A gyerekek önfeledt kacagása mérce – beszélgetés Zorkóczy Zenóbia szabadúszó színművésszel

– Hogyan és honnan indult „utazásod” a színház világában?
– Ma sem tudom, milyen indíttatásból, de elsőosztályos koromban felpattantam az iskola udvarán lévő pingpongasztalra, s kezdtem szórakoztatni a diáktársaimat. Énekeltem, táncoltam, megnevettettem a többieket, s ez örömet okozott nekem. Nem tudom, honnan hoztam e szórakoztatási vágyat, mert addig még színházban sem voltam. Később diákszínjátszó lettem, és rájöttem, tökéletesen levezetem a feszültségemet, ha szerepelek. Egyensúlyt teremt bennem a játék, és a színpadon bármilyen helyzetet eljátszhatok, nem úgy, mint az életben. Az érettségi kártyáinkat a sepsiszentgyörgyi
Baász Imre grafikusnál terveztettük, ő rákérdezett: mi leszek, ha nagy leszek? Mikor megtudta, hogy színész akarok lenni, ajánlotta, felvételizzek az éppen alakuló gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházhoz. A Figuránál sok érdekes dolgot tanultam, de a beszédhibáimat nem tudtam kijavítani, s a kisváros sem volt vonzó két év után. Budapestre mentem, ahol megismertem az akkori független színházi törekvéseket, és beiratkoztam a Hangár beszédfejlesztő magániskolába.

Agyonkínoztak a főiskolán, de szükségem volt erre, mert felkészített, hogy mindent kibírjak, ha szabadúszó leszek. A szakmát jól megtanították, amiért nagyon hálás vagyok Boér Ferencnek, Bíró Józsefnek, Spolarics Andreának és László Gerőnek. Szabadúszóként, előadóművészként, vagyis vándorszínészként már a tapasztaltak kategóriájához tartozom a huszonöt év régiségemmel.

– A „vándorszínész” kifejezésnek kissé archaikus színezete van. A színészetnek miért ezt a formáját választottad?
– A rendszerváltás után a színházak leálltak a tájolással, így megszületett az igény, hogy valakik pótolják ezt a hiányt vidéken. Több irányból, sokféle naiv és világmegváltó elképzeléssel elindultunk, hogy ezt az űrt betöltsük. Ami a vándorszínészetet illeti: milyen nevet lehet adni azoknak a képzett színészeknek, akik huszonöt éve tolják önszántukból a kultúrát Erdélyben?

A legegyszerűbb, ha azt mondod, vándorszínész vagy, mert azt ismeri, arról hallott még az öregapjától, és nem kell órákig megalázó módon magyarázkodj neki, miért vándorolsz. Egyébként nem igazán javultak a körülmények a vándorszínészet hőskora óta, sőt inkább romlottak, mert manapság már nem várja a vándorszínészeket senki vacsorával, szállással vagy legalább egy meleg teával. Újabban van Erdélyben „osztálytermi előadás” is, de azok a színészek, akik ezt művelik, nem vándorolnak faluról falura, mert kőszínházasok. Így ugyanabban a városban éppen nem a szépen kivilágított színpadon lépnek fel, hogy elkápráztassák a nézőiket, hanem inkább egy osztályteremben szoronganak. Mi is főleg osztálytermekben léptünk fel az elmúlt huszonöt évben, de csak azért, mert a kultúrházak a kicsi falvakban nem voltak befűtve, vagy éppen nem került elő a kultúrotthon kulcsa.

– Miért a gyerekeket választottad célközönségnek?
– A gyermekekben van a jövő. Meggyőződésem, rajtuk még lehet segíteni, ők még tudnak fejlődni. Ők hálásak, kifejezik a szeretetüket, amely erőt ad nekem is a továbblépéshez. A gyerekeken látod a befektetett munkád eredményét, amely egyértelmű, miután folytatást kérnek, és szünetben tovább játsszák az általad elkezdett játékokat, vagy használják a gesztusaidat. Ahová többször is visszatérek, tapasztalhatom, hogy a gyermekek egyre jobban ismerik, követik és betartják az előadások játékszabályait, vagyis tudják, mikor kell hallgatni, mikor lehet közbeszólni röviden, hogy zökkenőmentesen haladjon az előadás. Egyre együttműködőbbek, elkérik tőlem az elhangzott versek címeit és a szerzők nevét, mert imádják a „vicces” verseket. A legfontosabb feladatomnak talán a humorérzék fejlesztését tartom, mert sok gyerek sem otthon, sem az iskolában nem kacag, hiszen mindig csak az elvárásoknak kell megfelelni egy komor, lélektelen, humortalan világban. Munkám eredményét az önfeledt kacagás mennyiségében, milyenségében mérem.

– Hogyan sikerül lekötni a figyelmüket?
– Ha érdekes és hiteles vagy számukra, a gyerekek reád figyelnek. A többi a szakmai tudásodon múlik, hogy miként tudod fenntartani a figyelmet több száz gyerek számára. Mivel mindig más körülmények között és más közönség előtt lépek fel, folyamatosan improvizálnom kell. Ez kihívás, de frissen tart és jól szórakoztat.

mire egy gyermek a hátsó sorból elkezdett madárul dalolni, hogy külön közönséget toborozzon magának. Erre kihívtam, hogy mondja meg, milyen madár ő, és tud-e lülülüzni vagy klüklükölni. Csak vonogatta a vállát, így kedvesen helyreküldtem, hogy akkor nem is igazi énekesmadár, hanem valamifajta jópofa jómadár. Nagy kacagás zárta le a jelenetet és helyreált a csend, folytathattam az előadást. Ez a műfaj csak így működik, tudnod kell kezelni és irányítani a közönséget.

– Milyen műsorokat állítasz össze?
– A fiamnak mindig arra a kérdésre válaszoltam az érettségének megfelelően, amire éppen kíváncsi volt. A közönségemet is ezért kell jól ismernem, hogy az azt érintő legfontosabb kérdésekre tudjak választ adni az előadásaimmal. A műsoraimat – a célzott témát figyelembe véve – én találom ki, én keresek hozzá irodalmi anyagot, és írok hozzá összekötő szövegeket. Én dramatizálom és építem fel úgy, hogy tanulságos és élvezhető legyen, de semmiképp sem moralizáló.

A nagyobbaknak a Zénó az elképesztő madárijesztő című előadásomat, a gimnazistáknak a forradalmi Adymat vagy a magyar szerelmi lírát. A fiatalok mindenre fogékonyak, ezért óriási felelősség, hogy mit ajánlunk nekik és milyen minőségben. Haragszom azokra a felnőttekre, akik rábízzák a gyermekre születésétől fogva azt, hogy eldöntse, mit akar tenni, például akar-e a nagymamához vagy a színházba menni. Nagymamához kötelező menni és a színházba is! Minden értékes dolgot meg kell velük ismertetni, mert amíg nem tudják, milyen, addig véleményük sem lehet róla. Vagy amíg nem ismerik a lehetőségeket, addig nem tudják eldönteni, nekik mi a jó.

– Saját magad szervezed a fellépéseket?
– Amíg nem tudok megfizetni menedzsert, addig mindent nekem kell tennem. Az utóbbi időben a Magyarországról kapott pályázati támogatások sokat segítettek. Könnyebben el tudunk jutni olyan helyekre, ahová eddig csak jótékonysági alapon sikerült, mert ilyeneket is felvállaltunk sokszor, csak nem reklámoztuk.

– Hosszú évek óta járod a legeldugottabb helyeket is előadásaiddal, gyakorlatilag missziót végzel. Soha nem fáradtál bele?
– Azért tudom ezt megtenni, mert valóban missziót végzek pár pályatárssal együtt. Ha mi nem jártuk volna a vidéket saját erőnkből az elmúlt huszonöt évben, a falusi vagy szórványban élő gyermekek nem láttak volna előadásokat, nem hallottak volna verseket előadóművészektől. Évi 100–200 előadást tartott minden szabadművész kollégám az elmúlt évtizedekben vidéken állami támogatás, komoly szakmai elismerés nélkül.

– A járvány ideje alatt sikerült eljutnod műsoraiddal a közönségedhez?
– Megnyertünk egy száz előadásból álló magyarországi pályázatot az NKA-tól, pontosabban egyéves költségvetést, amelyet április 14-re sikerült teljesíteni. Három székelyföldi megyét láttunk el gyermekelőadásokkal, elsősorban olyan kistelepülésekre látogattunk el, ahova piaci alapon nem lehet eljutni. A Zénó az elképesztő madárijesztő című egyszemélyes előadásom alkalmas volt arra, hogy a járványidőben is felléphessek vele, amikor engedélyezték, mert az előadás egy kis megváltoztatásával megtehettem, hogy senkihez se kerüljek közel fizikailag. A közönség pedig maszkban kacagott.

– Életedben az írás sem elhanyagolható. Mi késztet arra, hogy ne csak fellépj, hanem le is írd gondolataidat?
– A kreativitás ilyen módon tört utat nálam. A tárcákat azért írtam, hogy szórakoztassam az elcsigázott embereket. Amikor nem tudtam játszani, írtam. Két könyvtervezetem is van. Az egyik az NKA Szépirodalmi Kollégiumának a megbízásából, amely arról szól, hogy miként állítok össze színházi előadásokat irodalmi alkotásokból. A másik a Magyar Művészeti Akadémia égisze alatt íródik, a kutatási témám pedig a rendszerváltás utáni erdélyi színházi szabadúszók helyzete. Az Előretolt Helyőrségben pedig rövid kis interjúkban mutatom be a szabadúszó kollégáim.