Trump külpolitikája a hangzatos ígéretektől a realitásokig

Kétségtelen, hogy Trump ezek közül mindegyik téren meg is kísérelt eredményeket elérni – egyelőre azonban kétségesnek tűnik, hogy sikerül maradéktalanul beváltania ígéreteit.

Mint ismeretes, a kampány során azt a hangzatos ígéretet tette, hogy megválasztása esetén „egy nap alatt” véget vet az ukrajnai háborúnak. Ezt természetesen senki sem vette komolyan, amolyan rá jellemző, a kampány hevében tett hangzatos, nagyotmondó kijelentésként könyvelték el.

Tény ugyanakkor hogy nem teketóriázott: mind az orosz, mind az ukrán féllel felvette a kapcsolatot, és megkísérelt egy olyan kompromisszumos megoldást felvázolni, amely nyomán némi engedmény fejében mindenki jól jár – beleértve az Egyesült Államokat is.

Trump üzletemberi mivoltát nem meghazudtolva olyan javaslattal állt elő, amely értelmében az ellenségeskedések beszüntetése fejében mindkét oldal jó üzleti lehetőségekhez jut.

Oroszországot az orosz–amerikai gazdasági kapcsolatok újraindítása által jelentett kereskedelmi haszonnal kecsegtette, Ukrajnát pedig a ritkaföldfémek közös kiaknázásáról Kijev és Washington között aláírandó, az országban permanens amerikai jelenlétet biztosító, így egyfajta biztonsági garanciát is jelentő megállapodással.

Cserében Moszkvától a háború leállítását kérte, Ukrajnától pedig azt, hogy gondolkozzon realista módon, és lássa be: a jelenlegi erőviszonyok mellett még nyugati támogatással sem lesz képes visszaszerezni az Oroszország által elfoglalt régióit, így

ha de jure nem is, legalább de facto mondjon le a jórészt amúgy is orosz ajkúak lakta területekről.

Mint ismert, ennek érdekében nem ódzkodott attól sem, hogy a Biden-érában kötelező módon amolyan szeplőtlen és érinthetetlen szabadsághősként tekintett Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt meglehetősen karcos hangnemben próbálta ráébreszteni arra, hogy nemigen van más lehetősége – az orosz–ukrán konfliktus kapcsán a történelemkönyvekbe bekerülő események közül vélhetően nem hiányzik majd az a jelenet, amikor az ovális irodában J. D. Vance alelnökkel együtt „tette helyre” az arrogánsan viselkedő ukrán elnököt.

A kijevi vezetés végül ennek nyomán belátta: nincs olyan helyzetben, hogy feltételeket támasszon, így belement a ritkaföldfém-bizniszbe – igaz, ahhoz egyrészt le kell állítani a háborút, másrészt pedig szinte nulláról kell kiépíteni a kitermeléshez szükséges infrastruktúrát, így a legoptimistább becslések szerint is legkorábban tíz év múlva lehet belőle valami.

Oroszország viszont jóval keményebb dió.

Bár Vlagyimir Putyin orosz elnök eleinte úgy tett, mintha komolyan gondolkodna Trump ajánlatán, a jelek szerint inkább csak időhúzásra használja a lehetséges tűzszünetről szóló egyeztetéseket.

A minden korábbi rekordot megdöntő mennyiségű drónnal végrehajtott támadások azt jelzik: megpróbálja katonai erővel rákényszeríteni az ukránokat, hogy fogadják el az orosz követeléseket – miszerint az elcsatolni kívánt négy régiónak nem csupán a már megszállt területeit követelik, hanem azokat is, amelyek még ukrán uralom alatt vannak.

Emellett végre akarják hajtani azt a manővert is, amely révén ütközőzónát alakítanak ki az orosz és az ukrán területek között, megelőzendő, hogy Ukrajna a tavalyi kurszki betöréshez hasonló „meglepetést” tudjon okozni a jövőben.

Mindeközben az orosz haderő lassan, de azért mégiscsak halad előre, és naponta egy-két települést elfoglalva tovább „darálja be”

Ukrajnát.

Persze az orosz források sem végtelenek, és előbb-utóbb Moszkva számára is jól jöhet egy tűzszünet, azonban addig igyekszik időt húzni és a hadszíntéren további nyereségekre szert tenni.

Amúgy megfelelő biztonsági garanciák nélkül a tűzszünet sem jelent garanciát arra, hogy Moszkva nem akarja előbb-utóbb mégiscsak teljesen uralma alá vonni Ukrajnát.

Trump megközelítésével ellentétben ugyanis az oroszok számára Ukrajna kérdése nem csupán egy egyszerű biznisz, amely révén mindenki jól járhat – esetükben zsigeri stratégiai félelmekről van szó.

A hagyományosan orosz érdekszférának tekintett területre azért van szükségük, hogy a lehető legnagyobb kiterjedésű ütközőzóna legyen az orosz területek és a Nyugat között, amelyre Moszkva mindig bizalmatlanul tekintett.

Ezért kétséges, hogy milyen eredményt hoznak az Isztambulban újrakezdődött orosz–ukrán tárgyalások – ám maga az a tény, hogy egyáltalán újrakezdődtek, és legalább némi remény felcsillant a rendezésre, nagy mértékben Trumpnak köszönhető.

A Közel-Keleten a legfőbb prioritás Irán, annak megakadályozása, hogy a zsidókat, illetve általában véve a nem muzulmánokat zsigerből gyűlölő vallási fanatikusok vezette síita teokratikus állam atomfegyverhez jusson.

Ezt egyrészt erőből, másrészt tárgyalások útján próbálja megoldani – miközben az Izrael és a Gázát uraló Hamász palesztin terrorszervezet közötti konfliktus rendezésében is szerepet vállal.

Utóbbi esetben sokan kapták fel döbbenten a fejüket a javaslatra, miszerint ki kell telepíteni más arab országokba az ott élő kétmillió palesztint, majd át kell adni az Egyesült Államoknak, hogy a Közel-Kelet Riviérájává varázsolja, és ismét csak a szokásos Trump-féle nagyotmondások közé sorolta az ötletet.

A jelek szerint azonban

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök nagyon is komolyan gondolja, hogy úgy szabaduljon meg a Hamász jelentette permanens veszélyforrástól, hogy ellehetetleníti az életet az enklávéban – a kérdés az, hogy Washington meddig áll mögötte ezen erőfeszítések közpette.

Egyre több nyugat-európai ország emeli fel ugyanis a szavát az izraeli katonai akció ellen – jórészt saját, egyre számosabb muzulmán népessége szimpátiájának kivívása érdekében –, így kérdéses, meddig mehet el Netanjahu ambíciózus tervei megvalósításában.

Az azonban, hogy Steve Witkoff, Trump közel-keleti megbízottja most olyan tűzszüneti megállapodást tett le az asztalra, amely legalább 30 napra befagyasztaná az ellenségeskedést, azt jelzi, hogy egyelőre nem tett le róla, hogy béketeremtőként lépjen fel a térségben, ugyanakkor már nem feltétlenül a palesztinok kitelepítésében látja a megoldást.

Mindeközben vámháborút is indított Kína, az Európai Unió és számos más ország ellen, aminek szintén nem látni még a kimenetelét.

A panasz, miszerint a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatoknak az Egyesült Államok az egyértelmű kárvallottja, mivel óriási a külkereskedelmi hiánya, jogosnak tűnik, azonban az agresszív fellépés, a drasztikus vámok bejelentése, majd visszavonása nem csupán az Egyesült Államokba vetett bizalmat áshatja alá, hanem a világgazdaságra is negatív hatást gyakorol.

Igaz, hogy egyes washingtoni illetékesek szerint Trump a vámok bejelentésével, majd váratlan visszavonásával csupán a stratégiai bizonytalanság eszközéhez nyúl, amellyel igyekszik minél jobban megzavarni tárgyalópartnereit, hogy azok végül belemenjenek egy, Washington számára a jelenleginél kedvezőbb dealbe, de sokak szemében inkább csak Trump csapongó természetének és következetlenségének a jele, ami miatt

egy újságíró a TACO trade gúnynevet aggatta rá – ez nem a népszerű mexikói ételre utal, hanem a Trump always chickens out, vagyis a Trump mindig meghátrál rövidítése.

Akárcsak a többi ambiciózus próbálkozás esetében, itt is a következő hónapokban, esetleg egy-két évben dől el, hogy eléri-e a kívánt eredményt, vagy legalább valamilyen kedvező kompromisszumot, vagy kudarcot vall.

Annyi azonban bizonyos, hogy amit megígért, megpróbálja.

Ez pedig nem más, mint – még – első számú vezető hatalmaként a saját íze szerint döntő befolyást gyakorolni a világ sorsának alakulására úgy, hogy miközben megoldja a konfliktusokat, abból az Egyesült Államok nem csupán presztízsben, hanem anyagilag is profitáljon.

Földet a békéért

„A helyzet Ukrajnában súlyos – megkaphatja a békét, vagy harcolhat még három évig, amíg a teljes országot elveszíti” – üzente Donald Trump amerikai elnök Volodimir Zelenszkijnek – és ennél frappánsabban aligha lehetne megfogalmazni Ukrajna helyzetét.