Adventi levél 2017-ben

Kedves Barátaim! A nemzetként való megmaradásunk reménységét veszélyeztető történelmi fejlemények immár nem csak a magyarságot fenyegetik. Ebben a helyzetünkben újabban sorstársak is felsorakozhat(ná)nak mellénk, de egyelőre ennek a veszedelem mértékéhez képest csupán szerény jeleit észlelhetjük. Sőt közvetlen szomszédjaink, akik a trianoni átok pszichózisának visszáját szenvedve féltik győzelmük gyümölcseit, nem látják a fától az erdőt. Az indokolatlan félelmeiktől hajtott homogenizációs vágy, amely az orrgazda örökös szorongását idézi, kioltja a valódi veszélyt felmérni hivatott képességeiket. Így csak nehezen tudunk szövetségesekre lelni. Várakozásaink közt pedig ez lenne az egyik fontos és nélkülözhetetlen kívánság.

De seperjünk csak a saját portánkon. Hiszen a külső veszedelmeket hatványozó, ártó erő belül is működik – kívülről táplálva. S mi Dsida Psalmusának türelmével viseljük ezt: „ha gyilkos is, magyar!”

Még nagyobb veszedelem azonban az, ami bennünk rejtőzik. A sokaságban. Abban, amely tehetne csodadolgokat, de ehhez hiányzik belőle valami. Ha volt is, de mára kiölte az új neoliberális szellemű fogyasztói társadalomként működő csalóka világ, amely az önzés piedesztálra emelésével talán a kádári puha diktatúránál is nagyobb rendet vágott a tudatunkban.

Miről van tehát szó? Reménykedem annak a könyvnek a kiadásában, amely a kolozsvári Hitel című folyóirat köréhez tartozó nemzetpolitikában gondolkodó nemzedék gondolatait hozná közel az érdeklődő közvéleményhez. Széchenyiből indult ki, az ő önvizsgálatot hirdető szemléletéből. Szerinte a nemzetet szolgálni csak zarándoki alázattal lehet. Ez az üzenet elsősorban politikusainkhoz szól.

Az örök választópolgár oldaláról vizsgálódva nyilvánvaló, hogy a fenti elvárás legnagyobb akadálya éppen az azt gyakran hangoztató választó. Mert ez az elvárás érvényes minden magyarra.

Szabó Dezsővel mondhatjuk, mindannyian felelősek vagyunk egymásért, tehát személyünkben is van nemzetszolgálati feladatunk – lehet akár az a legapróbb is. A nemzetpolitikát mellőzve előzni akaró bármely erő pedig ennek hiányára építhet a legbiztosabban.

Történelmi tapasztalat és számos irodalmi olvasmány segít abban, hogy tudjuk: amióta választások léteznek, a hordószónokok és a csapra vert hordók főszereplők voltak a nemzet sorsát irányítók kiválasztásában. Az egyik legfrissebb élmény a közelmúltból az a bizonyos egyszeri 19 ezer Ft, amely eldöntő sikerrel vezette félre a nyugdíjasok egy részét.

Mikor e sorokat írom, zajlik az újabb nemzeti konzultáció. Vitatják értelmét jobbról-balról. De ha arra gondolunk, hogy társadalmunkban milliós nagyságrendben élnek olyanok, akiket nem érdekel az egyéni létüket is meghatározó közös sorsunk, vagy akiknek szellemi horizontja nem terjed a veszélyérzet megszabta határokig, akkor beláthatjuk, hogy a szemek nyitogatásának feladata milyen fontos.

Adventi levelet olvastok, és évtizedek óta sem juthattam el oda, hogy az égi várakozás tiszta és világos reménysége, pontosabban bizonyossága mellett ne kényszerüljek ama földivel kapcsolatos magyarázkodásokra.

Most azonban minden eddiginél nagyobb a tét. Ugyanis

hitünk szerinti biztos reményünk otthonát, keresztény egyházainkat és kultúránkat próbálják eljátszani az eddigi történelem talán „legtörpébb” emberei.

Pedig minden lelki-szellemi előkészítés ellenére is könnyen felismerhető (kinek a tudás, kinek a tapasztalat szintjén, s főleg együtt), hogy a lehetetlent szervező erők égő olajat kevernének össze a tiszta vízzel. Munkálkodásuk az aranycsinálók ma már mosolyra ingerlő igyekezetére hasonlíthatna, ha nem rejlene benne egy egészen más dimenziójú kockázat. Mi több, a biztos pusztítás veszedelme.

A lenni vagy nem lenni elcsépeltnek tűnő nagy kérdése ma – világ, kontinentális és nemzeti méretekben is – felettünk lebeg. De lehet-e világvége emberi erőből? A legfelsőbb akarat meddig engedi a gonosztól ösztökélve feszegetnünk emberi határainkat?

Ez az a pillanat, amikor az égi várakozás bizonyossága mindent felülmúló erejével képes eligazítani minket.

Ismét itt van advent, és elmélyültebb gondolkodásra ösztönzi az embert. A kevés szóval is világosan láthatóvá váló és erőt adó isteni perspektíva segíthet abban, hogy még oly hatalmas földi szorongásaink oldódhassanak. De áll az örök intés igazsága, amelyet a népi emlékezet közmondásossá tett. Segíts magadon, s az Isten is megsegít. Tehát feladatunk nem a passzív várakozás, hanem a jövőt munkálkodással előkészítő aktív részvétel, az ajtók kitárása a kegyelem előtt. Feladat, amely a költővel szólva nem is kevés.

Az, ami ma a világban és maradék kis hazánkban történik, emberi mércével mérve történelmi pillanatok sorozata. Ezeket történelmi tettekkel kell sikeressé tennünk. Ehhez a legelső lépés az, hogy felelősen döntsünk döntéshozóinkról.

A következő időszak erről szól, de nem csupán erről. Mert az egyéni felelősség, az örökös várakozók hétköznapi cselekedetei, egész életük szolgálattá nemesítése éppen olyan fontos, mint az, hogy választott vezetőinket Széchenyi üzenete hassa át, és munkájukat képesek, legyenek ama „zarándoki alázattal”végezni.

Szerencsések vagyunk, mert tudjuk, hogy égi várakozásunk bizonyossága felment a legnagyobb félelem nyomása alól. És szerencsésnek nevezhetjük magunkat azért is, mert ama földi, emberi léptékű várakozásunk közben van iránytűnk, olyan, amely a helyes irányt mutatja. Ez pedig a magyar nemzet, a magyar haza, a magyar megmaradás szolgálata. Legyen tehát kétszeresen áldott ez az adventünk is, adjon erőt a munkához és éleslátást a zavarkeltés közben, s legyen minden félelmet és szorongást feloldó a ránk váró idei karácsony és annak örömüzenete.

Dr. Szász István Tass

A szerző erdélyi magyar orvosi szakíró és közíró