Szüret Szent Mihály napjától Simon Júdásig: érmelléki néphagyományok, adomák a hegy levéről

A Partiumban nem volt parasztember, de még iparos sem, akinek ne lett volna egy-két darab szőlőskertje. Ahogy beköszöntött az ősz, úgy szaporodtak a gazdák látogatásai is a szőlődombokon, ugyanis kezdetét vette a szüreti felkészülés. Ez elsősorban szőlőkóstolgatásból, pincetakarításából, apró-cseprő javításokból, hordómosásból, dongacseréből, kénezésből állt. Elővették a prést, a darálót, a kádakat, puttonyokat, megolajozták, leporolták, hogy kéznél legyen minden, mire a szőlő eléri a kellő cukortartalmat. Az idősebb emberek még ma is megadják a módját e szertartásnak.

A szüret a disznótor után a második legnépszerűbb hagyomány a vidéken. Az Érmelléken is népünne­pély­nek számított, amióta a szőlőt meghonosították a lápos területek hagyta domboldalakon.

És mivel a szőlő több mint ezer éve megbecsült növénye a Kárpát-medencei magyar embernek, nagy szeretettel bánik vele. Mert mi lett volna atyánkfiaival az örökös nagy magyar búbánatban Istennek eme nemes nedűje nélkül. A magyarnak mindig borba kellett fojtania a bánatát, de egy-egy örömteli nagy esemény alkalmával is ahhoz nyúlt legelébb. Akadt bőven ok, ami leküldte a pincébe vagy a borházba. Hadviselő nemzet lévén mindig volt egy-egy vesztett vagy nyert csatája, amire inni lehetett. A virtus azonban nemcsak a kardforgatásban nyilvánult meg, de szerelmetes dolgokban is, amelyek miatt aztán megint csak innia kellett a magyarnak.

Szent Mihály főangyalt a mennyei seregek fejedelmeként tisztelték, aki az egyház oltalmazója, pártfogója is egyben. Ám nem csak a szüret kezdetét jelezte ez a nap. A magyar gazdák szeptember 29-ét a gazdasági év fordulópontjaként tartották számon, ugyanis az állattartók a Szent György-napkor kiterelt jószágaikat ilyenkor hajtották vissza a legelőkről. A pásztorok elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja is ez volt. A Hortobágy környéki juhászokat Mihály-naptól Mihály-napig fogadták fel, így ez a nap volt számukra a legnagyobb ünnep. Mulatságokat, bálokat is rendeztek ilyenkor. A cselédfogadás ideje is Szent Mihály napján történt.
A szüretet Simon Júdás napjáig, azaz október 28-ig illett befejezni. Igen ám, de nem eshetett az meg óbor nélkül, így amelyik gazdának nem volt újtól újig e bacchusi áldásból, nem is volt szőlősgazdának való. Igyekezett is minden bortermelő félretenni a hegy levéből annyit, hogy szüretkor ne érhesse szó a ház elejét.

Reggel, amikor a szekerekre felkerültek a kádak és egyéb szüreti kellékek, valamint az elemózsiás batyuban a kisüsti szilvórium és az óboros demizson, már megnyugodhatott az ember.

Estére hazakerült a jó téli „gazdamelegítő”. De mielőtt még beálltak volna a szüretelők a sorba, meg kellett a termést szemlélni, fel kellett azt becsülni. És mire kiürült az üveg, a gazdának már kétszer annyi termést jósoltak, mint amennyi valójában a tőkéken termett. Ettől és a jó pálinkától a gazda szeme is fényesedni kezdett, s nem sajnálta a „becsüsöktől” a kalap alá valót.

Születtek derűvel teli történetek is az érmelléki szőlősdombokon, amelyek évtizedekig fennmaradtak az emlékezetben. Amíg téli estéken fogyott a sűrű, szinte tintaszerű otellóbor, elő-elő kerültek e vidám, férfiembereket nevettető, asszonynépet csiklandozó adomák is. Történt a múlt század derekán, hogy a Deríki-kertben, amely az Érsemjén felé vezető úton ontotta a jó bornak valót, Szabó Kálmán bácsi éppen a komájának segített a szüretben. A piros fürtöket gyűjtötte a puttonyba a sorok között szüretelő asszonyoktól, ahol kicsit kiélhette kései férfias csintalankodásait is, bár már túl volt a hetvenedik évén. Eme ártatlan, fehérnép elleni „merénylet” kimerült annyiban, hogy néha meg-meglegyintette az asszonyok farát, amitől azok nevetve és viccelődve adtak egy-egy jobb tanácsot Kálmán bácsinak a legyeskedésre vonatkozóan. Igen ám, de eddigre a jó szilvórium meg az óbor többször is körbejárt a kelleténél. A szomszéd szőlőskertben szüretelők hatalmas kádja szintén a sorok végén állt egy ugyanolyan lapos szekér tetején. Így

Kálmán bácsi térültében-fordultában, egyéb foglalatosságában és buzgalmában, hol az egyik, hol a másik gazda kádjába borogatta a puttonyt, mivelhogy minden kád egyforma a maga nemében.

A két gazda pedig utólag verhette a kalapját a földhöz bosszúságában, mire kiválogatta ki-ki a maga szőlőjét. Szerencsére az egyik piros delavárit, a másik elvirát és otellót szüretelt, így nem lett komolyabb affér a dologból.
Kálmán bácsiról azonban az eső sem mosta le ezt az infámiát. A nyelves asszonyféle meg nem is a „szíverősítőnek” tudta be a dolgot, hanem a „formás faruk állásának” – nagy közderültségre. Még élete párja is pörölt vele egész álló nap. Estére aztán a jó gulyáslevesnél meg a tekert fánknál napirendre tértek a dolog felett, annál is inkább, mivel elkezdődött a szőlődarálás és a préselés, amire megint csak körbejárt az óboros kancsó. Addig-addig tette ezt a míves üvegű alkalmatosság, míg az atyafiakat ott nem érte az éjfél. Erre az eshetőségre pedig ott volt a jó langyos pince, amely lassacskán megtelt jószomszédokkal, cimborákkal, nótával. A hegy leve pedig csak csordogált a présből szép lassan, letisztult aranyló színében.
Az idős emberek életében a szőlősdomb maga volt a kegyhely. Minden héten ki kellett oda menni, még akkor is, ha nem volt tennivaló a szőlősorok között. Amikor a család legöregebbjének már nem futotta erejéből a munkára, kiballagott a szőlőskertbe, és leült a sorok végébe egy kis „früstökre”. Mikszáth Kálmán szerint – ahogyan azt A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében is hűen ábrázolja – Tóth Mihályt még Amerikából is hazahozta egy darab megörökölt szőlő. Hogyne ragaszkodna hát a magyar ember a dionüszoszi nedűt eresztő tőkéhez, amikor maga a früstök is csak ott esik jól, ahol évtizedekig szalonnázott – mesélték nemrégiben a mihályfalvi Kerepesiék a szüreti idő teljében, emlékezve a család néhai nagy öregjére, aki szinte szimbiózisban élte életét a szőlősdombbal.

Borbély Gábor, a 2009-ben elhunyt érmelléki születésű helytörténész írja egyik munkájában, hogy a vallási tilalom ellenére a törökök is boldogan éltek a bihardiószegi hegy levével. Tény, hogy az érmelléki szőlőkultúra kezdetei jóval a török világ előtti időkre nyúlnak vissza. Nagykágyáról 1414-ből, Kiskerekiből 1461-ből már vannak adatok a szőlőtermesztésre vonatkozóan. 1570-ben Asszonyvására, Érolaszi, Kiskereki határában 45 szőlősgazdának 24 hold szőlőjét tartották számon. 1599-ben Kiskágyán 16, Nagykágyán 11, Székelyhídon 34 gazda fizetett bordézsmát. Bihardió­szegen az 1800-as években állami királyi vincellériskola működött. A Zichy-uradalom boraiból még a kínai császár asztalára is jutott – bár ezt a székelyhídiak is bizton állítják a maguk bakator levéről. Az érmihályfalvi és az érkörtvélyesi borokat pedig mind felvásárolták a debreceni piacok, olyan jó hírük volt.
Hogyne lettek volna híres szüretek e vidéken, amikor ilyen jól meg lett alapozva a borok hitele.

A három híres szőlészettel foglalkozó település – Diószeg, Székelyhíd, Mihályfalva – reneszánszát élő borversenyei a határokon túl is elhíresültek.

Régi, csaknem 250–300 éves pajta- és pincesorai, borházai csaknem egyedülállóvá teszik a vidéket a Kárpát-medencében. Gazdag bortermelői és szüreti hagyománya arra enged következtetni, hogy mindig is nagy volt a becsülete Isten eme csodálatos, hamvas fürtű növényének az Érmelléken.
A bor története tehát az emberiség története – tartja a mondás. S valóban, a „palackba zárt napfényt” költők százai dicsőítették évszázadokon át. A magyar ember számára pedig különösen fontos volt, hiszen: „életében e világra fordulásától a koporsója rovásáig a bor mindenütt szerepelt. Hadas időkben és békességben, viadal előtt és után, győzelemkor és vereség után, böjtben és mátkázó hétben, menyegzői lakodalmakon és torokon, borszűréskor és takaráskor, a sokadalmakon és vásárokon, az unszolás és a szerződés előtt és után bort ittak, és egymást borral becsülték” – írta a jeles történész, Takáts Sándor (1860–1932).
Nem egyszer énekelték meg a magyar költők is Balassi Bálinttal és Csokonai Vitéz Mihállyal kezdődően, mint vitézi tettekre sarkalló, virtust serkentő, férfiúi búbánatot feledtető isteni adományt. A bor becsületén még soha nem esett csorba.