A húsvéti locsolkodás eredete a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza. Ez az ősi pogány szokás termékenységi rítus lehetett, melyet aztán később az egyház is elfogadott, mert – magyarázatuk szerint – egyrészt a vízzel való keresztelésre utal, másrészt pedig arra a legendára, amely szerint a feltámadást hirdető asszonyokat a Szent Sírt őrző katonák hideg vízzel öntötték le, hogy hallgatásra bírják őket.
A környező szláv országokból és az egész magyar nyelvterületről ismert népszokás első hazai írásos említése 1736-ból, Apor Péter tollából való: „Úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték az leányokat, hányták az vízben …” A húsvéthétfő vízbevető vagy vízbehányó hétfő elnevezése a hagyomány eredeti jellegére utal. A falusi legények által előre megszervezett, zenével és köszöntőkkel kísért locsolkodás azonban már újabb keletűnek számít. A lányok – tessék-lássék módon – igyekeztek elrejtőzni a legények elől, akit azonban megtaláltak, azt a kúthoz vitték és vödörszám öntözték rá a vizet. A legények locsolását a lányok húsvéthétfő délutánján személyesen átadott, vagy leánypajtásaikkal elküldött tojásokkal viszonozták. Régen a húsvéthétfőt követő keddi napon a lányok visszalocsolhatták a legényeket, a szokás e sajátos formája azonban a két világháború között időszakban eltűnt.
A húsvéti locsolkodás elengedhetetlen eleme a pirosra festett vagy más módon – karcolással, patkolással – ékesített tyúk-, liba- vagy kacsatojás volt. Az ősi hagyományokon túl az is segítette a tojás húsvéti szimbólummá válását, hogy régen böjti tilalom alatt állt, így az ünnepre sok összegyűlt belőle. A tojásfestés népszokásként elsősorban Közép- és Kelet-Európában maradt fenn a mai időkig. A tojás eredetileg pirosas színét régen olyan természetes festőanyagoktól kapta, mint a vöröshagymahéj, a börzsöny vagy a bíbortetű. Később alakultak ki a feliratos tojások, amelyekre a díszítést viasszal „írták” a héjra, majd festés után lekaparták. Az így előtűnő szöveg lehetett név, üzenet vagy a keresztény jelképek valamelyike. A leggyakrabban használt minták geometrikusak voltak: a tojást hosszanti vonalakkal két, majd négy mezőre osztották, amit rámázásnak neveztek. Az így kialakított, majdnem háromszögletű mezőkbe tulipános, rózsás, fenyőágas, almás motívumokat pingáltak Az így díszített tojást nevezték hímes tojásnak, magát az eljárást pedig tojáshímzésnek.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.