Vistai kőfaragók keze nyoma Budapesten és Bukarestben

Bármerre jár az ember Kalotaszeg falvaiban, szembeötlő a népi építészet, amit a kommunista rendszer négy évtizede, és az azt követő romániai demokrácia fejetlensége sem tudott gyökeresen átalakítani. Időnként megállok egy-egy falu utcáján, hogy közelebbről megcsodáljam a kézműves famunkával díszített házakat, vagy a kisebb palotának beillő, kőfaragásokkal kirakott tágas ingatlanokat. Ez utóbbiból Magyarvistán van sok, amely a Cifra Kalotaszegnek nevezett Nádasmente kiemelkedő települése a Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal mentén.

Aki kőmegmunkálásra, kőfaragásra kíváncsi, annak bőven van itt látnivalója, hiszen a fél falu ebből él meg.

A régi házak díszítése hűen őrzi az elődök szaktudását, akik százötven éve kötelezték el magukat a kőmegmunkálás mellett. A korábban gazdálkodásból és mészégetésből élő magyarvistaiak boldogulásában a Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal 19. századi építése hozott fordulópontot. A kalotaszegi falvakból is sok munkást toboroztak az 1870-es évek legnagyobb erdélyi beruházásához, ahol az olasz kőfaragoktól, kubikusoktól lehetett mesterséget tanulni. A magyarvistaiak helyzeti előnyben voltak, hiszen a falu határában ismerték a kőlelő helyeket.

A kőtömböket ökrökkel szállították a portákra, és elkezdődött a vistai kőfaragás máig tartó diadalútja.

A 19. század végén és a 20. század elején felépült Országház díszítő elemei között vistai mészkőből készített faragványokat is találunk, ami azt bizonyítja, hogy akkorra már sok vistai kézműves lett ura új szakmájának.

Nem csak a korabeli Magyarországon, hanem a Trianon utáni Romániában is nagy becsben tartották a magyarvistai követ. A Ceaușescu-rendszer grandomániájának kirakatépülete, a bukaresti Nép Háza – a mai román Parlament – 1983-ban elkezdődött építése során használta fel a legtöbb kalotaszegi követ, amelyet a faluban kétszáz kőfaragó dolgozott fel. A történetnek tragikus kimenetele lett: az 1980-as években legalább tíz vistai mesterembert ítéltek hosszú börtönbüntetésre olyan váddal, hogy megkárosították a román államot. A korabeli átlagfizetést többszörösen meghaladó bérüket a Nép Házát építő bukaresti szocialista nagyvállalat határozta meg és fizette ki. A pártvezetésnek valószínűleg nem tetszett, hogy egy erdélyi magyar falu mesteremberei az ország legjobban fizetett munkásai lettek, aminek hatósági beavatkozás lett a vége.

A vistaiak ma is szomorúan emlékeznek arra az időszakra, amikor a kőfaragó műhelyeket megszállta a román állambiztonság, a Szekuritáté.

Szerencsére az 1989 decemberi rendszerváltás ennek is véget vetett, és az elítélt vistaiak hazatérhettek szeretteikhez.

Tény, hogy a kőfaragás ma is jó pénzt hozó foglalkozás a faluban. Az aprócska műhelyek felszámolódtak ugyan, de helyüket átvette három magyarvistai nagyvállalkozó. Az apáról fiúra szálló kőfaragás műhelytitkait ismerő fiatalabb és idősebb mesterek immár munkavállalóként dolgoznak a nagyobb cégekben, amelyek nem csak Romániában, hanem külföldön is terítik termékeiket.

A legismertebb magyarvistai köves cég tulajdonosával, a 45 esztendős Barta Szallós Leventével előbb a falu elején található ,,faragott házukat” nézzük meg, amely szüleinek és nagyszüleinek keze nyomát dicséri. A kilencvenes évek elején még a portán működött a kővágó gáter, vendéglátóm gyerekként kőfaragó családtagjai mellett nőtt fel. Nem csak a férfiak, hanem a nők is besegítettek: a rengeteg műhely családi vállalkozásként működött, ahol minden családtagnak megvolt a szerepe.

Levente számára nem volt kérdés, hogy kőmegmunkáló lesz, csupán az volt a dilemmája, hogyan lehetne továbblépni a sok kézi munkaerőt igénylő, nehéz szakma ,,korszerűsítésében”.

Kérdéseire a 2003-as cégalapítást követő évek hozták meg a választ, amikor szétnézett a kőfeldolgozás különböző romániai és külföldi helyszínein, megismerkedett a modern gépekkel és technológiákkal, amelyeket magyarvistai telephelyén is meghonosított.

A családi háztól átballagunk a mintegy hatvan embert foglalkoztató cég központjába, ahol több műhelyben végzik korszerű gépekkel a méretre vágást és csiszolást. Külön helyiségekben dolgoznak a kőfaragok, akik munkáját egy robot segíti. Vendéglátóm szabadkozik, hogy nem a kézi munkaerőt akarja kiiktatni, hanem segíteni szeretne az embereknek a temérdek megrendelés kivitelezésében.

A folyamat elején vagyunk, de már most látszik, hogy a robot teljesítményével akár az egytizedére tudjuk csökkenteni számos művelet idejét. A gép a kőfaragás hetven százalékát végzi el, a befejezés, az utolsó simítások a mesteremberek feladata marad, akik már megbarátkoztak az új ,,munkatárssal” – magyarázza a cégvezető, aki azért keresett új műszaki megoldást, mert egyre több megrendelést időhiány miatt már nem tudtak elvállalni.

A vistai mészkőre és a kőfaragók munkájára egyre nagyobb szükség van a templomok restaurációja során. Kolozsvár két ikonikus műemlékének, a Farkas utcai református templomnak és az idén nyáron eredeti szépségében felújított, hétszáz éves főtéri Szent Mihály-plébániatemplomnak a munkálataiból is kivették részüket, és jelenleg az ortodox katedrálisban dolgoznak. Közben számos műemléképület, régi kastély, kúria felújítója keresi meg őket megrendelésekkel.

A tágas udvar a kőszállító teherautók fogadóállomása. A családnak több bányája üzemel Magyarvistában és a szomszédos Mákófalván, Magyargorbón és Egeresen. Minden bányának más színárnyalatú a köve, más-más célra termelik ki. Egy-egy divathóbort határozza meg bizonyos színárnyalatú kövek népszerűségét, amiből hirtelen annyit rendelnek, hogy a kitermelés nem tud lépést tartani a feldolgozással. A sikertörténet mégsem tudja legyűrni a gondokat, amelyeket a különböző állami intézmények átláthatatlan bürokráciája okoz. Barta Szallós Levente elpanaszolja a vistai kőfeldolgozók feszült kapcsolatát a környezetvédelmet felügyelő állami ügynökséggel, amelynek hivatalnokai ellenségként kezelnek minden bányanyitást és kitermelést.

Volt már olyan esetük, hogy egy korábbi bírság után több tízezer lejes büntetést akartak mondvacsinált kihágásokért bevasalni a cégén.

A cégtulajdonos azzal zárta le a parttalan a vitát, hogyha újra megbirságolják, bezárja cégét, és visszatér fiatalkori kőfaragó műhelyébe. Kiállása meghőkölésre késztette az állam embereit, mert belátták, hogyha lehetetlen helyzetbe hozzák az ország legismertebb kőfeldolgozó vállalatait, az számukra is rosszul fog végződni.

,,A kitermelt bányarészeket befedjük földdel. Lehetőségeink szerint igyekszünk minimálisra csökkenteni a tájnak okozott sebeket. A korábbi nagy állami bányák megszűnte után ezzel ma már senki nem törődik” – érvel az üzletember, aki szerint állami érdek kell legyen egy-egy vidék népeltartó képességének a megőrzése.

A magyarvistai fiatalok közül ma is sokan szeretik a kőfeldolgozást. Ezzel a szakmával jobban keresnek, mint más mesterségekkel. Példaként 14 éves fiát említi, aki több osztálytársával együtt a nyári vakációban elszegődött a műhelyekbe dolgozni. Az apa az üzemvezetőre bízta, hogy döntse el, mennyi bér jár az elvégzett munka után. Több környékbeli fiatal kóstol bele hasonló módon a kőfeldolgozásba, később pedig itt ragadnak. Barta Szallós Levente a szakoktatás hiányára panaszkodik.

A fiatalok többsége ma már a cégben tanul szakmát az idősebb szakiktól, pedig elkelne az intézményesített szakoktatás is.

Kifele jövet szembetaláljuk magunkat egy irdatlan betonöntvénnyel, amelyet a Nép Háza építése idején hoztak mintának a kőfaragók számára a nyolcvanas években. Több ilyen formátlan betondarab érkezett, a vistai mesterek azonban gyönyörűen kifaragott és lecsiszolt köveket küldtek a megrendelőknek. Akik a román fővárosban meglátogatják a világ második legnagyobb területű adminisztratív épületét, nem is sejtik, hogy a kődíszítések zöme Erdély szívében, Magyarvistán készült.