Apa, mire való az iskola?

Rédai Attila 2016. szeptember 22., 08:51
Apa, mire való az iskola?
galéria

Elgondolkodtam, mit is mondanék a leányomnak, ha most kéne iskolába vigyem – ami még jó néhány év múlva esedékes csak –, mire számítson, egyáltalán mire való ez a dolog. Erősen dolgozna bennem az a kérdés is, hogy mi indokolja drága gyerkőcöm kiengedését az otthon biztonságos falai közül, ahol én követem végig minden lépését, gondolatát, vágyát, kívánságát, rosszkedvét, nyűgét, szenvedését, s kivigyem oda a nagyvilágba, mindenféle vadidegen, agresszív, buta gyerek és egy csomó jobb esetben életunt, rosszkedvű, de akár gonosz rosszindulatú bácsi és néni közé, aki tanároknak meg tanárnőknek, pedagógusoknak hívják magukat, s arra tették fel életüket, hogy – ad absurdum – saját gyerekem nevelésének terhét az én vállamról levegyék.

Becsengetés. Iskolakezdés. Ahhoz már elég távol vagyok időben, hogy megszépüljenek az emlékek, s sok bizonyára meg is szépült. Nekem ilyenkor szeptemberben mégis azok a dohos, ködös őszi hajnalok jutnak eszembe, amikor a fejem a vállaim közé behúzva, vacogva a reggel hét órás órakezdésre szedtem a lábamat az alig derengő szürkeségben. Őszintén bevallva a legtöbbször nem is sikerült időben beérni, így viszonylag csak kevésszer éltem át azt az élményt, ami viszont oly tartósan beégett az emlékezetembe: ülni végre a nem túl meleg, de annál lerobbantabb, talán tüdőszínű osztályteremben, amelyet a még mindig sötét reggelen csupán egy vagy két negyvenes izzó harmatgyenge fénye leng be, s hallgatni közben a tanár nem túl feltűnő duruzsolását. Reggel hétkor, sötétben órát tartani a félálomban pislogó, unott diákseregnek, gondolom, büntetés volt az adott pedagógusnak is, olyannyira, hogy még a tantárgyra sem emlékszem, nemhogy a leadott tananyagra. Annyi bizonyos: abban az időszakban a magamban legtöbbször feltett kérdés nagyjából az lehetett: mi haszna ennek az egésznek?

Nem állítom, hogy az azóta eltett évek választ adtak volna erre a kérdésre. Sőt. Az érettségim óta eltelt húsz évben a romániai tanügy helyzete és állapota romlott és romlott. Míg az adottságok, az infrastruktúra lassan, de javult – az én félhomályos, (hozzám) hűtlen alma materem is megújult azóta, barátságosabb, modernebb, felszereltebb épületbe járhat a diáksereg –, a rendszer viszont mintha reménytelenül kisiklott volna. Azt a funkcióját, hogy a társadalom gyorsan változó igényeire reagálva szállítsa a munkaerőpiacra a jól felkészült szakembereket, nem látja el. Hogy emellett embereket neveljen – hát, nézzünk szét. Nem igazán sikerül neki. Mintha csupán arra szolgálna manapság az iskola, hogy a szülőknek legyen hová pakolnia a gyerekeket, amíg ők megkeresik a pénzt többek között arra, hogy iskolába járathassák a gyerekeket.

Az elmúlt húsz évben a tanügy, az iskolahálózat diplomagyárrá alakult, egy kötelező állomássá a nebuló életében, amelyet akkor is maga mögött tudhatott, ha minimális erőfeszítést sem fordított erre. Futószalagon gyártották az iskolák az érettségi-, sőt, a főiskolai diplomával rendelkező funkcionális analfabétákat, vagyis az olyan személyeket, akik nagyjából semmit sem tudtak kezdeni az iskolában elsajátított tudással, nem segítette őket munkahelyszerzésben vagy abban, hogy hasznos tagjává váljanak a társadalomnak. Szeretném ebben a szubjektív elemzésben leírni azt, hogy az iskola legalább megtanította az embereket írni és olvasni, de sajnos nem tehetem: elég szétnézni a közösségi oldalakon, hogy lássuk, mennyire felületes az átlagpolgár ilyen jellegű tudása is. Arról nem beszélve, hogy mennyire nem tud a népesség az interneten található információk özönében eligazodni, megkeresni, rátalálni arra, amire szüksége van, vagy egyáltalán: megkülönböztetni az álhírt a megbízható információktól.

Az elmúlt években, amióta kamerával megfigyelik a vizsgázókat, drasztikusan csökkent a sikeresen érettségizők száma. Lehet ez egy pozitív fejlemény? Nem vagyok meggyőződve. A kamerás időszak előtt az iskolák legalább egy húron pendültek a falaikon kívül levő új világgal abban, hogy a teljesítmény, a képesség nem függ össze a sikerességgel az életben. Most a diákok ugyan kénytelenek teljesíteni az iskolák elvárásrendszerét ahhoz, hogy diplomával hagyják ott a tanintézetet, de a megszerzett okirattal és a tudással továbbra sem mennek túl sokra. Sőt, onnantól egy teljesen új élet kezdődik, abszolút más szabályokkal.

Úgyhogy, lányom, mit mondjak neked (majd), miért kell iskolába járni? Hát ha másért nem, azért, mert ilyen az élet. Pontosabban: ez AZ élet, legalábbis addig a másikig. Itt szerzed meg a legtöbb igazi ismerősödet. Itt fognak megköttetni az örökre szóló barátságok, itt fognak lobogni az első, s talán legforróbb szerelmek. És fogsz találkozni néhány igazán elhivatott, hatalmas tudású pedagógussal is, akiket tisztelhetsz, akikre felnézhetsz, akiktől sokat tanulhatsz, s akikre évtizedek múlva is emlékezni fogsz. Hogy nem sokkal, az igaz. De értük is megéri majd, meglátod. A többit meg megszépítik majd az évek.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb
hétfő, 06:27

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.