Az életet nem csak egy irányba kell megélni – beszélgetés Sztankay-Bedők Beáta keramikusművésszel

– Életének utolsó évtizedében ön volt a társa a legendás színművésznek. Hogyan ismerkedett meg Sztankay Istvánnal?
– Fantasztikus volt a találkozásunk, azóta is hiszek a véletlenben. István unokaöccsének, a művészettörténész Bojár Ivánnak volt egy galériája a Várban, ott állított ki Mayer Hella festőművész. Állandó látogatója voltam e galériának, mivel Ivánt régóta ismertem. Első férjemmel iskolatársak voltak, én is évtizedek óta a Budai Várban lakom, ez volt a kötődés. Egy alkalommal Bojár meghívta a galériába nagybátyját, Sztankay Istvánt. Iván édesanyja, Sztankay Ágnes is a Várban lakott, ez amolyan provinciális kapcsolat volt köztünk. Ahogyan az erdélyiek nem tudnak leülni Kolozsvár Főterén úgy, hogy valakivel ne találkozzanak, nálunk a Budai Vár és környéke az a vidék, ahol mindenki mindenkinek valamilyen ismerőse. Elmentem arra a bizonyos kiállításra, Pista egyedül nézegette a képeket.  Megismerkedtünk, jól eltöltöttük az időt. Telefonszámokat cseréltünk, éltem tovább a napjaimat, de nem telt el sok idő, mert két nap múlva felhívott, hogy innék-e vele egy kávét. Megittuk azt a bizonyos kávét, fél évig még magázódtunk, romantikus volt az a periódus is.

Bár az egészségi állapota idővel rosszabbra fordult, a kapcsolatunk csodálatos maradt. Fantasztikus lelke, szelleme, humora, kelleme mind megmaradt, egyedül élete rövidült, de pár gyönyörű év így is megadatott nekünk.

– Mikor kezdett betegeskedni?

– Akkor kezdődött nála, amikor érezte, hogy a főszerepekkel már gondja van. A félelem nem volt túl indokolt, hiszen minden főszerepét eljátszotta, de már nehéz volt neki. Egyik pillanatról a másikra felmondott a József Attila Színházban, és ez nem is lett volna baj. Amikor megismerkedtünk, nem dohányzott, tíz éve leszokott a cigarettáról. Aztán azt mondta, ő félszerepeket nem játszik, nem fogja a színpadon felszolgálni a kávét – vannak színészek, akik levezetésképpen erre képesek. Olyan életpályája volt, amibe ez nem fért be. Pedig ha ezt megtette volna, nem szokott volna vissza a dohányzásra. Így otthon leült a fotelbe, és unalmában rágyújtott. Annyira visszaszokott, mint amennyire azelőtt soha. Ez szerintem felgyorsított nála mindenféle betegséget.

– Nem lehetett erről lebeszélni?

– Nem. Azt mondta, neki ez jó, miért szokjon le megint. Bár több időt szerettem volna vele tölteni, és az a kerámia rovására ment – kiállításokat még szerveztem, de nem akkora elszántsággal, mint előtte –, gyakorlatilag én maradtam neki és a gyerekei.

– Barátai nem voltak színházi körökből?

– Furcsa ember volt, nem barátkozó típus. Ha elment valahova, tudott a társaság közepe lenni, de nem igazán barátkozott. Az életébe ez nem fért bele. Gondolom, fiatal korában több barátságot is kötött, csak azok idős korára elhalványultak. Amikor bekerültem az életébe, a színésztársai közül Bodrogi Gyulával, Esztergályos Cecíliával volt jóban. Bodrogival rengeteget játszottak együtt, ő mind a mai napig elcsukló hangon emlegeti, nehezen tudta feldolgozni, hogy Pista meghalt. Ők a színpadon is annyira jó barátok voltak, hogy egymás sikerét, munkáját, érvényesülését segítették. Volt olyan, hogy Gyula elfelejtette a szövegét, és végig Pista segítette ki. Azt hiszem, kölcsönösen szerették egymást. Volt Sztankaynak egy-két ilyen havere, régen például Madaras Józseffel volt jóban.

– Rengeteg filmben is láthattuk. Mit szeretett Sztankay István jobban: a színházat vagy a filmet?

– Biztos, hogy a színházat. Színházi ember volt teljes valójában. Fiatalkorában ugyan filmezett, de annyira belebonyolódott a színházba, hogy azzal foglalkozott a legszívesebben. 

– Hogyan viselte a népszerűséget, hiszen még Erdélyben is rendkívül ismert művész volt?

– Szerette, még az utcán is imádta. Ha odajöttek hozzá, szívesen adott autogramot. Bárkivel fényképeződött, a kirakatablakban is igazgatta a frizuráját. Úgy beszélgetett az utolsó koldussal és utcaseprővel, mint bárki mással. Amikor kezdődtek az egészségügyi problémái, már nehezen viselte, ha sokan voltak körülötte. Mindig engem keresett… Mindent megtettem azért, hogy meghosszabbítsam az életét, de nagyon felgyorsult a betegsége sajnos.

– Köztudomású, hogy négyszer nősült, két gyereke volt az előző házasságaiból. Milyen volt a kapcsolata a családjával?

– Nagyon jó volt. Imádta a gyerekeit, a lánya, Orsolya színésznő lett, a fia, Ádám pedig újságíró. Büszke volt színésznő lányára, bár nem egyengette az útját, hiszen az ő útját sem egyengette senki. Féltette a pályától, ezért nem is lépett az érdekében. A lánya még színészkedik, de közben idegenvezetőként is dolgozik, hiszen Magyarországon sem mindenkinek adatik meg, hogy csak a színészkedésből éljen meg. Mindig kiállt a gyermekei mellett, a fiát is támogatta, viszont rájuk bízta az életüket, és maguk értek el mindent.

– Ön is művész, nem félt attól, hogy Sztankay István mellett az ön pályája esetleg háttérbe szorul?

– Nem, mert ő fantasztikusan átlátta a helyzetet, főleg azt, ami már-már a hivatásommá érett, vagyis hogy eltérő fejlődésű gyerekekkel foglalkozom. Művészetterápiát tartok nekik, rajzolunk, de főleg agyagozunk, és ez mindig szent volt az életemben, és beleilleszkedett kettőnk kapcsolatába. Az a tény, hogy kissé kevesebbet foglalkoztam a saját művészetemmel, nekem belefért, gyakorlatilag ezt tettem az első férjem mellett is. Ő ügyvéd volt, és szinte egyedül neveltem fel két gyereket. Mindig tudtam, hogy egyszer lesz majd időm a művészetre is. Pityu mellett úgy éreztem, épp az a dolgom, hogy vele legyek. De hát ez nem volt „dolog”, szívvel-lélekkel tettem, imádtam vele lenni. Soha nem veszekedtünk, vele minden perc jó volt. De azért

– Hogyan boldogult életének ezzel a vetületével, vagyis a gyermekekkel való foglalkozásokkal?

– Nálunk ez családi hagyománynak mondható, hiszen egyik testvérem gyógypedagógus, a másik pedagógus. A Kincs.Ő Alapítvány a gyógypedagógus testvéremmé, osztálytársaival alapították ezt 15–16 évvel ezelőtt. Komplex nevelésben gondolkodtak, bevették a művészeti irányt is, így kerültem én a képbe. Idővel egyre jobban bekapcsolódtam e munkába, ami mind a mai napig tart, és számomra most ez az első.  Kerámiát csak megrendelésre készítek, ennek ellenére nemrég volt kiállításom szülőfalumban, Somogyváron. Úgyhogy nem hanyagolom el ezt a részét sem az életemnek, de Pista mellett jöttem rá: az életet nem biztos, hogy csak egy irányba kell megélni. 

Ugyanis sokkal színesebb az élet, mint ahogy azt az ember elképzeli gyerekkorában.

– Sztankay István emlékére díjat alapított. Kik kaphatják ezt meg, és kik ítélik oda?

Zöld Csaba marosvásárhelyi születésű színész kapta meg elsőnek 2015-ben. Még Sztankay mondta róla, hogy „ebből a gyerekből lesz valami”. Valóban tehetséges színész. Következő évben Kocsis Judit, majd Létay Dóra, Kovalik Ágnes és az idén Pikali Gerda vehette át a díjat.