A blöffölés nemcsak egy népszerű kártyajáték sajátja, hanem mindennapjaink része a köznapi kommunikációtól a belterjes munkahelyi játékokon át a politikáig. Amint azt már Machiavelli is leírta, a fejedelemnek nem kell feltétlenül erényesnek lennie, elég, ha erényesnek látszik. Hasonlóképpen bizonyos körülmények között egy politikai erő sikeréhez is elég lehet, ha erősnek látszik.
Húsz évvel ezelőtt ama bizonyos, Korniss Mihály által is emlegetett ötezer értelmiségi, az SZDSZ-es kötöttségű „megmondóemberek”, a tabuk magabiztos kijelölői és a szalonképesség határainak meghúzói a magyar közéletben tényleges hatalommal rendelkeztek, miután sikerrel ültették el omnipotenciájuk és omnikompetenciájuk kényszerképzetét a választók és politikusok körében egyaránt. Civil szervezetük, a Demokratikus Charta, bármikor képes volt több tízezer embert utcára hívni a fasizmustól, nácizmustól, rasszizmustól való kollektív rettegés rituáléjának fesztív bemutatása végett. És éltek is lehetőségeikkel: aláírást gyűjtöttek és hatalmas sajtóricsajt csaptak, mert Antall József a Nemzeti Bank élére a lejárt mandátumú Surányi György helyére törvény adta lehetőségével élve ki merte nevezni a saját jelöltjét, a másik oldaltól féltették a sajtószabadságot, miközben a média szinte teljes egészében a kezükben volt, tüntettek a Horthy-restauráció ellen, miközben már alakulóban volt az SZDSZ-MSZP-s posztkommunista restauráció.
Hátbatámadás
Ebben az időben a balliberális kulcsfigurák rendszeresen összegyűltek piknikezni és együtt gondolkodni Farkasházy Tivadar szárszói telkén. E meghitt találkozóknak a baloldal 2002-es győzelmével vége szakadt, de nemrégiben Farkasházy kísérletet tett arra, hogy összetrombitálja csapatát a baloldali hadak rendbe szedése és harci stratégiájának kialakítása céljából. Igen sokan el is mentek: a magát baloldalinak mondó tábor volt és reménybeli miniszterelnökei, Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai, Mesterházy, értelmiségi guruk Konrád Györgytől Paul Lendvain, Ferge Zsuzsán, Ungváry Rudolfon át Heller Ágnesig, a baloldal ikonikus előadóművészei, mint Bródy János, „médiasztárok”, mint Bánó András, Juszt László vagy Bakáts Tibor, az MSZP-s második vonal, Puch László, Vadai Ágnes, Lamperth Mónika, a már-már feledés homályába merült ex-SZDSZ-esek, mint Ráday Mihály és Mécs Imre, és persze sorolhatnánk.
Valószínűleg sem a szervezők, sem a meghívottak nem számítottak arra, hogy a blöff nem jön be, hogy saját sajtósaik lesznek velük a legkíméletlenebbek, ők kiáltják a leghangosabban, hogy „a király meztelen”. Az Index hírportál tudósítóját a találkozó második napján maga Farkasházy rúgta ki a happeningről, aminek minden bizonnyal sokkal inkább az volt az oka, hogy az addig megírt beszámoló tele volt vitriolos kitételekkel, mintsem az, hogy lefotózták és közzétették „Teddy és Mimi WC-jét”. Már a hangleütés is szokatlan egy balra húzó médiaorgánumtól: „Ha rangsorolni kellene, hogy jelenleg mi az a három helyszín, ahol a legtöbb kommunistát láthatjuk egyszerre, akkor azt mondanám: első az MSZP-kongresszus, második a Parlament és harmadik Farkasházy Tivadar balatonszárszói kertje.” A Heti Hetes című műsort nem kedvelők kajánsággal olvashatták a részvevők generációs hovatartozásán való hasonló szintű gúnyolódást. „Egy úr a vállamat lapogatja: »a fiatal generáció, ti vagytok a remény!«. Annyi egészen biztos, hogy a protézisragasztó most hiánycikk Szárszó és Földvár környékén.”
Az interneten évek óta keringő balos sittesek listája jut az ember eszébe a következő fordulatról: „Valakinek a szájából elhangzik az »ez még szabadlábon van«? kérdés. Később más róla kérdezi ugyanezt”. Megtudjuk azt is, hogy „Lengyel László állítólag megkérdezte Mesterházyt: Attila, mi akarsz lenni a Bajnai-kormányban? Elintézem!”. A szalámitolvaj médiasztár is tollhegyre kerül: „A téliszalámit elraktátok? – szól oda nekünk Hont, amikor feltűnik Bakáts Tibor.” A vájt fülűeknek szól a következő kis szurka-piszka: „Véletlenül rálépek valakinek a lábára, de egy jól begyakorolt »elnézést, nagyon tetszett, amit az ÉS-be írt!« felkiáltással kimentem magam.”
Mit képzelnek és kik?
No igen, az Élet és Irodalom megmaradt a nemzetellenes fröcsögés egyik fő orgánumának, nem csoda, ha Farkasházy kertjében összegyűltek közül nem kevesen publikálnak benne. A házigazda produkcióját sem kíméli a cikkíró: „Farkasházy Tivadar és Selmeczi Tibor az este végén egy viccesnek szánt, ám végül félelmetesen kínos kabarét adnak elő.” A legkeményebb viszont a tanulság: „Megegyezhetünk: olyan, hogy modern magyar baloldal, olyan nincsen”. Taktikusabb lett volna, ha ezek után Farkasházy lenyeli a békát, és nem utasítja ki a szerzőt, mert e gesztus hozzájárulhatott ahhoz, hogy más ballib orgánumok is hasonló stílusban nyilvánultak meg.
A Mandiner eddig is oda-odapörkölt a baloldalnak, de a HVG fulmináns reakciója sokaknak okozhatott kellemes meglepetést a nemzeti oldalon. Már a címadás is sokatmondó: „Szárszó 2013 – mit képzelnek ezek az emberek magukról?” Hosszan lehetne mazsolázni ebből a szövegből is, elégedjünk meg a tanulságot összefoglaló utolsó bekezdéssel. „Vicces módon a rendezvény egyetlen biztató momentuma az volt, hogy a vendégek jelentős része kifejezetten rosszul érezte magát attól, hogy a pikniket foglyul ejtette a rádiókabarés klán. Láttunk a műsorról remegő fejjel kimenekülő arcokat, és beszéltünk szépkorú celebritással, aki a gerontokrácia kifejezést vidáman leokézta. Egyelőre viszont a helyzet az, hogy Orbán ellenzéke képtelen megszervezni egy olyan dzsemborit, ami elviselhető. Amíg ez nem sikerül nekik, fölösleges arról társalogni, mit csinálnának az országgal.”
Az egyre népszerűbb, s a jobboldallal szemben igen kritikus 444 is hasonló szellemben szólalt meg, a címadás itt is mellbeverő. „Sem Bajnai, sem Mesterházy nem tart sehova”. A cikkíró szerint „valami elképesztő csillagállás” kell ahhoz, hogy Bajnai és Mesterházy összefogjon, tandemjüket „bohóckoalíciónak” nevezi, s úgy véli, hogy csak egy „ennél is megdöbbentőbb természeti jelenségnek” lenne betudható, ha „meg is nyernék a választást”. Itt is kíméletlen az összefoglaló diagnózis: „Nem sorolom fel az összes nevet, tényleg itt volt szinte mindenki, akik az ember eszébe jutnak, ha a baloldali, liberális, sőt, az elátkozott balliberális jelzőket hallja. Azok az arcok, akiken jó ideje már leginkább csak röhögni szokás, szinte bármit csinál a Fidesz. És ezt ők pontosan tudják, és láthatóan fáj nekik. Ezért ez az összebújás nem szólt, nem is szólhatott többről, mint hogy biztosították egymást, igen, mi még egy banda vagyunk. Egy régi időkbe visszavágyó, egymást azért ezeknek a régi szép időknek az emlékére fúró, alapvetően sehova sem tartó közösség képe rajzolódott ki.”
Nemlétező ellenzék
A Farkasházy féle szárszói tanácskozás elvben hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy a magát baloldalnak mondó hatalmi konglomerátum épkézláb stratégiát alkosson a jövő évi választások előtt, hogy erőt mutasson. Nem sikerült, sőt, a médiavisszhangok nyomán bizton állítható, hogy jobb lett volna nekik, ha meg sem szervezik. Bebizonyosodott: nemcsak közös jelölt, közös stratégia nincs, de nincsenek már egyként tisztelt szellemi vezérek, oda az egyéni sorsokat meghatározó „ötezer értelmiségi” mítosza. Lehet gúnyolódni Konrád Györgyön és a baloldal érdekében egész világot tántoríthatatlan bátorsággal szembehazudó Heller Ágnesen („senki sem sérült meg 2006. október 23-án”). A fideszes kormány „baloldali” ellenzéke szétesett, tanácstalan, gondolattalan és stratégiátlan. Ha nem emlékeznénk arra, hogy mit csináltak Magyarországgal és a nemzettel 2002 és 2010 között, már-már megsajnálnánk őket. Így viszont inkább némi elégtétellel állapítjuk meg, hogy minden jel szerint szabad az út Orbán Viktor előtt a harmadik mandátumhoz. Úgy tűnik, szűk évvel a választások előtt az ellenfél lélekben már feladta.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.