatív kontextusba helyezett, de a nemzetépítés szempontjából nagyon is pozitív tényeket (alaptörvény, állampolgárság) a hangulatkeltéstől (a kormány semmivel nem veszélyezteti bárki emberi jogait Magyarországon), igazolni, hogy a szöveg valóságmagja éppenséggel egy hiteles, konzervatív politikát körvonalaz. De minek? Van itt kivel vitatkozni?

Visszatérve Székely István írására: azt mindketten tudjuk, hogy egy ellenzéki győzelem esetén a szerző által módszeresen feltérképezett értékrendi rokonság nem sokat számítana. Az RMDSZ egyből lecsatlakozna a baloldali vezetéshez, mely minden bizonnyal kinyújtaná a kezét az erdélyi magyar érdekképviselet felé, ezzel is azt a látszatot próbálva kelteni, hogy nem közömbös a nemzeti létkérdések és az összmagyar problémák iránt.

Más kérdés, hogy egyelőre – hála a Fennvalónak és a vérprofi magyar vezetésnek –, úgy tűnik, egyhamar nem kerül sor ilyen fordulatra. Ami örömteli és bíztató. Kár viszont, hogy nem a Fidesz szorítja rá az RMDSZ-t egy határozottabb arcélű, nemzetelvűbb politikára, hanem utóbbi fordítja a nagyobbik magyar kormánypártot a legfőbb erdélyi támogatói ellen.