A város sokadik elfoglalása

Előbb idegen katonabakancsok csattogására, fegyverek zajára ébredt a város. Identitása bukfencet vetett, ismeretlenektől lettek tele az utcák. Aztán eljött a gyűlölettől szított rombolás ideje. Most pedig ránk köszönt az esztelen építés korszaka. Ami közös bennük: az átalakulás. Nem a jó irányba…

Megannyi viszály között próbál talpon maradni a több évszázados, történelemtől átitatott Kolozsvár.

Miután leáldozott Funar csillaga, és több mint egy évtized után úgy gondoltuk, véget ért egy remélhetőleg soha vissza nem térő, borzalmas sovinizmussal jellemezhető „lobogós korszak”, úgy tűnik, a jelenlegi városvezetés immár az összlakosság ellen indít támadást. Az egykori PUNR-s, majd nagy-romániás polgármester piros-sárga-kékbe öltöztetett mániái kismiskák voltak amellett, ami az utóbbi időben történik az egykori kincses városban.
Funar „csak” Mátyás királyunk szobrát akarta elköltöztetni, eltüntetni, hogy nyoma se maradjon a magyarok büszkeségének. Boc és csapata sokkal rafináltabb módszerekkel dolgozik: szinte észrevétlenül, csendben bontogatja mindazt, ami a múlt. Egy kicsit innen, egy kicsit onnan törölnek, amíg rádöbbenünk: egész utcákat rombolnak le, és a földből többemeletes tömbházak nőnek ki. Esztétikailag igénytelenek, olykor teljesen lehetetlen helyeken, kisebb épületekre rátelepedve, néhol járda és út nélkül teremnek a semmiből, ahogyan valaki fejéből éppen kipattan az ötlet.

Miközben a csapból is az folyik, hogy mennyire nagyszerű ebben a városban élni, az igazság az, hogy Kolozsvár túlzsúfolt, levegője szennyezett, összevissza építkeznek, és immár a városháza propagandagépezete („élhető város” és egyéb bla-bla) sem tudja elfedni a valóságot.

Az ingatlanmaffia egész utcákra, negyedekre rátette a kezét. Ha egy környéket kiszemelnek maguknak, ott kő kövön nem marad.   
Akkora pofoncsapás azonban rég nem érte Kolozsvárt és lakosait, mint amit mostanában kapott. Bár évek óta botrány övezi, a napokban valósággal elárasztotta a közösségi médiát a kolozsvári Petőfi (Avram Iancu) utcai szálloda képe: a szomszédos egyszintes épületek fölé magasodó betonmonstrum – amelyet a kolozsváriak csak „koporsóként” vagy „űrlényként” emlegetnek – az utca teljes arculatát elrontja, és a középkori várfalat is takarja.

A várfaltól alig egy méterre épülő szálloda állítólag ötszintes lesz, valósággal „rátelepszik” a környezetére, a 18–19. században épült földszintes-egyszintes műemlékházakra.

Ezáltal megváltozik az egész Petőfi utca képe, és mivel ez az építkezés precedenst teremthet, elképzelhető, hogy további hasonló szörnyszülöttek árasztják el a történelmi utcát. Hogy a befektetőknek miként sikerült megszerezniük az engedélyeket, mai napig talány. Tény, hogy évekkel ezelőtt az illetékesek kiadták az urbanisztikai engedélyt, az újdonsült tulajdonos – egy börtönéveit töltő Ghișe nevű szebeni „üzletember” – még a bontási időpont előtt ledózeroltatta a régi ingatlant, mielőtt a területi műemlékvédelmi bizottság kezdeményezhette volna az épület műemlékké való nyilvánítását. Az egykori Nemes–Bethlen-kúria füvészkertjében álló japánakácokat és kőrisfákat a helyi természetvédelmi hivatal engedélyére hivatkozva kivágták. Senkit sem érdekelt, hogy a 18. század végén épült ház udvarát képző kertbe egykor Európa minden régiójából hoztak fákat, amely a Mikó-kerti füvészkert előtt nemcsak Kolozsvár, de Erdély egyik legkorábbi botanikus kertjeként szolgált. E fák túléltek két századváltást és egy ezredfordulót, világháborúkat, de nem tudtak ellenállni a barbarizmusnak. Csupán a civilek (magyarok és románok egyaránt) emelték fel a szavukat akkor, amikor a befektető lebontotta a régi ingatlant és letarolta az egykori füvészkertből még megmaradt fákat. És szintén ők tiltakoztak (egyes sajtótermékek képviselőivel együtt), amikor a középkori várfal részlete és az azzal párhuzamosan futó alagút bukkant elő az építés során, de a befektető még csak a közelbe sem engedte a régészeket. Pedig a felfedezés kötelezővé tette volna a terület régészeti feltárását, leletmentesítését. A szomszédok többször is követelték Emil Boc polgármestertől, lépjen közbe. A sajtó is rendszeresen írt a befektetés mögött álló különös érdekekről, de minden tiltakozás süket fülekre talált. A városvezetés mentegetőzik, Boc Bukarestet, az építészek az inkompetens polgármesteri hivatalt okolják a Kolozsvár szívében felhúzott, gigantikus koporsóra emlékeztető épület felépítése miatt. 

Az új „építők” többségének köze sincs Kolozsvárhoz. Ahogyan a városvezetésnek sincs sok.

Kéz a kézben tüntetik el mindazt, amivel a város a „kincses” jelzőt kiérdemelte. Amit még a kommunisták sem mertek megtenni, azt gond nélkül elvégzik a demokráciában a kétes hírű újgazdagok, akiknek egyetlen istenük a pénz. Hazug eszmék mögé bújva rombolnak és építenek. Még néhány év, és vigyorogva elmondhatják: bevégeztetett…